A XXI. század punkja – letlive.

Bár már 2002 óta létezik, igazán csak az elmúlt pár évben került be a köztudatba a Los Angeles-i letlive. kvintett (bizony így, kisbetűvel, ponttal a végén). Nyáron a magyar közönség is megbizonyosodhatott róla, hogy nem véletlen a zenekar körüli felhajtás, de hogy igazán biztosak lehetünk-e abban, amit láttunk, arról majd szeptember 13-án este tudunk többet mondani, miután a kaliforniai poszt-hardcore banda újra a feje tetejére állít mindent az A38 Hajón (bizony, nem túlozunk).

Színpadra úszik a közönség tetején a doningtoni Download fesztiválon – aminek következtében öt-hat megtermett brit biztonsági őrrel harcol és az utolsóra biztos, ami biztos alapon jókorát rárúg. Medve méretű biztonsági erőkön vesz elégtételt egy színpadmászó rajongó ütlegeléséért Louisville-ben. Az A38 hajó berendezését és közönségét veszélyezteti, miközben egy monitorládával a feje felett rohangál. Néhány véletlenszerűen kiválasztott tétel a letlive. frontemberének, Jason Aalon Butlernek a „bűnlajstromáról”, akit nem mellesleg a mértékadó Kerrang! magazin augusztusban megválasztott napjaink legnagyobb rocksztárjának.

Rollins, Biafra vagy Lyxzén? A letlive.-vel kapcsolatos kérdés, ami elsőre beugrik, hogy vajon mindez kontrollált színház-e, avagy zabolátlan, nyers düh? Egy magára valamit is adó punk-hardcore zenekar alapja ugyanis nem más, mint egy karakteres frontember, aki felforgat, aki megmond, akiről lehet beszélni. Ha ebből az irányból nézzük, a letlive. kimagaslik a mai mezőnyből, hiszen olybá tűnik, Jason Aalon Butler személyében megtalálták a XXI. századi punk frontember prototípusát.

Már csak azt kell eldönteni, hogy Butler mennyiben nyomorult és béna. Mert egy magára valamit is adó punk-hardcore zenekar alapja egy olyan karakteres frontember, aki – miközben felforgat, megmond és okot ad, hogy beszéljünk róla – kipakolja a színpadra minden nyomorúságát és bénaságát. Mert hiába nőnek nagyra az idő távlatában bizonyos ikonok, egyet nem szabad elfelejteni: az olyan nagyoknál is, mint Henry Rollins vagy Jello Biafra, mindnél hiányzik egy-egy kerék. Aztán ott a mérleg másik serpenyője, a teátrális frontemberek egyik jeles képviselője, a James Brown-videókon szocializálódott, színpadon orgazmust színlelő Refused-énekes Dennis Lyxzén, akinél – amellett, hogy ő a világ egyik legalázatosabb rocksztárja és legkedvesebb figurája – az élő produkciója eszköztárában mindig ott volt a színészkedés. Nehéz eldönteni, hogy Butler melyik iskolát járta ki. Az a bizonyos kerék mindenképpen hiányzik nála is, de egyöntetű vélemény, hogy van az előadásában a túlzott színpadiasságból is.

Persze igazságtalanság lenne a letlive. munkásságát Butler elmeháborodottságára kihegyezni, hiszen róla sem beszélhetnénk, ha nem készült volna el a Fake History című harmadik letlive.-album, amely új kapukat nyitott a kaliforniai zenekar számára. Az eredetileg a Tragic Hero nevű kis kiadónál 2010-ben megjelent lemez annyira meggyőző volt, hogy a punk színtér egyik legnagyobbja, az Epitaph idén gyorsan újra kiadta, három bónuszfelvétellel felturbózva. Innentől kezdve pedig minden adott az igazi áttöréshez. Turnéztak a Boysetsfire-rel, turnéztak (és e pillanatban is turnéznak) az Enter Shikarival, és persze végigjátszották a fesztiválszezont. A Refused némileg váratlan és kurta-furcsa vége óta szeretne a punk-hardcore színtér magának egy olyan zenekart, amely radikálisan felforgatja az egyre inkább önismétlésbe fulladó stílust. A letlive.-ben megvan mindaz (jó dalok, extravagáns előadásmód), ami elsőosztályú zenekarrá teheti őket. Nekünk már csak arra kell figyelnünk, hogy egy letlive.-koncerten nehogy eltaláljon minket egy színpadról érkező tárgy. Vagy esetleg maga Jason Aalon Butler.

Jakab Zoltán

fotók: Réti Zsolt