Hiába igyekezett a rendező a lehető legérdektelenebb filmet elkészíteni, így is nagy kincs Víg Mihályt másfél órán át hallgatni. Az Ott torony volt című portréfim kritikája először a Recorder magazin 97. számában jelent meg.
Víg Mihály a nyolcvanas évek magyar undergroundjának egyik legnagyobb hőse. Ő a Balaton zenekar frontembere, de a Trabantban is fontos szerepet játszott, a magyar posztmodern, new wave és új érzékenység meghatározó figurája. Nem csak felbukkant a kultikus Eszkimó asszony fázikban, hanem a zenéjét is jegyzi, de ami világszerte ismertté tette az, hogy Tarr Béla állandó zeneszerzőjeként működött, a Sátántangóban színészként is megmutatkozott. Ebből a rövid lajstromból is kiviláglik, hogy Víg Mihály élete dokumentumfilmre kívánkozik. Egy ennél minőségibb filmre.
Az Ott torony volt láthatóan aprópénzből készült, de ez mégsem mentség arra, hogy milyen végtelenül amatőr az összkép. A film stilisztikai előképe a kilencvenes évek Duna tévéjének kedd délelőtti műsorsávja lehetett, félreexponált és -komponált unalmas képek végtelenje, de ami a formai fogyatékosságoknál is szembetűnőbb az a teljes készítői koncepciótlanság. Víg különböző helyeken üldögélve anekdotázgat, amit többnyire szuper archív anyagok szakítanak meg, máskor viszont felesleges és semmitmondó zenés montázsokat látunk. Az egyik ilyenben a művész biciklizik.
Vígen kívül más megszólaló nincs is, senki, aki kontextust adna az elhangzottakhoz, így a kor underground kulturális szcénáját kevéssé ismerőket meg sem próbálja képbe helyezni a film. Akik meg kiismerik magukat ebben a világban, könnyen keserű szájízzel távozhatnak, mert a film csak a felszínt kapargatja. Igazi emberi sűrűség talán csak egyszer csillan fel a film során, mikor Víg felesége haláláról mesél. A maradék játékidőben érezhetően ezredjére recitálja azt, amit kell, de kicsit már unja azért. Egy rendező, akit tényleg érdekel az alanya, nem elégszik meg ennyivel.
szerző: Dezső Bálint
osztályzat: 4/10
