A Boyhood (magyarul kissé esetlenül Sráckor) ebben a pillanatban száz százalékon áll a Metacriticen, az internetes kritikákat egybegyűjtő oldalon. Az értékelések szinte teljesen egységesek, nincs egyetlen negatív, sem vegyes vélemény köztük, csak sorakoznak egymás alatt a százasok vég nélkül. Ennél a látványnál hatásosabban semmi sem írja le Richard Linklater legutóbbi alkotásának mestermű-jellegét. Apró spoilerekkel tarkított írásunk a zenének is fontos szerepet adó, mozikban éppen futó csodafilmről.
Linklater életművének korábbi csúcspontja az Ethan Hawke-Julie Delpy párossal készített Mielőtt-trilógia volt, amiben egy párkapcsolat alakulását és formálódását követte nagyjából két évtizeden keresztül. A trilógia első része színtiszta varázslat volt, az a fajta varázslat, ami valódi eleme az emberi életnek – ez pedig a szerelembe esés szinte átláthatatlanul komplex és letaglózó pillanata, a két ember közt kialakuló kémia, amelynek megízleléséhez elég néhány óra, hogy aztán akár éveken át honvágya legyen utána az embernek. Ebből az állapotból vezet át a másik két rész a hétköznapok konfliktussal terhelt realitásához.
Linklater már a trilógiát is valósághű pillanatképekből építette fel, ennek fényében a Sráckor egy logikus következő lépésnek tűnik. A film készítésének eljárása filmtörténeti jelentőségű, Linklater ugyanazzal a szereplőgárdával 12 éven át, minden évben néhány napon keresztül forgatta le a film egy kis darabkáját, ezek egésze egy kissrác felnőtté válását – azzal együtt pedig a többi családtag fejlődését – mutatja be, kisiskolás korától a főiskola első napjáig. A végeredmény gyönyörű lett: a néző szeme előtt nő fel egy gyerek. Linklater azt nyilatkozta a New York Timesnak, hogy amikor kiválasztották a film főszerepét játszó Ellar Coltrane-t, az kicsit olyan volt, mint a szerencsejáték, fogalmuk sem volt arról, milyen tinédzserré fog válni, de megütötték vele a főnyereményt. A film családias atmoszférájának megteremtésében egyébként nem csak a hosszú forgatási idő alatti összekovácsolódás segíthetett, hanem az is, hogy a lánytestvért alakító Lorelei Linklater a rendező lánya, illetve Ethan Hawke jelenléte, akinek ez volt a nyolcadik közös munkája a direktorral. Utóbbi két férfi gyerekkora nem meglepően kísértetiesen hasonlít egymásra – mindketten Texasban, elvált szülők gyerekeként nőttek fel, művészlélekként, egy racionális gondolkodású, könyvelő apa mellett.
LINKLATER KORÁBBI FILMJEIBEN SZINTÉN FONTOS SZEREPET JÁTSZIK A ZENE: ILYEN A DAZED & CONFUSED IS.
Linklater a fent említett Times interjúban elmondta, hogy amikor kérdezgették tőle, mi történik a filmben, hogy ennyi ideig tart leforgatni, annyit válaszolt csak, „nem sok minden.”
És valóban – nem sok. És mégis: minden.
A költözés előtti utolsó pillantás a gyerekkor helyszínéül szolgáló házra és környékre; apa autója hosszú távollét után végre megáll a ház előtt; anya és apa a ház előtt veszekednek; anya új férje őrjöngve az asztalhoz vág egy poharat; apa ül az autóban és lelkesen elemzi az autó hangfalából áradó dal szövegét; apa haverjának zenekari próbája; anya elsírja magát amikor a főiskolára készülő fia pakol. Ahogy Linklater alaposan ráközelít minden részletre, részei leszünk a család intim szférájának, (újra) átélhetővé válik, milyen a két elvált szülő két különböző világa között egyensúlyozni. Mindezek a pillanatok a mesterien elhelyezett aláfestő zenék hozzáadásával válnak teljessé: a hatéves füvön heverő Mason és a Coldplay Yellow-jának intrója, bicajozás és Hives, az apa kocsijának hangfalából áradó Wilco, vagy a film mélyen bevésődő zárómondatai utáni döbbenetet aláfestő Deep Blue az Arcade Fire-től.
Linklater az ismerősség és a honvágy érzésére épít: olyan pillanatok és hangulatok színes gyűjteményét tárja elénk, amelyek számos darabja nagyon is ismerős és amelyek azzá formáltak minket, akivé váltunk – nincs semmi, amit ennél érdemesebb lenne vászonra ültetni. Mindaz a tökéletlenség, egyszerűség, látszólag jelentéktelen részlet a kulcsa a filmnek, amivel a mozi hagyományosan szeret szembemenni. Amit pedig Linklater ezzel teremt, az üdítően újszerű, leírhatatlanul egyszerű és gyönyörű, de közben annyira kézenfekvő, hogy akaratlanul is felvetődik a kérdés: hogy lehet, hogy eddig ez senkinek nem jutott eszébe?
Katona Eszter
a Sráckor trailere:
a nem hivatalos filmzene:
