Évösszegzésünkben a 2025-ös külföldi és magyar lemezes, valamint a filmes és sorozatos listák után most a magazin szerzői is bemutatják kedvenc dalaikat az elmúlt évből. A 2011-es, 2012-es, 2013-as, 2014-es, 2015-ös, 2016-os, 2017-es, 2019-es, 2020-as, 2021-es, 2022-es, 2023-as és 2024-es etap után jöjjenek a 2025-ös kedvencek, amelyek rögtön meg is hallgathatók egy playlistben, rövid kommentárokkal. A második dj Fekete Ádám, aki gonosz perzsa technót, kígyóbűvölő psych-jazzt, faszán tróger punkrockot, és moduláris istenbizonyítékot is kever playlistjén, amibe ki-be jár David Lynch szelleme. (A nyitóképen az أحمد [Ahmed]).
EZEK VOLTAK 2025 LEGJOBB MAGYAR LEMEZEI A RECORDER SZERINT
Michael Hurley – This
Lépjünk hát e playlistbe be a tavaly elhunyt loner-legenda vampirikus melanko-folk zümmügő-kórusával! Baljós-árnyas, valahogy mégis könnyed, jelezve, hogy könnyen a szívednek ugorhat a vérfarkas, kivéve, ha te vagy a vérfarkas. Nem árt tehát, ha te vagy; azaz nem árt, ha magad vagy, egy személyben, a szabadban portyázó, vérszívó szomorúság.
mclusky – not all steeplejacks
Kedvenc tavalyi noise rock lemezem bőr alá mászó andante-tétele szállítja az év legszelavísabb mondogatnivalóját: „It’s never complicated til it’s always complicated”. Semmi nem komplikált, valóban, amíg a kompodon a két part között likat nem üt egy rosszarcú ipari alpinista. A mclusky vicces és engesztelhetetlen, füstölgő világundorával, akit anya szült, az rezonál.
Richard Dawson – Knot
Ez az elbeszélő dalköltemény a depresszióról, látleletként, azt hiszem, nem csak az idei eresztésből kiemelkedő. Szövege tele van imbolygó, mégis kristályos (egyszerre felemelő és hányingerkeltő) részletekkel, minitörténésekkel, epifanikus villanásokkal, egy belső űrrel és kilátástalansággal birkózó esküvőlátogató szemszögéből nézve. A Knot zenedramaturgia bravúr kedvenc poszt-poszt metatrubadúrunktól és kortünetkrónikásunktól, aki David Foster Wallace-i élességgel, vitriollal és empátiával világít rá manapság divatos patológiáinkra.
billy woods – Born Alone
Ez a ragályos rap-refrén, amit a legtöbbet verkliztem tavaly a fejemben, főhajtás MF Doom (King Geedorah) Fazers című trackje előtt (csak mondom). A tétova, rongybabás lüktetés (Hurley erdőjáró melódiájához hasonlóan) újból a horrorzsánerhez vezet; horrorzsanérra jár a kísértetjárta pince ajtaja, billy woods pedig méla (gólemszerű) biztonsággal csalogat minket egyre mélyebbre, bele az inszomniás, ideglázasan nyikorgó emlékbetörésrengetegbe.
أحمد [Ahmed] – El Haris (Anxious)
Kedvenc jazzkombóm az egyórás jamek helyett tavalyi lemezén negyedórás (sűrítettebb) tételekben gondolkodott. Számomra még mindig elképesztő ez a praxis, ami Ahmed Abdul-Malik témákból kiindulva valami egészen brutális szinergiáig, szét- és összetartásig, poliritmiáig, szabadhullámzásig és fragmentációig vezet. Még soha nem hallottam ennyire „magyarnak” (bartókosnak? kodályosnak?, népzenei értelemben ennyire szövevényesen sokrétűnek) ezeket a kelet és nyugat ütközőzónájában préselt dallamokat.
Alan Sparhawk – Don’t Take Your Light
Mimi Parker halála után három évvel a szálegyedül maradt Low-élettárs-frontember kristálytisztaságú gyászlemezt vett fel, méghozzá egy amcsi bluegrass-band, a Trampled by Turtles kíséretével. A Don’t Take Your Light fohász, tomboló esengés, Dawkins Knotjához hasonlóan kirobbanó hangszeres-crescendóval, hegedűszólóval. Velőtrázóan plasztikus ez a kép: a lehetőség, hogy az úr nemes egyszerűséggel kiveheti belőlünk a fényét.
