A pécsi Kovács Balázs a 2000-es évek eleje óta aktív a kísérleti elektronikus zenében, XRC, majd 2018 óta Eszelős Meszelős néven zenél. Dióbél nevű kiadója egészen különleges formátumokkal jelentkezik, spaklitól saját vágású vinylen át tetőcserépig. 2010-ben az Elektronikus Zene és Média Tanszék (EzmBA) tanszék egyik alapítója volt a Pécsi Tudományegyetemen, ami a fiatal zenészgeneráció egyik legfontosabb műhelye lett. Ez az interjú először a Recorder magazin 124. számában jelent meg.
Volt egy olyan önjellemzésed 2018-ban, hogy „a projekt a mindenkori magyar vidék általános kilátástalanságában és mégiscsak ott búvó természetközeliségében gyökerezik, lo-fi, nyers és giccses hangzásvilágában.” Ez azóta is áll?
Tulajdonképpen igen. Baromi egyszerű, néha idegesítően egyszerű struktúrákat használok, viszonylag csúcstechnikával, legalábbis olyannal, ami mögött nagyon sok munka van; a különféle modellezésekre épülő hangeszközökre gondolok. Ha urbánus környezetben keresed a kapcsolódást a természethez, akkor kézenfekvő egy valós, természetből eredő hangeszköz használata (field recording, soundscape) – mi viszont benne élünk ebben a környezetben, és tudjuk, hogy a természet hangos és zajos, tele van horrorral és területi harcokkal, ami persze nekünk nem mindig tűnik fel, mert madárcsicsergésnek halljuk. Ebből jött az, hogy ebben a közegben miért ne lehetne adekvát teljesen szintetikus, digitális, zajos dolgokat használni.
A magyar vidékre jellemző, hogy izgalmas dolgok örökségén csücsülünk, de közben panaszkodunk és tényleg elég kilátástalan valahol. De ma már a pesszimizmusra utaló dolgokat egyre inkább kidobálom. Persze ez is része az életünknek, de figyelek az arányokra, hogy ne ez legyen domináns, próbálok pozitív és humoros is lenni. A vidéki nyomorból mi magunk tudjuk kihúzni magunkat.
Szintén 2018-ból származik a glitchgiccs stílusmegnevezés.
Mindig izgattak a digitális hangkeltésből eredő hibák, vagyis a glitch. Meghatározó élményem volt Pita 2000-es fellépése az XPeripherián, és a lemezei a Mego kiadónál: jó pár számának volt két nagyon markáns síkja, egy nyers, letisztult zörejréteg mellett megfért egy harmonikusabb réteg is. Az Eszelős Meszelős-számokban ezt megfordítottam: a harmóniák vannak az előtérben, de valamitől soha nem stimmel az egész. Nem a hangzás torzul, hanem a procedúra, erodálódik a rendszer. Egyszerre két vagy több hangulatvilág jelenik meg amorf poliritmikaként, szinkronizálatlanul.
A glitch alapgondolata a hanghordozó hibáinak beemelése volt, akár hibák létrehozása, mint a CD-k esetén. Ez mennyire folytatható ma, amikor a streamnek sem saját hangja sincs, sem jellegzetes hibái?
Az igaz, hogy szűkösek a hibalehetőségek, inkább a rendszer meghekkelésével foglalkoznak többen, de az engem nem inspirál. Részben ezért is kezdtem interaktív webes projektekkel foglalkozni, amiknél bele lehet építeni a kódba, hogy rosszul számol valamit, vagy van például egy szekvenszerem, ami folyamatosan felejti el a lépéseket, amiket beprogramozol. Az is jó ezekben, hogy nulláról indulsz, nem kell egy meglévő platformra becsatlakoznod.
A Légbegyökerezve című lemezedre a Bandcampen egy vásárló az „uncanny valley” kifejezést használta: ami nyugtalanítóan majdnem emberi.
Ez tetszik, de nem feltétlenül volt szándékos. Jó volt azokban a hangokban időzni. Sokszor tűnt úgy, hogy hasonlítanak valódi dolgokra, de közben mind fikció. Kubik Roxána B. borítója, ami egy bogárszerűség, asszociál a repülésre, másrészt az egy elpusztult lény, ami aztán a növényeknek ad életet. Szóval nem az emberi–nem emberi, hanem inkább az élő–nem élő kettősség izgatott.
