Mik azok a szellemhangok?

Sok száz rockernek hozott sok száz milliót a kilencvenes években. Csak egy bal kéz kell hozzá (és/vagy egy jobb kéz). Miley Cyrus legalább annyit köszönhet neki, mint az Alice in Chains. Életrajzi drámák, siker és örömkönnyek. Szavakkal leírni nehéz, de mi megpróbáljuk. Sükü-sükü-sükü. Tudjatok meg mindent a szellemhangokról itt! A Yolo Világ főcímdalának gitártémáját szerző Fülöp Péter cikke a Recorder magazin 94. számából.

Art Alexakis 33 éves volt, amikor Everclear nevű zenekara először adott el annyi lemezt, hogy arra valamiféle egzisztenciát lehessen alapozni. Ekkorra már túl volt bátyja tinédzserkori halálán, barátnője tinédzserkori öngyilkosságán, pre-tinédzserkori szexuális bántalmazáson és egy, az előzőekkel valamennyire biztosan összefüggő 10+ éves kokain-metamfetamin-heroin függőségen. Valahol a báty halála és a barátnő öngyilkossága között volt egy saját öngyilkossági kísérlete is, a terv a Santa Monica-i mólóról az óceánba ugrás volt. Santa Monica a szám címe, amivel 1995-ben úgy igazán beindult a karrierje: egy optimista, upbeat dal nem működő dolgok hátrahagyásáról, elvágyódásról. 

Az Everclear ezt követően még egy jó 5-7 évig megkerülhetetlen, sokat játszott és sikeres volt. A most már több mint 30 éves zenekar még mindig aktív, Alexakis Wikipedia-szócikkének „Personal Life” és „Political Activism” részei is egészen rendben vannak (a sclerosis multiplex részt leszámítva, de erről nyilván nem tehet szegény), havonta hárommillió ember hallgatja őket Spotify-on, amiről mindannyian tudjuk, hogy minimum hárommillió forintot jelent havonta, ami nem rossz suska.

Dan Wilson 37 éves volt, amikor zenekara, a Semisonic először megízlelhette a sikert Closing Time című daluk révén. A zenekar dobosának (Jacob Slichter) memoárjából sok minden kiderül a Semisonicról: például hogy min izgul egy dobos egy Late Night talkshow-fellépés alatt (azon, hogy hogyan néz ki), és hogy Dan Wilson a Closing Time-ot az apává válásról írta (még ha nem is teljesen tudatosan) az első gyermeke megszületése előtt.

A Semisonicnak volt még azért egy egészen sikeres dala, utána több esélyt nem igazán kaptak, de a Closing Time olyan tíz évente rendre előkerül, vagy a Barátság extrákkal grande fináléján keresztül, vagy épp egy Office-epizód középponti elemeként. Egyébként Dan Wilson írta Adele Someone Like You-ját, és jelentős szerepet vállalt legalább két, Red-érabeli Taylor Swift-dalban is – félteni tehát nem kell, sem anyagilag, sem szakmailag.

Max Collins tizenhat éves volt, és saját bevallása szerint is „szűz”, amikor az Inside Out című dalt írta Eve 6 nevű zenekarával. A szám valamiféle párkapcsolati patthelyzetről meg az e körül keletkező érzelmi slamasztikáról szól – gondolom. A kislemezből + a nagylemezből egymillió darab felett fogyott. Az Eve 6 következő lemeze is aranylemez lett Amerikában (fun fact: ez ott a kétezer darabos magyar aranylemez-kritérium 250-szeresét jelenti a példányszámot illetően). Max Collins üzemelteti az utóbbi évek legszórakoztatóbb letűnt-kiégett rocksztár Twitter-fiókját, aminek okán egy rakat ember fedezte fel őt hirtelen (például podcast Steve Albinivel, életvezetési tanácsok).

Ami ezt a három nagyon sikeres dalt összeköti – azon túl, hogy 1995–98 közé datálható mindhárom –, az a szellemhangok használata: más néven ghost note-ok vagy dead/muted/silenced/false note-ok, azaz a fret hand muting, más néven left-hand muting, damping, choking, skanking, floating, esetleg scratching eljárással, akusztikus, elektromos vagy elektroakusztikus gitáron előállított hangok.

Tan-da-dann csükü-csüküdan-dan, tan-da-dann-csükü-csüküdan-dan.

