Joanna Newsom: Divers (lemezkritika)

Öt év után ajándékozott meg minket, rajongókat a hárfás artpop nagyasszonya, Joanna Newsom új lemezzel (az előző 2010 legjobb albuma volt a Recorder szerint), amely minden eddiginél könnyebben befogadható, ugyanakkor továbbra is óceáni mélységű anyag lett. Merüljünk el bővebben a Divers-ben a friss Recorder magazin egyik kiemelt kritikájával.

Kiadó: Drag City

Megjelenés: 2015. október 23.

Stílus: barokkpop, kamarafolk

Kulcsdal: Divers

Minden egyes Joanna Newsom-lemez, minden egyes meghallgatása előtt fejest kell ugrani egy elsőre nem feltétlenül csábító, nem minden szemszögből barátságos világba. Minden egyes Joanna Newsom-lemez, minden egyes meghallgatásának másfeledik percében lubickolok ebben a világban. Ha már ilyen béna vízbe merülős, úszós a hasonlat: a harmadik percnél ujjongva csapkodok, fröcskölök magam körül, visszatarthatatlan vigyorral élvezem a nem megszokott közben való lebegést és megkergültként kiabálom, hogy ebből soha nem akarok kiszállni! A negyedik Joanna Newsom-album címe alámerülést ígér, de közel sem kell olyan mélyre bukni, mint a 2006-os Ys öttételes, kompakt, avantgárd, folyamszerű dalainál, vagy az előző album, a 2010-es háromlemezes Have One On Me 125 perce alatt. A Divers az eddigi legközérthetőbb, legközvetlenebb és ezzel együtt is legszemélyesebb albuma a hárfás-zongorista-dalszerző-énekesnek. Azt azért nem kockáztatnám meg, hogy az eddigi legpoposabb is, egyszerűen, mert a kifejezés azért még akkor is lepattan az anyagról, ha a Sapokanikan című dal például már tényleg felférne egy hagyományosabb, „popos” zongorista-dalszerző lemezére is. Nem, a Divers még mindig nem popzene, ez még mindig az a semmihez sem fogható zenei világ, ami Newsom teljesen sajátja.

IDEI NAGYCIKKÜNK AZ ÉNEKESNŐ KARRIERJÉRŐL.

A két éven át hangszerelt szerzemények olyan sorrendben követik egymást, hogy zökkenő nélkül folynak össze, olyan rétegeket villantanak fel magukból, hogy edzett füllel egyszerre akár több dalt is kihallhatunk belőlük, olyan burjánzók, hogy tényleg minden másodpercben csiklandozzák a fület. A legnagyobb választóvonal Newsom szeretése/nem szeretése során (és itt finom voltam az igékkel) hangjának, énekének elfogadása. Az 52 perces, tizenegy számos – negyedórás dalfolyamokat elhagyó, teljesen átlagos számhosszakkal felépített – friss albumon minden korábbinál jobban belesimul a barokkosan burjánzó hangok, nagyon sokféle hangszerek közé, szóval, ha valakinél ez volt a vízválasztó, akkor most érdemes egy újabb próbát tenni. Ugyanakkor ez a belesimulás azért is bámulatos, mert a lemez szövegei, témái meg pont, hogy könnyebben kiemelhetők a korábbiaknál: fő helyen a legszeretettebb ember elvesztésének félelme, a halál és az addig hátralévő idő kitolásának vágya szerepel. Súlyos, fenséges mestermű ismét, amibe nagyon megéri belevetni magunkat.

9.5/10

Dömötör Endre

A Sapokanikan Paul Thomas Anderson által rendezett videója:

és a Divers klipje: