Érdi Zsófi, az HBO Maxon megtekinthető Pogány Induló: Vajon mit mondana anya című dokusorozat vágója mesél arról, milyen hónapokon át együtt élni Szirmai Marcell (Pogány Induló) arcával, mondataival, fájdalmaival és humorával – úgy, hogy közben az alany erről mit sem tud. Beszél kötődésről és távolságtartásról, Gen Z-tempóról, nem dramatizált drámákról, és arról, mi minden derül ki egy emberről akkor, amikor már tényleg mindent láttál róla. Ez a Recorder magazin 130. számában megjelent interjú bővített változata.
Mit gondoltál Marciról, miután megnézted róla az összes felvételt?
Egyszerűen nem bírtam levenni a szemem ezekről a jelenetekről. Az egyik kedvencem például a második epizódban van, amikor az anyukája mellé landol a kanapén a backstage-ben. Nem akartam elhinni, hogy ilyen ez a srác, elképesztően szórakoztatónak találtam. Aztán később, ahogy egyre mélyebbre ástam a nyersanyagban, meg is rázott. Igazából nagyon megszerettem őt. Sokszor van egy szereplős énje: a kamerának felnagyítja a saját művészi perszónáját. Időnként tud nagyon elidegenítő dolgokat mondani és csinálni, de én mindig láttam mögöttük egy esendőséget és egy hatalmas szeretetvágyat.
Mesélj erről a nagyon speciális viszonyról, ami egy dokumentumfilm vágója és annak alanya között van!
Miután megnéztem róla a felvételeket, nagyon közel éreztem magam Marcihoz (Szirmai Marcell, alias Pogány Induló - a szerk.). Ezért furcsa is volt, amikor először találkoztunk: számára én csak egy random ember voltam, aki a számítógép mögött ül. És ez így helyes, neki nem is kell tudnia, hogy én mennyire sok mindent tudok róla.
 |
| Pogány Induló és Pogány Judit a BIFF-en, a sorozat első vetítése után |
Milyen volt ez az első találkozás?
Egy megilletődött, megszeppent, visszafogott alakká váltam abban a pillanatban, amikor belépett az ajtón. Az első epizód nyersvágatát mutattuk meg neki – nem volt egyszerű helyzet. Amúgy nagyon jól szórakozott közben, de a végén azt mondta, hogy jó lesz ez, csak valahogy mégis kezdjük el elölről, mert még nem elég epikus. Ez lesokkolt, mert addigra már azt éreztem, hogy ezt nem lehet tovább rojtozni. De aztán még nagyon sokat dolgoztunk rajta. Ez nem egy önkényes utasítás volt részéről, egyszerűen jól látta, hogy valami még hiányzik. Az első epizódokat amúgy is a legnehezebb megcsinálni, utána már minden sokkal magától értetődőbb.
Jót tesz egy ilyen munkának, ha szimpatikusnak találod a főszereplőt?
Szerintem nagyon. Többször előfordult, hogy felmerült egy munka, és azért utasítottam vissza, mert nem tudtam menni a főszereplővel. Ez bőven elég indok.
Felmerültek benned kérdések, amiket szívesen feltennél Marcinak?
Hogy szerinte honnan jön ez a fájdalommal vegyített, mély szeretetvágy, ami benne van. Szerintem ez a legérdekesebb karakterjegye. Tényleg egy elképesztően támogató, szerető családból jön, és mégis olyan, mintha mindig lenne benne egy hiány, amit be kell tömni.
 |
| Marci és anyukája a sorozatban |
Mi lett volna még jó megmutatni?
Jó lett volna látni, hogyan születnek meg a dalok. De tudom, miért nem látjuk. Marci elmondta Olivérnek (Tóth Olivér Márk, a sorozat rendezője - a szerk.), hogy ez úgy néz ki, hogy ha eszébe jut valami, akkor leír egy sort a telefonja jegyzeteibe. Nem az történik, hogy kiül a mezőre és nézi a felhőket; vizuálisan szinte megfoghatatlan folyamat. Az alkotást inkább a stúdiózás és a koncertre készülés révén tudtuk megmutatni.
Az ilyen sorozatokban gyakran felnagyítják a kis drámákat, itt viszont feltűnő, mennyire nem drámáztok.
Ez szerintem Marci és a körülötte lévők karakteréből adódik. Számomra iszonyú felszabadító és néha meghökkentő látni egy teljesen másképp működő családot, ahol az anyukának tényleg a szeme se rebben a legtöbb dologra, amivel mondjuk én otthon kivertem volna a biztosítékot. Az én anyukám abból is drámát csinált, ha felraktam a lábam az asztalra.
De ott van a nem drámázás mögötti dráma is. Marci sokszor úgy tesz, mintha nem lenne dráma, és zavarban van attól, hogy valami igazán szomorút megosszon magáról. Sokszor mellékesen elmesél valamit, ami neki nehéz vagy fájdalmas volt, közben akár a telefonjára is ránéz párszor, majd lezárja annyival, hogy „de hát ez van, nem is olyan rossz”. Szerintem ha valaki érzékenyen figyel, látja, hogy ő erről sokkal többet gondol, mint amit elmond.
Az egyik kedvenc pillanatom a sorozatban az, amikor mutattok a közönségben egy videózó csajt, aki óriási körmökkel próbál belenagyítani a képbe.
Imádom. Nagy hangsúlyt fektettünk az ilyen finomságokra, még akkor is, ha nem szolgálják közvetlenül a történetmesélést. Ez a közönségéről mond valamit – meg úgy általában a Gen Z-divatról. A hosszú köröm tulajdonképpen kötelező kellék, ha 16 éves tinilány vagy.