Bataritának, a koreográfus-táncosnak is készítesz zenéket. Ezek mennyiben mások?
Az mindig nagyon izgalmas, amikor látom, hogy táncolnak rá; ő nagyon jól tud ezekre mozogni, bár ezek sem feltétlenül tánczenék. Az egyik darabja egy sumér témájú szakrális előadás volt, ahhoz egy olyan zenekultúrába belehelyezkedve kellett ünnepi zenét írnom, amiről gyakorlatilag semmit nem tudunk; ez nagyon izgalmas volt.
A modellezések, amiket használsz, és a mai mesterséges intelligencia alkalmazások hogyan viszonyulnak egymáshoz? Izgalmas az MI mai állapota számodra?
Csak nagyon zárt rendszereket találtam, amiket nem tudok úgy énekhang-szintézisre használni, hogy valós időben be tudjam építeni egy előadásba. Tavaly, amikor sok minden robbant, lehetett sok izgalmas és persze nagyon sok nem izgalmas dolgot látni és hallani. Akkoriban inspiráltak az MI-alkalmazások hibái: amikor bennmaradt egy loopban, ami tetszett neki, vagy meglepő asszociációi voltak. Mára sok területen az történt, ami más technológiai újításokkal is: nem vette el a munkánkat, hanem beépült a világunkba. Az pedig brutáljó, hogy hogyan tud sávokra bontani, háttérzajt leszedni. Amúgy az elektronikus zene mindig megkapta ezt a kritikát, hogy „egy gombnyomásra születik a zene”, aztán jön egy másik alkalmazás, ami még inkább egy-gombnyomás, és az előző felértékelődik.
Korábban XRC néven zenéltél, és az első Eszelős Meszelős-kiadványok idején csak találgattuk, hogy a név mögött te vagy-e.
Nem a rejtőzködés volt a fő szempont, inkább az identitás általánossága: a „vidéki ember elektronikus zenéje”. Ez fontosabb volt annál, mint hogy ki áll a projekt mögött. Meg tetszik, hogy a zenészek használhatnak több alteregót, sokkal inkább, mint mondjuk a vizuális művészek.
A lemezeid és a Dióbél kiadó más kiadványai között egészen meglepő fizikai dolgok is vannak. Ez hogyan jött?
Érdekel a materializálódás, hogy az immateriális, digitális formátumok után hogyan lehet visszatérni a fizikai formátumokhoz. Érdekelnek az autonóm lejátszók is, amiknek elég csak áramot kapniuk és megszólalnak. Mint azok a gyerekkönyvecskék, amik zenélnek, ha kinyitod. A Képeshang mindenkinek ilyen akart lenni, csak nem tudtuk megoldani, hogy ahhoz a fotóhoz tartozó zene szóljon, ahol a lapozás tart. A spakli pedig, ami Az eszelős meszelős családja fizikai megjelenése volt, evidensen jött. Elvileg kéne sokat spakliznom, de nem szeretem mint eszközt, inkább kézzel tapasztok, és emiatt felhalmozódtak a spaklik a háztartásban. Ez szimbolizál egyfajta kézimunkát, ráadásul a fémfelülete jól rezonál, emiatt lett egy olyan változata, ami rezonátor-hangszóróval működik.
 |
| A spakli |
Aztán volt az SP-101, ami átmenet a zenei kiadvány és a hangeszköz között: fémcuccok egy fadobozkán, és egy sampler, amin az elején a készítő Hangfaragó saját hangjai voltak, de amint elkezdte valaki használni, az első felvétel ezeket törölte is.
Szerencsére a kísérletezésben az alkotók is partnerek, vagy legalábbis elfogadják, és nem erőltetik, hogy mindig vinyl legyen. Az EzmBA 15 válogatásnál mondjuk először halálosan nem értette a társaság, hogy miért kell a 10” lemez és a pendive mellé még a kertben talált tetőcserepeket is csinálni félig olvasható szövegekkel, de aztán elkezdte őket inspirálni. Sokszor ezek ilyen elemi ötletek mögöttes tartalom nélkül. Bár a kerámiában, agyagban benne van az, hogy ez tartós anyag, az ókorból is ezek maradtak meg, meg a kövek. Foglalkoztat az, hogy lenyomatokat tudunk rögzíteni olyan hordozóra, ami akár többezer évet is kibír – még akkor is, ha csak szótöredékeket vagy adathalmazokat.
Amikor 2020-ban elkészült a saját vinylvágótok, felajánlottad, hogy segítesz másoknak is építeni. Kerestek ezzel?
Azóta is ajánlgatom azoknak, akik lemezt rendelnek, főleg, ha sok példányt, hogy csináljanak maguknak, de kényelmesebb nekik, ha megveszik, szóval eddig nem tudtam másokat rávenni. Pedig úgy látom, hogy igény lenne rá, főleg Budapesten. A gép egyébként olyan, mint a házi bor: büszkék vagyunk rá, de azért még mindig vannak sercegések, nem fogunk díjat kapni rá.
 |
| A vinylvágó | Fotó: Ruprech Judit |
A Dióbél és az elődje, a Diaspóra CD-R-ekkel indult, ami egy jóval hozzáférhetőbb formátum volt: akkoriban majdnem minden számítógépben volt CD-író.
Igen, csak én szerettem volna fejlődni. Mivel CD-írót nem tudok készíteni, és prioritás volt, hogy minél több mindent háztájilag meg lehessen csinálni, ez lett a kompromisszum. A formátum adta grafikai lehetőségek nagyon jók, megnőtt a vizuális felület. Meg hát nem tudom, hogy el tudnék-e adni CD-ket, míg egy tízpéldányos vinyl elég gyorsan elfogy.
Tizenöt éve indult az EzmBA. Milyen helyre került a képzés a magyar zenei életben, és ez az a hely, amit annak idején megcéloztatok?
Szerintem erről többen máshogy gondolkozunk, mert a többi alapító, Szigetvári Andrea, Vidovszky László és Bolcsó Bálint is pozicionálta valahova. De alapvetően abból indultunk ki, hogy sok mindent majd azok fognak alakítani, akik kijönnek a szakról, nem predesztinálhatjuk őket arra, hogy például csak kísérleti zenével akarjanak foglalkozni. Meglepő helyekre tudnak kerülni a hallgatók a viszonylag közös kiindulópontból, és ez jó. Én egy kicsit kívülállóként tanulmányozom a magyar zenei életet, így kábé azt látom, hogy akármennyire egyetemi területen vagyunk, inkább az underground az, ahová kerülnek a hallgatók. Nekik ez az undergroundos megközelítés nem volt meg annyira, mint nekünk a kilencvenes években, és egy ilyen fura, egyetemi kerülőúton jutnak el oda, hogy elkezdenek önszerveződni, képeznek egy szubkultúrát vagy csatlakoznak abba, ami korábban volt, csak kicsit elhalt. Emellett azt látom, hogy az EzmBA által az elektronikus zenével foglalkozás kapott olyan ismertséget, hogy ez jó, meg hogy nem káros. Az jön vissza, hogy alapvetően sikerült egy kreatív területet teremteni embereknek, akik amúgy keresték a helyüket a világban és a kapcsolatot a többi művészeti ággal.
Látsz valami közöset a fiatal generáció zenéiben?
Azt látom, hogy inkább a hangzásra, a hangtervezésre figyelnek jobban, és kevésbé a struktúrára, a kompozícióra. Ezt kicsit önkritikusan is állapítom meg. Ez különösen szembeöltő volt az EzmBA 15 válogatás végighallgatásánál, és bízom benne, hogy többeknél elindít egy olyan folyamatot, amivel ezen a helyzeten a későbbi munkáik során próbálnak továbblépni. A másik közös jellemző, hogy többen próbálnak fúziókat keresni a mai elektronikus zenék meg a régebbi partizenék – például a kilencvenes évek zenéje, amikor még nem is éltek – között. Szintén kicsit önkritikusan mondom, hogy ami minket jobban inspirált, tehát a korábbi évtizedek avantgárdja rájuk nem annyira hat. De ebben mást nem tudunk tenni, hogy érdeklődőként támogatjuk őket és drukkolunk nekik, hogy talán felfedezik majd azt, ami nekünk fontos volt.
interjú: Rónai András