Sylvie Courvoisier & Mary Halvorson – Bone Bells
Az év dj-teljesítménye volt részemről, amikor egy házibuliban a Nirvana Something In The Way c. számára (hirtelen ihlettől vezérelve) rácsúsztattam ezt a zongora-gitár duót, ami legalább olyan kísérteties, mint a címe, pedig már abban is csontokból faragott (öntött) harangok konganak, megannyi hamiskásra preparált, csorba csigolya, eszünkbe juttatva, talán, a kutná horai csontkápolnát, és összes macabre felhangját megmaradt húrjainknak.
Kinlaw & Franco Franco – Crocs on the Plough
Nem tudom elmondani, mennyire várom, hogy berakhassam ezt a tracket egy buliban éjjel kettőkor! Ettől a kitárulkozó, kiberteknoid hiphoptól (ami kellően glitchy, zajos és valahogy van egy italodiszkós vájbja) újra gimisnek („spring breaker”-nek) érzem magam.
MIKE – Man In The Mirror
Felvillanyozó dünnyögés (igazán fel!). MIKE évek óta a kedvenc rapperem, és ez tavaly sem változott.
Sir Richard Bishop – Pass The Juggernaut
2025 egyik legnagyobb meglepetése volt az ex-Sun City Girl-ös Richard Bishop szólókoncertje a Doboziban. Olyan hangszeres tudás és krossz-kulturális (pán-etnográfiai) fantázia jellemezte ezeket a „hillbilly ragákat”, ami a gitárpedálok, az utólagos master-gyakorlatok és hangszínmodulációk korában tökéletesen anakronisztikusnak tűnt. Mintha a lovagkorból lépett volna elénk a nyolcadik kerület egyik kibelezett üzlethelyiségébe, hogy egyetlen hangszeren citerázzon, mandolinozzon, hárfázzon, kobzozzon, szitározzon stb. Orkesztrányi regiszterével, finomságával és improvizációs dévajságával többünket megríkatott a helyiségben. Meg is vettem a CD-t a fateromnak.
Marc Ribot – Daddy’s Trip In Brasil
Ez a szordínós bossanova a tavalyi Marc Ribot-lemez leghumorosabb darabja. Egy kicsivel jobban szeretem ezt, mint a mester irredenta oldalát; kifinomult stílusérzékről tanúskodik, ahogy a mizantrópia deadpan retorikáját a latinzene selymességébe oltja.
Big Thief – No Fear
Nehezen adta meg magát az új Big Thief-lemez, borítóján azzal a rútul világított hámozott lime-mal! De az utolsó négy szám (tehát a B-oldal) számtalanszor lepörgött nálam az évben. Miközben az előtérben megadja magát az akusztikusra hangolt folk-rock tendenciáknak, a háttérben sunyin krautos az egész (és ez a kicsit jógaszalonos / ezós csilingelés is Terry Riley-sodik szépen lassan, ha az ember hajlandó rászánni az időt).
Maurice Louca – Tanamor
Hálás vagyok a sorsnak, hogy együtt zenélhettünk/jammelhettünk Berlinben, a két hétre újranyitó Au Topsi Bar vendégeiként. Az egyiptomi illetőségű Maurice Loucát a Dwarfs of East Agouza és a Praed Orchestra nevű formációkban, mint kiderült, már egy ideje rajongva követtem. Tavalyi lemezén a Tanamor a legchillesebb kompozíció, mindig megnyugtat ez a leheletfinom (odébb)hangoltság.
The New Puritans – Goodnight
Az újpuritán egyleté az a fajta pátosz, amit szeretek. A Goodnight megrendítő, levegős altatója (ami gyengéden pulzál és lélegeztet) Johnny Jewel Windsweptjére emlékeztet a Twin Peaks 3-ból (különösen a második fele). Szomorú és felemelő; és a levegő mégis elszivárog.
Ellen Arkbro, Hampus Lindwall, Hanne Lippard – Unavailable
Maradjunk ezen a tempón, ezen a frekvencián! Amikor először hallottam ezt a dalt, Robert Ashley operái jutottak eszembe, aztán korai Laurie Anderson-ok, végül Don Hertzfeld World Of Tomorrow c. animációs ciklusának főhősnője, aki saját klónjai között bolyong az emlékezetvesztés csillagköd-görgetegében. Akinek az év valamiféle érzelmi tranzitzónában telt, félkész elengedések és életfélelem sziporkái között, annak ismerős lesz a telefonoskisasszony kozmikus spoken wordje, otthonos az orgonás vonalzaj és foglalt-jelzések hangmintázata.