Mondj még olyan pillanatokat, amiket szeretsz!
Amikor a háttérből Zomblaze halkan odaszól, hogy „Marci, álljál le”, és ő visszaszól, hogy „te álljál le”. Nagyon szeretem a második epizódban Loco teljesen out of context, szomszédokos megszólalását is, amikor a kamerába elmondja, hogy „ezek a mai fiatalok már nem dörzsölik fel egymást, mint régen az ÁVH-nál”. Azt is imádom, hogy Dietz Guszti cameózhatott – teljesen organikus volt, hiszen tényleg hozzá járt edzeni Marci. Ja, és amikor Marci combja már tele van kézzel varrva, és az anyukája rácsodálkozik: „akkor ez most örökre ott lesz a lábadon, kisfiam?”
Mennyi gyerekkori videón rágtad át magad?
Már javában benne voltunk a vágásban, amikor megkaptuk ezeket a felvételeket Marci apukájától. Olivérrel együtt, szertartásosan kezdtük el nézni őket, és teljesen elolvadtunk. Olyan három óra anyag volt, plusz kamaszkori videók, amiket Ótvar Pestistől kaptunk – ezekből is került pár a montázsokba. Ha többet használtunk volna, az már önismétlés vagy öncélú cukiskodás lett volna.
Sajnáltad, hogy egy ponton levágatta a haját?
Nagyon. A gimis osztályomban harminckét fiú volt, abból tizenötnek ugyanilyen raszta haja volt. Nosztalgikus volt látni ezt a vékony, fehér rasztagyerek külsőt. Szerencsére amikor már rövid a haja, akkor is tudtunk használni felvételeket a rasztás korszakból, mert abban az időben folyton kapucnit hordott.
Hogyan gondoltátok az egyes epizódok cliffesedését?
Nem akartunk óriási cliffhangereket. Csak arra törekedtünk, hogy az első három rész egy kicsit lezáratlan legyen: hagyjunk valami baljós vagy ambivalens érzést a nézőben, amitől kíváncsi lesz a folytatásra.
Iszonyatosan sűrű ez a sorozat, rengeteg mindent beleraktatok egy-egy részbe.
Igen. Amiatt is lett ilyen a vágás, mert szerettük volna valahogy megteremteni az ADHD audiovizuális reprezentációját. Sőt, nem is csak az ADHD-ét, hanem úgy általában ezt a Gen Z-tempót: időnként legyen olyan váratlan a képek váltakozása, mint egy TikTok-feed.
Melyik volt a legjobb ötleted, amit nem fogadtak el?
Volt egy hajlamom a vicceskedésre. Olivér mindig egy elnéző mosollyal várta meg, amíg végigmondom a javaslataimat. A negyedik epizód végére is volt egy ötletem, ami nem ment át: a nagy interjúhelyzet közben a játszótéren egyszer csak eldőlt a kameraállvány. Összeomlott a technika, Marci is nagyon érdekes reakciót adott rá, és az egészet rögzítette egy GoPro kívülről. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha így érne véget a sorozat, hogy összedől minden. Persze ez teljesen öncélú lett volna, nem szolgálta volna az eredeti célt.
Van olyasmi a sorozatban, amit utálsz vagy zavar?
Nincs. Persze vannak pillanatok, amelyeket legszívesebben eltakarva néznék, hogy „úristen, ez miért így lett vágva?”, de tudom, mik voltak a körülmények. Úgy érzem, a lehetőségeinkhez képest mindent megtettünk.
Ritka, hogy ennyire fel tudsz vállalni egy projektet?
Általában szeretem, amin dolgozom, de ez most kitüntetett helyen van, az biztos. Nagyon jó szívvel fogok visszagondolni rá – ritkán jön ilyen lehetőség.
 |
| A Pogány Induló: Vajon mit mondana anya stábja (Zsófi a falnál guggol) |
Úgy érzem, több megbecsülést érdemelnének a dokumentumfilmek vágói.
Nagyon jól esett, hogy kaptam egy forgatókönyvírói kreditet is a sorozatban, pedig nem is kértem. Ez jól mutatja, mennyire kooperatív folyamat volt. Szerintem amúgy a dokumentumfilmek általában is nagyobb megbecsülést érdemelnének. Remélem, ez a sorozat segít közelebb hozni ezt a műfajt a fiatalokhoz, mert még mindig sokan azt hiszik, hogy dokumentumfilmekben szürke kardigános emberek beszélnek egy könyvespolc előtt – pedig ez már rég nem így van. Mi azt próbáltuk megmutatni, mennyire szélsőségesen nem így is lehet csinálni.
Sok mindenről szól ez a sorozat, de számodra melyik aspektusa volt a legfontosabb?
Hogy mennyire olyan az ember, amilyen. Hogy kisgyerekként is mennyire hordozza ugyanazokat a személyiségjegyeket, manírokat, jó és rossz tulajdonságokat, mint amik később is megmaradnak. Régen azt hittem, nagyjából fele-fele arányban számít a nevelés és az, hogy milyen személyiségnek születsz, de ez a sorozat elbizonytalanított ebben. Most már inkább azt gondolom, hogy a hozott anyag olyan, amilyen, és a legtöbb, amit tehetsz szülőként, hogy nem letörni próbálod a gyerek szárnyait, hanem végigkíséred a felnövését, és terelgeted.
