A hatvanas években, a Beatles uralkodása idején az volt a természetes, hogy egyetlen előadó egy adott naptári évben több albumot is megjelentetett. A kilencvenes években már annak is örülni kellett, ha kedvencünk kétévente kihozott egy új albumot. Az utóbbi időben egyre többször futhattunk bele a régi módiba, idén pedig kifejezetten sok zenekar és előadó duplázott (vagy mint a Green Day is, akár triplázott).
Az okok teljesen nyilvánvalóak: míg a hatvanas években a művészek természetes termékenysége mellett az albumformátum gyerekcipőben járt és a lemezkészítők az érdeklődést kívánták fenntartani a sűrű kislemez/nagylemez rotációval, addig a lemezipar érett korszakában a cégek a sokkal telítettebb piacon direkt visszafogott gyeplőkkel kezelték előadóikat a stratégiailag hosszan kitartott promóciós időszakokban. Most, a lemezeladások drasztikus visszaesésekor ez utóbbi módszer gyakorlatilag okafogyottá vált, a kreativitás újbóli szabad megnyilvánulása – no és a könnyű megjelentetési módszerek – évente akár két-három új album kiadását is lehetővé teszik (nyilván vannak esetek, amikor örülhetünk ennek és vannak olyanok is, amikor bárcsak valaki a túlbuzgók kezére csapna). Sőt, a sztárok részéről az áhított hírekbe kerülésre ma már az is egy jól bevetett fogás, hogy év elején elhintik, hogy bizony, bizony hamarosan nem egy, hanem két albummal is előrukkolnak (ezt tette idén 50 Cent, Beyoncé, Erykah Badu, Jay-Z és Celine Dion is, de mind csak üres promóciónak bizonyult, legtöbbjük egyetlen anyagot sem adott ki). Az év közbeni duplázás (triplázás) 2012-ben mindenesetre egyértelműen látszó – és alighanem jövőbe mutató – trend, nézzük hát a legjellemzőbb példákat.
Green Day
A kilencvenes évek lükepunkjai az ezredforduló után szintet léptek, amit 2012-ben egy trilógiával koronáznak meg. Az Uno!, a Dos! és a Tré! című lemezek jó előre kigondolt konceptkerete leginkább a System Of A Down-féle Mezmerize/Hypnotize, 'egy lemezt több részben elszóró' metódusára emlékeztet. A cd-k korszakában dupla lemezt kiadni már nem volt akkora kunszt, ma pedig – ha monumentalitásban gondolkodunk – végképp több kell a figyelem felkeltéséhez, de a partinyitó power-pop (Uno!), a keményen döngölő, épp ezen a héten megjelent garázs-rock (Dos!) és a december elején érkező, romeltakarító epikus eklektika (Tré!) albumtriász amúgy is hatásos keretet jelent (nem mellesleg szintén pont ezen a héten jött ki a tavaly év közben ugyancsak három lemezt elszóró The Weeknd-lemeztrilógia is egybefogva – Trilogy címen).
Death Grips
A zaj-hiphop trió 2011-es feltűnése után meglepetésre nagykiadós szerződést kapott, idei első albuma (The Money Store) a Sony fennhatósága alá tartozó Epic-nél meg is jelent videókkal, mindennel, ahogy kell, de a mainstream szinten – kicsit sem meglepő módon – mérhetetlen hatású anyag után a kiadó eltolta az őszre ígért folytatás megjelentetését „valamikor 2013-ra”. A zenekar nem habozott feltenni a még brutálisabb lemezt (No Love Deep Web címmel, borítóján egy ágaskodó fallosszal – itt mindjárt le is tölthető) ingyenes zenemegosztókra, az Epic nem habozott kirúgni őket (és szép kódaként a Death Grips még az elbocsátó levelet is megosztotta a neten). Tanulság: ma már nincs visszatartó ereje a mammutcégeknek sem, azaz értelmetlen arra számolni, hogy ha éheztetik a rajongókat, kampányokat építenek fel, akkor számottevőbbek lesznek az eladások. A zenészek pedig nyilvánvalóan annyira keveset keresnek, hogy nem éri meg nekik a megkötöttség. Áradhat a kreativitás.
Young soha nem ment a szomszédba, ha vagány ötleteket kellett keríteni. Idén 16 év szünet után újra kedvenc kísérőzenekarával, a teljes felállású Crazy Horse-zal dolgozott és a júniusban kijött Americana című átdolgozásalbum után még gyorsan összedobták karrierjük első dupla stúdiólemezét is tele negyed- és majd’ félórás számokkal (Psychedelic Pill). A kilencvenes években Young kiadója még biztosan mindent megtett volna, hogy „kommerciális öngyilkosságra” meg csupa efféle hülyeségre hivatkozva lebeszélje őt a néhány hónap eltéréssel kiadott két lemez tervéről, de ma már ez tényleg nevetségesen hangzana. Az a kevés lemezvásárló rajongó így is, úgy is megveszi mindkettőt.