Bitchin Bajas – Reno
Ha az előző szám a foglalt vonalak noktürnje volt, ez a dal legyen a kapcsolás és a kapcsolódás (az újrakapcsolódás) himnusza!
Kuunatic – Syzygy and a Counter Truth
Ez meg mi? Japán psych-tribe space-ugrabugra a Glitterbeat Records-tól. Igen? Igen. Oké, köszi!
Baxter Dury – Return Of The Sharp Heads
Az előző „beksztergyuri” albumot is mostanság találtam meg, és bevallom, az mélyebbre ment, mint a tavalyi Allbarone; de ennek a dalnak a mélyén is ott lüktet-forrong valami végtelenül szimpatikus ősagresszió, őselégedetlenség. Bárcsak minden diszkótrackben ennyi kakaó lenne, ennyi veszély, rejtett penge, infantilis dionüszosziság és kokainbárós malícia!
Gamelan Salukat & Jan Kadareit – Dalai di Alarn
Akinek nem sikerül sehogyse megnyugodnia (ld. beksztergyurink, fentebb), annak itt ez a tündöklően-időtlen kortárs gamelán-darab. Bódulat- és gyógyító rezonanciaügyileg megfellebbezhetetlen fontosságú; komolyan, kevés zenéről gondolom, hogy meggyógyít és megóv a rossz szellemektől. (Vigyázat, 23 perc! Utólag, esküszöm, hálát fogtok adni az időtartamáért!)
Pan Afrikan Peoples Arkestra – Herbert Baker Medley (Live)
Ez a ’71-es koncertfelvétel a legmeghatározóbb reissue-felfedezés idén. Horace Tapscottról az egyik kedvenc jazz-zongoristám, Matthew Shipp Black Mystery School Pianists című esszéjében olvastam, ahol egy általa összeállított névsorral jellemez egy bizonyos közelítést a vezérhangszerhez (hangoltságot & billentséget); az iskola középpontjában Thelonious Monk áll, de már Duke Ellingtont is a titkos pianizmus-hívők és -gyakorlók fekete közösségéhez sorolja. A Tapscott által vezetett együttes Medley-je bűvös ráolvasás és halottidézés, rituális kapcsolatfelvétel az ősök szellemével, csordultig fekete fájdalommal és fekete örömmel. Chant-juk (a dal címe egy másik, redukáltabb válogatáson: Little A’s Chant) hasonlóan megrázóan hat rám, mint David Lynch védikus miszticizmusa, filmjeinek álommondatai, Amerika-epifániái. (Látjuk, Lynch szelleme ki-be jár ezekbe a playlist-beli rigmusokba, himnuszokba, inkantációkba és búcsúénekekbe.)
[meghallgattunk 20 számot, ami nem kevés; szusszanjunk egyet, szerintem!]
Laura Agnusdei – Oasi Bar
Szusszanás után sziszeghet a kígyóbűvölő psych-jazz! Az Oasi Bar többemeletes szintiszólamaira jól meg lehetne táncoltatni egy füstös, Mos Eisley-i menzán a sok kopaszbarack-arcú poliplényt, kiugrott pilótát, álrabnőt és seftelő küklopszot. (Mondjuk a Crocs On The Plough után – spring breakerből avanzsáljunk hát ormányos orvvadásszá!)
Salami Rose Joe Louis – A Pool To Cry In
Álljon itt egy újabb lélekemelő fejezet a gimis énem megríkatásáról (pontosabban újra-megríkatásáról) szóló hangzóregényben! Ó, telesírt medencém! Mondd, napozóágyamon a levedlett bőr vajon mit gondolhat rólam?
Andy Boay – I Want More
Talán ez a figura az első ezen a listán, akiről még csak nem is hallottam 2025-ig. Általában könnyen elsuhannék a könnyed-súlytalan puttyogása mellett, de ez különös módon megragadott, a szordínós vidámság, talán, és hogy nem hivalkodó. Áttetsző szinte. Mégis: egy picivel minden fényesebb lesz utána!
Natural Information Society and Bitchin Bajas – Always 9 Seconds Away
Lomha, long-form csuszamlás, elektro-akusztikus minimalizmus, szédítő kullogás, a céltól mindig kilenc másodpercnyire. (Mennyi ilyesmit hallgattam idén! Én is most szembesülök.)
