Amint azt az itt meghallgatható Computers And Blues című album és Cyberspace And Reds című mixtape februári bemutatásakor már írtuk, Mike Skinner (született: Michael Geoffrey Skinner, 1978) pontosan tíz évvel az első kislemeze után becsukta a könyvet, rázárta a lakatokat és kitette a ZÁRVA táblát. Nagy-Britannia legjobb szövegírójának egyszemélyes együttese, a Streets a szeptember 3-ig tartó aktuális turné végén megszűnik létezni. Öt sorlemez és rengeteg epigon marad utána.
Mike Skinner még nem volt 23 éves sem, mikor 2001-ben kiadta első EP-jét, a Has It Come To This?-t. Az akkoriban virágkorát élő UK garage műfajban a gyors, furcsa ritmusokat követő ütemek és a konzervvonósok megszokottak voltak, de egy túlbuzgó, beszédes MC cockney akcentusú hadarásai az angol fiatalok mindennapjairól már kevésbé. Skinner szövegelésére nem is a rap volt a legjobb szó, hanem valami versmondással kevert érzelmes beszéd, ráadásul néha úgy tűnt, hogy a soraiba több szótagot próbál belezsúfolni, mint amennyit szintaktikailag lehetséges. Szövegei cselesebbek és artikuláltabbak voltak a rap melldöngetős önfényezésének: a Has It Come To This? felemlegeti a Playstationt, a sikeres jointsodrás hozzávalóit, egy egész versszakot szán egy motoros havernak, miközben Skinner mélyen húzódó városi rothadásról és az aluljáróba húzódó geezer bandákról is magyaráz.
A birminghami Skinner a stílust a fél évvel később, 2002 tavaszán megjelent Original Pirate Material albumon tökélyre fejlesztette: a lemez – az elejétől a végéig – egyszerre húsba vágóan életszerű, gúnyosan humoros és zseniálisan szellemes. A dalok mind bagatell dolgokról szóltak: a Too Much Brandy egy amszterdami hétvége beszámolója, a Don't Mug Yourselfben Skinnert haverjai próbálják lebeszélni arról, hogy egy jó este után következő reggel visszahívja a lányt, az It's Too Late egy lekésett randi kálváriája, a Geezers Need Excitement pedig egy „mi volna ha...?” a bunyó előtt végül meghunyászkodó főhősről. A lemez csúcspontja azonban az egymás után következő The Irony Of It All és Weak Become Heroes párosa. Az előbbiben Skinner bravúrosan – két figura hangját imitálva – ütközteti az erőszakos, sörivó angol huligán és az ártalmatlan, spanglizó léhűtő nézeteit, az utóbbiban pedig alig 23 évesen már nosztalgikus ódát zeng a kilencvenes évek house partijairól. Az Original Pirate Materialt a fiatal közönség mellett a kritika is imádta, az év meghatározó brit albumának járó Mercury Prize-ra is jelölték, de a díjat végül egy szintén garage színtérről indult kolléganő, Ms. Dynamite bemutatkozása kapta meg.
Angliában a populáris zenei stílusok népszerűsége körülbelül annyira tartós, mint a teába áztatott keksz szavatossága. 2003-ben a Mercury Prize-t Dizzee Rascal bemutatkozó lemeze, a Boy In Da Corner kapta, ami már a garage-on továbblépett, erőszakosabb grime stílus zászlóvivője volt. Skinner érezhette, hogy egy újabb garage lemez nem lenne igazi előrelépés, ezért 2004 tavaszán olyasmit dobott piacra, amiből a kétezres években egyre kevesebb és kevesebb lett: egy konceptalbumot, amiből ugyan ki lehet ragadni kislemeznek való dalokat (mint ahogy ez a Fit But You Know It vagy a bődületes sikert hozó Dry Your Eyes esetében is történt), de egy egységes, lineáris történetet mond el. És hűen önmagához, az A Grand Don't Come For Free a mindennapok apró győzelmeinek és megalázó vereségeinek krónikája, a címbeli elveszett ezer font kálváriája párkapcsolatokon, lealjasodó nyaralásokon és megannyi veszekedésen át. Az Original Pirate Material albumhoz képes a hangulatok még extrémebbek, sokkal nagyobb a szakadék a Blinded By The Lights magányos, szétekizett paranoiája és a Well Be In feszengős, de reményteljes randija között, mint a debütáló album bármely két találomra kiválasztott száma között. Skinner az album végén tökéletesen megjeleníti ezt a kettősséget: az Empty Cans lehangoló, erőszakos négy perce után a kazetta visszacsévél, és megkapjuk a történet optimista kimenetelét is.