Public Enemy
A legforradalmibb hiphopzenekar nagyon sok mindent elsőként hajtott végre a poptörténelemben – például nagynevű sztárelőadók közül elsőként adott ki előbb egy stúdiólemezt az interneten, mint fizikai formátumban (és ezzel ki is rúgatta magát akkori cégétől). A PE-től tehát kicsit sem meglepő az ’egy év, két lemez’ húzás, de az, hogy ezt most tették meg, azért mindenképpen jelzésértékű. Mellesleg mindkét album (Most Of My Heroes Still Don’t Appear On Stamp, The Evil Empire Of Everything) sokkal erősebb, mint amit az elmúlt tíz évben produkáltak.
Ty Segall
A San Franciscó-i garázs-pszichedelikus-punk titán néhány éve tűnt fel, igazán tavaly robbant be, 2012-ben pedig cseppet sem fogja magát vissza. Áprilisban a White Fence-szel adott ki közös albumot (Hair), nyáron turnézenekarával Ty Segall Band név alatt egy bivaly anyagot (Slaughterhouse), az ősz közepén pedig csak saját nevén egy szintén mocskosul életerős zajrock-attakot (Twins). Miért kéne magát bárkinek is visszafognia, ha kreativitása negyedévente ilyen minőségben tör elő?
Kettős kiadás
Hogy a sor milyen hosszan lenne folytatható, arra legyen további példa ez a velős és részleges felsorolás: Lana Del Rey év eleji albumát karácsony közeledtével egy dupla kiadással futtatja meg újra, de a második lemez időközben egy önálló nagylemezzé duzzadt Paradise címmel. Guided By Voices=három album 2012-ben, oké az első iTunes-on már kijött 2011 karácsonyán. Lindstrom év elején a diszkó-dzsesszig merészkedett (Six Cups Of Rebel), ősszel visszatért az analóg hangzásokhoz (Smalhans), Ital év elején beköszönt a hipster-house-ba (Hive Mind), de rendes volt, mert év végén meg elköszönt a stílustól egy másik albummal (Dream On). Italhoz hasonlóan szintén járt idén Budapesten a Teen Daze is, neki is kijött két álomszerű lemeze (All Of Us, Together és The Inner Mansions), és még idesorolhatjuk Maria Minervát is, aki nyári szólólemeze előtt (Will Happiness Find Me?) az LA Vampires-szel adott ki közös kiadványt – és hoppá, Minerva is koncertezett 2012-ben Budapesten! SpaceGhostPurrp a jó példa rapvidékéről (mellesleg konkrétan Miamiból) az ’albumértékű mixtape+másik album egy jónevű kiadónál’ (God Of Black és Mysterious Phonk: The Chronicles Of SpaceGhostPurrp) ma már gyakori kombójára (egy kemény hiphop-lemez a 4AD-nél azért még így is meglepő). SpaceGhostPurrp ráadásul még instrumentális verzióban is kiadta stúdiólemezét (Mysterious Phonk: The Instrumentals), ez is egy trendnek látszik, hiszen a Chromatics év eleji sikeralbumát (Kill For Love) jelentette meg előbb szintén változatban, konkrétan dobok nélkül (Kill For Love Drumless), majd még egy reszlilemezt is közzétett ingyenesen (Running From The Sun).
Macy Gray két feldolgozáslemezt is kiadott előbb meglepő indie-rock vállalásokkal (Covered), majd Stevie Wonder negyven évvel ezelőtti Talking Bookját egy-az-egyben, a Mouse On Mars pedig hat év szünet után rögtön két jó albummal tért vissza (az év eleji Parastophics legjobb formájában találta a duót, a most kijött WOW sokkal inkább klubhangzás-orientált). Az lemezipari, így taktikai kérdésekben kevésbé hangsúlyos műfajokban persze mindig is gyakori volt a kiadványáramlat. Hiphop mixtape-ekből gyakran hármat-négyet is kiszórnak a telepi sztárok (és azért jónevű előadók is), általában a lo-fi, indie-folk dalszerzők sem fogják vissza magukat (Mount Eerie most kétszer is nagylemezezett) az elektronikus tánczene eleve ontja a kiadványokat, de az albumszintű duplázás sem ritka ma már (Burnt Friedman) és zaj és kísérleti vonalról is lehetne neveket sorolni szép számmal (idén pl.: John Zorn, Merzbow). Aztán év végéig jön még idei második lemeze Serengetinek és Spoek Mathambonak is. És így tovább. Zárjuk egy fiatal tehetséggel, Mac DeMarco két pazar kiadvánnyal mutatkozott be az újonnan jövők táborából, a cd-verzióban albumértékű tavaszi Rock And Roll Night Club és a friss őszi 2 egy izgalmas pályaképet sejtet.
Dömötör Endre