Sumac & Moor Mother – Scene 5 Breathing Fire
Joggal felróhatjátok, hogy kevés a rendes (tehát valamirevaló) sujtás ezen a playlisten. Igaz. Évről évre egyre kevesebb olyan rock- vagy metálanyag talál meg, amit még egy héttel később is előveszek, emlékezetesnek tartok. Az új Sumac-lemez Moor Mother harcias rábeszélésével szerencsére azonnal meggyőzött. Kiszámíthatatlan, lehengerlő. Úgy érzed, egyetlen süvöltő (kataklizmikus) kadencia az egész, még akkor is, amikor a sludge-döngölés formát ad ennek az ősi, bugyborékoló formátlanságnak. Ez a zene is „mesél” (akárcsak Dawkins metamodern regéi, persze egészen másképp), és nem csak a szöveg, a szövegelés miatt (az afrofuturista költészet és a rablánc-csörgető dikció megdöbbentően jól illeszkedik ebbe a gitárvezérelt horderőbe; Moor Mother jelenléte erőteljesebb, mint valaha). A végjáték a tavalyi év legborzongatóbb albumzárása. (Érdemes eléhallgatni az egész monumentális korpuszt.)
Matthew Shipp – Radio Signals From Jazz Keys
Ha már említettem Shippet az előző felvonásban, akkor még esszéírói minőségben, akkor hallgassuk meg ezt a rövid tételt a The Cosmic Piano című szólólemezről! Űrből jött rádió-frekvencián át sugárzó égitest-DNS-ek spirálszövevénye szervezi ezt a semmihez nem hasonlítható jazz-pianizmust. Kétségtelenül ő az egyik legrejtélyesebb (és a legkitartóbban kísérletező) zongorista ma a placcon, folyamatosan meghökkent egyszerre sejtközi és kozmikus magán-megközelítésével, sajátos építkezésével, (jazz)elméletiségével és hirtelen absztrakcióival, zsigeri és obskurus folyamatábrá(ndja)ival. [Idén én is sokat csépeltem a pianínót, próbáltam összepasszítani az oxigénhiányos tremorokat a szabványtól eltérő, kajla vagy éppen archaikus skálákkal, ütlegelő balkezem kicsapongását a mozgékonyabb jobbal (kétéltű-kezemmel); ezért fokozott érdeklődéssel fordultam a zongorás szólólemezek felé. Matthew Shipp mellett Pat Thomast, a már említett أحمد [Ahmed] billentyűsét sikerült teljes joggal rommáidealizálnom; de Erez Dessel Pro Fake No Reject c. lemezét is csekkolja, akit érdekel a „pianista rend”.]
My Jazzy Child – Mode Matiére
Úgy tűnik, kakofónabb vizekre (csikorgóbb tarhonyatengerre) evezünk. (Ezek a leírások is egyre érthetetlenebbek, vadviziesülnek a feljegyzések. Sebaj.) Vannak megközelíthetőbb / parkett-barátabb darabjai ennek az electro-soundscape-be fojtott absztrakt folknak (ami szétszecskázott field recordingokra épül), néha egyenesen táncolhatóvá válik a lemez (ami különben merészen szilánkos és kísérletező). Én valamiért mégis ezt választottam…
Staraya Derevnya – Tight-lipped Thief
Egy több mint harminc éve létező izraeli zenekar csikorgassa tovább az őrlőfogainkat! Hipnotikus zúzás, zápítóan zajos, és zsibbasztóan király. (Elszomorító, mennyire kevés kattintást kapnak! De hátha most.)
Joe McPhee – Guitar
A free jazz szaxofonos-ikon tavaly volt 86 éves! I’m Just Say’n című szabadvers-kántáló korongjában (Mats Gustafsson élőkütyüzésével és háttértekergetésével) több a kraft, mint a teljes idei metálfelhozatalban (bocs!). Ebben a versében például egy gitár nevű hangszerről ugat, nyög, magyaráz, valamin hallhatóan baromira felcseszi az agyát. Indulatát tökéletesen dúcolja alá a mélyben örvénylő (Alan Vega és a Suicide jobb napjait idéző) gépbasszus és torzított hárfaorkán.
Wevie Stonder – Album Titles
Ez a csodás nevű dadaista kollázs-trupp felsorolja, milyen szar címeket adhattak volna az idei lemezüknek (hasonlóan John Ashbery „Title Search” című verséhez, aki ugyanezt teszi az egyik kései kötetében). Ez tehát egy ún. szarcímkatalógus. Éljenek a szar címek, az idegtépő beatek és a besztondult hiperunalom!
Csillagrablók – Hazugság éjszakája / Szexemelet
Tesómék zenekara december második felében hozta ki az új EP-jét, nem csoda, hogy minden listáról lecsúsztak. Pedig karcosan szól, és tele van vicces, „faszán tróger”, megható & köntörfalak nélküli (dühös, epekedő, befakkoló stb.) románcokkal. Imádom ebben a számban (ami kettő?) a hirtelen bedoomolódást (koncerten még nagyobbat zuhan a tempó). Mégis ki ne akarna egy olyan számra ugrálni és bólogatni, amiben egy punkrockdíva azt üvölti torkaszakadtából, hogy „szigligeti szexemelet”?
