Harminc megnyalt remeteujj. A vak dromedár nem megy Medinába XIV.

Törvényenkívüliek és remetealkatúak – ők kerülnek ma a boncasztalra, a tevecsontváz és kiszuperált gitár-pickupok mellé. Borostazajjal és külvárosi ábrándossággal zárja a nyarat / nyitja az őszt Fekete Ádám folytatásos levélkaravánja. Ez a szöveg először a Recorder magazin 127. számában jelent meg. 

Kedves B.!

Mintha egy év telt volna el, mióta utoljára írtam, olyan eseménydús volt ez a nyár. Pedig alig történt benne valami, ha jobban belegondolok. Mégis, volt a monotonitásában valami őrjítő mozgalmasság, mintha több irányba csuszamlott volna az idő, körkörösen, rézsutasan és harántirányban egyszerre, tervek és emlékek, belekapaszkodások és elengedések szövedékeként. Mint egy folyamatosan nyíló szakadék az ember két talpa között, az ivarszervmenti tengelyen! Csakhogy a szakadék soha nem lesz akkora, hogy ugrani kelljen. Nincs is szakadék, illetve ha van, hát az adott személyen belül nyílik; az meg csak jön-megy, kávézik, belebóbiskol egy könyvbe, Ozzy Osbourne-t gyászolja, miközben annyi más gyászolandó elől próbál elpiruettezni a kánikulában, hogy végül nem is érti, mi volt az a buzgó semmittevés, amiben annyira lemerült a nyár végére, és amitől úgy ropog a lelke, mint a napon túlszáradt lepedő.

A napokban remetezenék nosztalgiájába estem, többek között egy régi kedvenc, Ignatz hallgatásába. Tíz évvel ezelőtt, amikor még a last.fm alkalmazásával mértem, melyik előadót milyen gyakorisággal hallgatom, ez a belga loner folk gitáros győzött, toronymagasan. Ez a szóválasztás a 2016-os The Drain borítójára (is) utal, amin ugyancsak egy magányos víztorony magasodik; ezt a lemezt vettem elő, hogy egy lepedőn heverve újrahallgassam, és hagyjam, hogy dalaival újra a szívembe lopja magát. Nem puszta szeszélyből emlegetem itt a lepedőket. Olyan ez a zene, mint tiszta, hűvös lepedőn feküdni. Nem pléden, pláne nem dunyha alatt. Csak mint egy hotelben, ahová megérkezel, az ágyhuzat. Átmeneti. Hófehér. Nincs kedved gyűrődést hagyni rajta, ezért megpróbálsz valahogy érzéketlenül feküdni, puhán és test nélkül, amennyire csak lehet, keresztben és úti ruhádat sem levetve, így jelzed, bocsánatkérően, mintegy magadnak: itt sem vagyok. Mint egy kísértet. Ez az anyag tulajdonképpen már egy kiérlelt vagy desztillált változata az Ignatz-féle melankolikus alapképletnek, ami a 2005-ös indulása óta három főelemből áll: a folk-blues gitártémák egymásra halmozódó rétegeit (1.) örvénylő hangszedő-gerjedések, kazetta-sercegés és szoba-sistergés ködlő sziluettje veszi körbe, loop-olt búgás & kristályszemcséjű lichthof-zörejek (2.), amiben Bram Devens énekhangja feloldódik, nyoma vész a fel-feltámadó kereszthuzatban, begyűrődik a zajszőnyeg alá, esetleg dünnyögéssé, fojtott sirámmá, vagy egykedvű vokalizálássá porlad (3.). 

A dalszövegek szinte az egész életműben kivehetetlenek. A dalok mintha örökké egy vizesblokkból szólnának, csöveken, bádogfödémen, hulló vakolaton át. Talán innen erednek a The Drain cím lefolyócső-zöngéi is (istenem, hogy féltem kiskoromban, hogy a kádvízzel együtt én is távozom a lefolyón keresztül, hogy kiszippant az a picike örvény, akkor így képzeltem, a világűrbe, ahol majd végtelen zuhanás lesz az osztályrészem!), valamint a lecsapolás-kiapasztás jelentésrétegei, ahogy elmocsarasodott tavat vagy fejvizenyőt csapolnak le egy rejtett, bőr alatti katéterrel, hogy végül a húgyvezetéken távozzon a csillámló hordalékkal teli matéria. (Annak a csőnek is micsoda belső hangjai lehetnek, mintha egy második vér- vagy mesterséges nyirokáramban csobogna!) Mégis: ezen a tompa és visszhangos hangzóközegen keresztül zavarba ejtően közel kerül hozzád az énekszólam, átcsörömpöl rajtad, amíg végül mintha szóról szóra ismernéd a szövegeket, külön-külön, mintegy maguktól dekódolódnak benned ezek a rejtjeles üzenetek.

