Terepszemle – Beszámoló a londoni Field Day Festivalról, 2014.06.08.

2007 óta minden évben megrendezésre kerül az észak-kelet-londoni Viktória parkban a Field Day Festival, amely mi másról is szólna, mint a különböző nemzetek ételeiről, alkoholos italokról és persze remek koncertekről (legalábbis így reklámozzák). A legtöbb fesztivállal ellentétben, itt nem a legnagyobb nevekre utaznak a szervezők, hanem előnyben részesítik az éppen feltörekvő zenészeket/zenekarokat, de persze bőven szerepelnek ismertebb nevek is a programban. Az idén két naposra bővült fesztivál headlinere a Metronomy és a Pixies volt. Csonka Mátyás beszámolója.

A második napra sikerült idén eljutnom, amelyen ugyan lényegesen kevesebb fellépő volt, mint a nyitónapon, de számomra sokkal izgalmasabb neveket tartogatott, úgymint a Horrors vagy a Temples, de ezekről majd később. Hosszabb metrózás és egy kis séta után jutottam el London észak-keleti csücskébe, Hackneybe, ahol egyből elkapott a fesztiválhangulat a helyszínre tartó tömegtől. Valószínűleg áldhatták az eget a szervezők, hogy pont a hétvégén köszöntött be a kánikula (25 °C itt már annak számít), úgyhogy a legtöbb itteni eseménnyel ellentétben elmaradt a sárdagonya, helyette garantált barnulás volt, mivel a főszínpad a nappal szemben helyezkedett el. Nem túlzottan nagy területet foglalt el a fesztivál, így könnyedén el lehetett jutni az egyik színpadtól a másikig.

Már délután háromkor az Eat Your Own Ears elnevezésű nagyszínpad előtt a The Wytches fellépését lehetett hallgatni. Nyárvégén első lemezükkel jelentkező trióról továbbra is az a véleményem, hogy egy piszkosul jó horror-garázsrock zenekart alkotnak, de látszott rajtuk, hogy még szokniuk kell a fesztiválok nagyobb színpadjait, hiszen eléggé szégyenlősen játszottak. Utánuk jött a Tame Impala testvérzenekara a Pond, amelyet az említett zenekar egykori basszusgitárosa Nick Allbrook vezet, mint énekes-gitáros. Jay Wattson (dob) és Cam Avery (jelenlegi TI-basszer) is a Pond állandó tagja. A szinte évente új lemezzel jelentkező kollektívának volt miből összeválogatnia a számlistáját, bár rengeteg új dalt is játszottak, ám a lényeg az, hogy hatalmas fesztiválhangulatot csináltak, kiváló zenészek egytől egyig.

Később az év egyik legizgalmasabb új produkciója a Temples négyese következett, akiknek első lemeze a Sun Structures idén februárban jelent meg, a dalok többségét természetesen erről játszották. Külsőre úgy néztek ki, mint akik egyenesen a 60-es évekből szöktek meg, de hát pszichedelikus darabjaikhoz mi más is illene. Látszott, hogy rövid idő alatt nagy népszerűségre tettek szert az angol fiatalok között, hiszen szinte megőrült értük a tömeg – mondjuk azért egy-két mosolyt bedobhattak volna, mert hihetetlen fapofával álltak végig a koncert alatt. Egyből a Colours To Life-fal kezdek, amely személyes kedvencem, majd a Shelter Song-gal zártak, ami eddigi legnagyobb slágerüknek számít. Pár szám erejéig átnéztem a Shacklewell Arms nevű sátorába a Drenge koncertjére is, de a nagy tömeg miatt nem jutottam be, úgyhogy csak kintről hallgattam pár szerzeményt a Loveless-testvérek produkciójából, amely valószínűleg egy romos kis klubban sokkal otthonosabban működött volna.

A nap fénypontja (legalábbis számomra) az éppen friss lemezes The Horrors volt, akikhez már többszörös is volt otthon szerencsénk, de még nem a Luminous szerzeményeivel (arra decemberben kerül majd sor). Szinte rossz volt ránézni a frontemberre Badwan Farrisre, aki a hőség ellenére is képes volt bőrdzsekiben végigénekelni a koncertet – és ha már nála tartunk:  ideje lenne valami hangszert nyomni a kezébe, hiszen szinte minden második számuk legalább 8-10 perces hosszúságú, amelyek instrumentális részeiben egyszerűen nem tud mit kezdeni magával a színpadon és eléggé zavaró tud lenni egy idő után. Hogy a zenére is kitérjek: egyaránt játszottak korábbi lemezeikről – a Strange House kivételével –, sajnos most a Sea Within A Sea átírt változata annyira nem működött, kár érte. Azonban így élőben jött át leginkább, hogy mennyire popos lett az új albumuk, szinte már táncolhatóak voltak a számok, ráadásul a szövegeket is sokkal könnyebben lehetett érteni, mint korábban. Mindenesetre továbbra is az egyik legjobb koncertzenekarnak tartom őket, bár ebben lehet benne van az elfogultságom is.

Utánuk rögtön rohantam a Future Islands sátoros fellépésére, hogy élőben is lássam Gerrit Welmers híres, magnetizáló hatású előadását (amit David Letterman Show-ban tett széles körben ismertté). Sajnos a sátor újra teljesen megtelt, úgyhogy csak kintről szemléltem az eseményeket. Hát, valószínűleg Gerritnél többször senki nem fuckingozott az egész hétvégén, mindenesetre hihetetlenül sokat kommunikált a közönséggel – ettől is egy nagyon szimpatikus frontember. A hangulat remek lehetett benn, persze leginkább az idei Singles című lemezük dalaira tomboltak az emberek (csak az igazi hipszterek ismerték őket korábban is, haha), mindenesetre otthon egy A38-as koncerten szívesen újra megnézném őket közelebbről is.

Csonka Mátyás