James Holden & Waclaw Zimpel – You Are Gods
Ahogy az a jóbarátom fogalmazott, akinek a születésnapjára posztoltam: „egy áldás ez a zene”. Nesze nektek, moduláris istenbizonyíték!
moin – The Day
A moin tudja mostanában a legplasztikusabban megteremteni azt az érzést, hogy valami kurvanagy baj van. Ez a lepitchelt, drogos mumble, ez a romos gitár (szerintem ez a ’20-as évek gitár-soundja, komolyan, ez a szarrá-szikárított, báván fókusztalan akkordozás, aminek a hangja elpattant, majd véres kézzel össze-visszahurkolt húrcsokoréra emlékeztet!), ez a szirénázó (vagy inkább rendőrségi fényszóró pásztázására hajazó) szintetizátornyomkodás… (Nincs állítmány.) A végeredmény: tökéletes pánikrohamzene.
Blood Orange – Countryside
Ismét felüti a fejét a Johnny Jewel-féle synthwave-utánérzés, de sose legyen nagyobb bajunk. Nekem bejön (a szívemhez szól) ez az rnb-s urbánbukolika a maga selymesen pixeles elvágyódásával. (Egy külföldön tanuló barátom rakta ki instagramsztoriba; hirtelen megéreztem, milyen messze van.)
Saint Abdullah & Eomac – Kick It Until It’s Bent
Avagy a gonosz techno perzsa stichel addig rugdossa a téridőt, amíg az meg nem hajlik.
Ethel Cain – Vacillator
Ez a vadítóan rosszmájú & szuicid slowcore seperc alatt belopta magát a szívembe; miután a Low-ra már nem számíthatunk, amikor ránk jön szívhibernáció, Ethel Cain új lemezének éteri pokla a megmentésünkre siet. „If you love me, keep it to yourself”, szól a vacillátor szirénéneke, és mi vacogunk is, ahogy kell, ebben a balzsamos érzelmi nullafokban.
Läuten der Seele – Wir Zwei Allein
Valószínűtlenül szívbemarkoló ez az ambient-drónosan hömpölygő hangmintafolyam; akinek fekszik az ilyesmi, mindenképpen csekkolja Christian Schoppik szólóprojektjét (ezt!); keserédes kollázstébolya a legkülönbözőbb hangarchívumok / bakelit- és mágnesszalag-fosszíliák barlangrendszerén utaztat végig. Hogyha egy dolgot kéne idén ajánlanom, könnyen lehet, hogy ez lenne az.
Elijah Minnelli – Canaan Land
Ótestamentumi reggea dub spirituálé a célegyenesben. Megütött ez a jet-skizős goszpel tömjén- és kannabisz-szagával, megütött a délibábos, sivatagjáró chill. Szuperül szól, autentikusan lüktet, szívbe megy & szívbe megy.
Pat Thomas – Sheikh Amadou Bamba
A már előhozott Pat Thomasnak három szólózongora-lemeze jelent meg. Egyik grandiózusabb, mint a másik. Shipphez hasonlóan teljesen egyedi az improvizációhoz (összhangzattanhoz, ritmusszabdaláshoz, alapjában az egész hangszerhasználathoz) való hozzáállása; feneketlenül játékos, mégis rémisztő, túlcsordító, kizökkentő. Kevés hasonló horderejű, kontraintuitív & spirituálisan töltött, magasfeszültségű játékot és játékost hallottam életemben. (Az iszlám hit- és tudásanyaga dúcolja alá ezt a gyakorlatot: a szufizmus szelleme.)
Danny Brown – Starburst
Nem tudom, ti hogy vagytok vele itt a végén, de én kajálom a hyperpopos, denniszrodmenesen komisz frizurájú és tazmánördögösen túlmozgásos beateket pakolászó Danny Brown-t a féltrash-félcringe hangkisüléseivel; valahogy annyira „over the top” és szétcsúszott az egész, hogy nem lehet nem belezúgni az életérzésbe! (Még ha szintetikus is ez az életérzés.)
EZEK VOLTAK FEKETE ÁDÁM KEDVENCEI 2024-BEN.
EZ PEDIG ÁDÁM ROVATA A RECORDEREN: A VAK DROMEDÁR
nyitókép: Lisa Grip