A The Drain-ben az a lélegzetelállító, hogy szinte teljesen elhagyja a régi zörejeket, mellőzi a cyberpunkig menő ipari disztópia-hangulatot. Maradnak a visszhangok, a csuszamlások, az imbolygás. Ezen a lepedőn valóban egyetlen gyűrődés sincs. Egy éjszakára sem szálltak meg itt? Nincsenek pedálok, és a konkrétzenei aspirációk is visszahúzódtak a dalok egyszerűségébe, a lassan mozgó, mélyebb rétegekbe. Vesd össze a korábbi küldeményekben már sokat citált John Fahey-vel (tedd be a Summertime-ját, ha már úgyis egyfajta nyárzáró eszmecserét folytatunk!) és Dave Van Ronkkal (tudod, az ő önéletrajzából készült a Coen tesók latyakos-hóeséses road movie-ja, a Llewyn Davis világa). Az ő párhuzamos életművük is tele van ezekkel a hátborzongató, egyenletes felületekkel, álmatag középtempókkal, amik mögött ott dolgozik a csőd érzete, valamié, aminek az eredete már nem visszakereshető. Ignatz szövegeit persze továbbra sem érteni. A számok három-öt percre rúgnak. Minden szordínós, visszafogott. De amikor a Strange How All Is Changed nyolc percen át egyhelyben forog, zakatol, fojtottan és megállíthatatlanul kotor, mint egy havas latyakban ragadt kerék, ebben a drámai erejű megrekedésben valami mégiscsak felüti a fejét, felfakad. Ott fut hirtelen az orrod előtt egy apró törés, egy hajszálrepedés, amiből kevéske talajvíz szivárog, és ami mélyebb kőzetlemezek felé vezet.

Nem nyílik tovább. Nem lesz belőle szakadék. Egyszerűen csak ott van.

Szivárgás és tériszony ellen ajánlom: Daniel Higgs szólólemezeit! Ignatz városias, baseball-sapkás megjelenése mellett Higgs valóban remetekülsejű, és bendzsóval, harmóniummal kísért dalai is egy szent őrült / bogaras prédikátor perszónájából szólalnak meg. Keresztény misztika és kozmikus kromoszómatan egyaránt sorvezetői ezeknek a raga-szerűen ismétlődő, apokrif énekeknek, amiket kenetteljesen, de transzcendens humorral kántál az öreg. Első körben mégis inkább a prózaibb Have I Gone Insane?-re keress rá, ha tudni akarod, miféle dallamtapadásban szenvedek, illetve hogy milyen rigmusokkal piócáztatom magamat így őszre virradóan. 

(Úgy látszik, itt is a csapolás, a vérátömlesztés képe kerül elő, de most mint ősi gyógymód. Vagy a lékelés, amiről mindig a Balaton jut eszembe, illetve Harrison Ford talkshow-beli vicce az egyszeri jéghalászról.) 

Michael Hurley-re szerettem volna még kitérni, akit idei halála kapcsán ismertem meg. Mire eljut hozzád a levelem, talán már meg is jelent az utolsó, poszthumusz lemeze Broken Homes and Gardens címmel. Ő is micsoda remete! Mitológiája tele szürreáliával, farkasemberekkel. Valahogy egészen külön áll. Robert Walser prózája jut róla eszembe, aki Kafka előtt néhány évtizeddel már szembesítette hőseit a világban való forgolódás idegenszerűségével. Ő írta:

Csomagolok. Igen, mindketten, az igazgató és én, a csomagolással, igazi poggyászkészítéssel, lebontással, felszámolással, összerámolással, tologatással foglalatoskodunk. Utazni fogunk. Jó, rendben. Illik hozzám ez az ember, és már nem kérdem, miért. Érzem, hogy az élet hullámrezgéseket követel, nem pedig megfontolásokat. Bátyámnak ma mondok búcsút. Semmit sem hagyok itt. Semmi sem köt, semmi sem kötelez arra, hogy azt mondjam: „Mi lenne, ha most...” […]

Ha én tönkremegyek és szétzúzódom, mi törik és zúzódik akkor szét? Egy nulla. Én, egyes ember, csak egy nulla vagyok. De most már le a tollal. Félre a gondolatvilággal. A sivatagba megyek. Igenis, látni akarom, lehet-e a vadonban is élni, lélegezni, lenni, őszintén valami jót akarni és tenni, és éjszakánként aludni és álmodni. Ugyan, ugyan. Most többé semmire sem akarok gondolni. Istenre sem? Nem! Isten velem lesz. Mi szükségem arra, hogy gondoljak rá? 

Isten azokkal jár, akik gondolatok nélkül élnek. 

Gondol rád

a vak dromedár