A Streets első két albuma gyakorlatilag hibátlan, sikerük megérdemelt, de ez a siker volt az, amitől a következő lemezre negatív bélyeget nyomott. A 2006-os The Hardest Way To Make An Easy Living a mindennapi emberről egyértelműen áttette a hangsúlyt Skinnerre, de nem arra a Skinnerre, aki betépve nyomja a Playstationt hajnalig, hanem arra, aki reklámszerződést köt a Nike-val két kritikai és közönségsikert arató lemez után. A harmadik album azonban nem a dalok minősége miatt kényelmetlen hallgatnivaló, hanem mert Skinner nem kíméli saját magát, és mint egy zavarodott ember, csapkod a témák között. A nyitó Prangin' Outban kikészült a turnézástól (ezt a nyomást majd csak a következő lemezének utolsó dalában lesz képes teljesen leküzdeni), aztán magyaráz az elkerülhetetlen halálról a Memento Moriban, átverésekről a Can't Con An Honest Johnban és elhunyt apjáról a Never Went To Church-ben. Skinner a karrierzáró Guardian-interjúban megpróbálta úgy magyarázni az egész The Hardest Way To Make An Easy Livinget, mint annak az elkerülhetetlen folyamatnak a leírását, amibe belekerült akkoriban: siker, kokain, paranoia – bármelyik is az, vagy bármelyik keveréke, a Streets legmegosztóbb albumát eredményezte.
Egy gödörből csak valami igazán felemelővel lehet kimászni. A 2008-es Everything Is Borrowed megalkotása közben Skinner két feltételt szabott magának: nem tehet semmi utalást a „modern életre” és kizárólag csak élő hangszereket alkalmaz. Kemény kikötések ezek egy olyan művésztől, aki zenéjében leggyakrabban dobgépet használ, szövegeiben pedig legtöbbször a mobiltelefont. Az addigi életműhöz képest a negyedik Streets-lemez lazább, kipihentebb, pozitívabb, nincsenek agresszív vagdalkozások, nincs depresszió és paranoia, nincsenek magasságok és mélységek, csak az általános szedáltság érzése – annak ellenére, hogy Skinner már nem csak a saját, hanem az egész emberiség halálát is előrejelzi The Way Of The Dodo című dalában. A záró The Escapist, egy örömteli kilégzés annyi keserűség után, már akkor tökéletes zárszó lett volna a Streetsnek. De Skinner idén bevallotta, hogy ötlemezes szerződése volt, ezért még hátravolt neki a Computers And Blues – ami mellé még egy sunyiban megjelentetett ingyenes mixtape is készült Cyberspace And Reds címmel.
A Cyberspace And Reds egy marhulás a haver MC-kkel, megjelennek rajta a grime régebbi nagy nevei (Wiley, Kano) és újabb reménységei is (Ghostpoet). A Computers And Blues viszont az elejétől a végéig megint Skinner érdeme, aki az önpusztítást követő öntisztítás után visszatért régi önmagához, ahhoz a figurához, akinek van mit mondania és képes azt szellemesen, érzelmesen vagy gúnyosan megfogalmazni. A szövegírói én érettebb, a témák megfontoltabbak, és az egészet belengi az a nyugalom, ami nem a kényelmet, hanem a felszabadultságot jelenti. Skinner most már magabiztosan tud beszélni a szokásos és új kattanásairól is – az otthonülésről (Inside Outside), a kimozdulásról (Without Thinking), a mélázós betépésekről (Roof Of Your Car), sőt születendő gyerekéről is (Blip On A Screen).
A zenéje is energikusabb lett, bevallottan egy grazi szintetizátorkiállítás ihlette, sokkal több az elektronikus puttyogás és csipogás (miközben a gitár sem tűnt el teljesen), vendégvokalisták is vannak (Robert Harvey, a tavaly feloszlott The Music frontembere két dalban is énekel), ez a hidegebb, mesterségesebb stílus sokkal jobban illik a Streetshez, mint az Everything Is Borrowed erőltetett természetessége. De amint vége az albumnak a szimbolikus felmondásról szóló Lock The Locksszal és a karriernek a Guardian-interjúhoz csapott instrumentális Close The Bookkal (az azóta publikált Guide To Surfing turnévideó nem új zenére épül, hanem egy már ismert dal, az OMG alapjait használja), csak bánkódni lehet, hogy ez volt Skinner hattyúdala és a felszabadultsága már ebben a formában nem fog megnyilvánulni soha többé.
The Streets: Computers And Blues (679 Recordings, 2011) 9/10
Klág Dávid
http://the-streets.co.uk
http://twitter.com/skinnermike
http://myspace.com/thestreets
Mike Skinner és a Streets 10 éve videók tükrében:
