Az ipari metal egyik klasszikusa, a Godflesh a visszatérése utáni lemezeivel is hozzá tudott tenni az életműhöz. Ez a cikk először a Recorder magazin 107. számában jelent meg.
Amit tudni kell, és ami a lényeg
Ahogy kábé minden igazán jó zenekar, úgy a Godflesh esetében is az a pár közismert mondat, amivel általában jellemezni szokás őket, alapvetően igaz, de közben számos lényeges dolgot el is fed. De azért ezzel kell kezdeni, hogy közmegegyzés szerint Justin Broadrick és G. C. Green duója az ipari metál úttörője. A Napalm Death tagjaként a grindcore-t is elindító Broadrick torzított gitárja és repetitív, mantraszerű éneke / kiabálása, Green mélyre hangolt, előre tolt basszusgitárja és a hidegen kopogó dobgép hamar (a Streetcleaner című első, 1989-es lemezükkel) meghozta a kultstátuszt a zenekarnak.
Kirk Hammett rajongását szokás emlegetni, de az én kedvencem az a történet, amit Broadrick a Wire-nek mesélt el: állítólag Joe Satriani megmutatta a Like Rats című számukat Mick Jaggernek, aki úgy reagált: „Ha ez a zene jövője, akkor én nem akarok ennek a részese lenni” – amiben nem is Jagger-, hanem Satriani-szál az érdekes. Később hiphopos, breakbeates, drum and basses hatások is megjelentek a dobgépes ritmusokban (egy időben élő dobos is volt a Godfleshben).
 |
| A Godflesh 1988-ban |
Ámde a Godflesh zenéjében nemcsak torz, mániákus riffelés hallható, hanem a gitár legalább annyiszor sivító, sikító magas hangon szól, vagy eltompulva, szétkenve torzul. Broadrick nemcsak rekedten, dühösen kiabál, hanem dallamosan, kétségbeesett énekel. Nemcsak a darálás van, hanem képesek kihasználni a lassú felőrlés erejét is. Mi több, a „hiphopos” zenékben olykor ott van a műfaj eredeti szvingje is (a legjobban ez talán a csodás Love And Hate In Dub önremixlemezen hallható – sötét ambient és helldub mellett.) Mindezeknek – és nyilván a nagyszerű, zsigerien ható daloknak – köszönhetően a Godflesh az agresszió mellett legalább annyira szól az egzisztenciális kétségbeesésről, és a (kétségtelenül meglévő) durvaság mögött meg lehet találni valami mélységes szomorúságot is. Ezektől igazán egyedi a zenekar, nem pusztán egy műfaj kiérdemesült elindítója.
Feloszlás, visszatérés
A Godfleshből 2001-ben lépett ki Green, egy ideig Paul Raven lépett a helyére, majd Broadrick aznap, amikor amerikai turnéra kellett volna indulnia, teljesen összeomlott (a lemondott turné anyagilag is komolyan megterhelte). A zenében ezután is jelen volt, számos néven, számos stílusban (a techno, hiphop, dub, ambient satöbbi mutációi); a shoegaze-es Jesu lett a legismertebb projektje. 2010 óta koncertezik ismét együtt Broadrick és Green, és az összeállás óta három lemezt adtak ki. Az A World Only Lit By Fire (2014) egy tipikus Godflesh-lemez (lenne, ha volna ilyen), lehetett örülni, hogy van. Az azóta megjelent kettő azonban komoly újdonságokat is hozott az életműbe, miközben az alapelemek változatlanok.
Játékosság és agresszió
A Post Self (2017) a legmeglepőbb. Ha valami korábban nem volt jellemző a Godfleshre, akkor az a játékosság volt, de itt a Mirror Of Finite Light nyitányába nem tudom nem belehallani; az In Your Shadow-ban pedig valami sajátos lazaság is van. Másfelől az önreflexió is új elem: a Be God olyan, mintha fogtak volna egy rendes Godflesh-számot és szétkentek volna rajta egy nagy adag ragadós szutykot. Közpen persze a Godflesh azért továbbra is a súlyosnál is súlyosabb maradt.
A friss Purge ihletője Justin Broadrick megkésett autizmus-diagnózisa. Korábban is beszélt drogfüggő, punkzenész szüleiről, kaotikus gyerekkoráról, de mindez ennek fényében még durvább. A Purge részben az 1992-es, a hiphopos hatást először beemelő Pure párdarabja, és sok megoldás, vagy egyenesen riff, dallam ismerős lehet. Ugyanakkor a korábbi lemezek fontos hatáseleme a kevés elemből építkező, kietlen hangzás, amit itt több számban telített, szinte átláthatatlanul sűrű megszólalás vált fel. Emiatt ez a Godflesh egyik legagresszívabb darabja; nem lesz klasszikus, de érdemben hozzátesz a páratlan életműhöz.
szerző: Rónai András