Dán-dán sük-dán-dán, dán-sükü-dán-dán süküdán-dán.

Pütyüpü-pű.

Igen, eltaláltad. Az első a Smells Like Teen Spirit, a második a Bostontól a More Than a Feeling, a harmadik pedig természetesen az All Along the Watchtowerből az első verze közbeni minden második részben a ritmus gitár.

Kézfejjel/tenyérrel némított, elfojtott, tompított hangokról van szó, amik nagyon széles körben, nagyon régóta – tulajdonképpen – észrevétlen, készpénznek vett szereplői a gitárzenének. Az észrevétlen lehet túlzás, de óriási sajtójuk biztosan nincs. Pedig múlt század eleji jazz- és bluesdaloktól kezdve, az I Wanna Hold Your Handen át minden második funk-, minden első reggae-akkordig aktívan jelen vannak a könnyűzenében.

A szerző keze

Túlbonyolított technikai apróságnak tűnhet, de fontos amiatt, amire itt most először ki akarok lyukadni: tényleg kifejezetten csak azokról az akkordokról van szó, amiket a gitár nyakán tompít/némít ritmikusan a gitáros, nem a gitár hangszedőjénél/tövénél/lyukánál. Utóbbit (gitár tövénél) már bőszen alkalmazta a Black Sabbath vagy – mittomén – a Ramones is, az előbbi (gitár nyakánál) viszont igazán tényleg csak 1991-től tűnik fel prominensen ÉS rendszeresen a mainstream rockzenében. Itt kénytelen vagyok már megint a Nirvanáról beszélni, mert ahhoz, hogy az amerikai rockrádiókban ennyire el tudjon terjedni a csükü-csükü, sükü és pütyüpű, kellett az ő áttörésük.

Amire pedig első körben ki akartam lyukadni: a Nirvana és a Smells Like Teen Spirit nemcsak zenében, dalszövegben, videóban, overall esztétikában, zenéhez és médiaszereplésekhez való hozzáállásban, heroinfogyasztásban, dalszakasz-szekventálásban, gitárszólóban vagy gitár-riffben hozott el egy új korszakot, de még egy olyan túlbonyolított technikai apróságban is, mint a gitár nyakán lévő kézzel tompított akkordok. Röhej!

Persze meredek (és túlzás) lenne azt állítani, hogy a ’91-es rockzenei fejreállást követően fokozatosan befutó, feltűnő, majd letűnő, rádióbarát post-grunge együttesek, mint az Everclear, a Semisonic, az Eve 6, vagy éppen a Bush, Better Than Ezra, Collective Soul, Days of the New, Silverchair, The Verve Pipe, 311, Dishwalla, Superdrag, Harvey Danger, Sponge, Soul Asylum, Candlebox, Refreshments, Presidents of the USA, Our Lady Peace, Gandharvas, Nada Surf, Marcy Playground, Live, Hum, Grant Lee Buffalo, Geggy Tah, Oleander, Brother Cane, Posies, Lavenders, Shanahan, Atlas 15, Hey Leonardo, Flying Buckleys, Breaking Bad, Chandler Bing, Emberek, Lavatory, For Squirrels, Chalk Farm zenekarok mind a Smells Like Teen Spiritet és a Nirvanát koppintották egy az egyben, de azért ne is csináljunk Krisztusból bohócot, valami összefüggés csak van.

Na, de mégis mitől tudott ez az akkord-tompítás dolog ennyire működni ebben a néhány évben? Egyfelől van olyan, hogy emberek egyszer csak rájönnek, hogy valami jól hangzik. Másfelől az elfojtott-akkordok-aztán-rendesen-lefogott-akkordok váltakozása tökéletesen passzolt, sőt egyik fő fegyvere volt az alternatív rockzenét ekkoriban domináló, Pixies-hagyaték halk-HANGOS-halk dalfelépítésnek. Az pedig hogy EZ miért tetszett sokaknak, már nem akkora rejtély: az emberek szeretik a változatosságot, és azt is, ha egy dal úgy épül fel, hogy nye-nye-nye tim-tim-tim csendes versszak, amire lehet filózgatni meg szomorkodni, aztán BÖM-BÁM-BÖM JE-JE-JE refrén, amire lehet elnagyolt mozdulatokkal kukába szemetet dobni vagy Lime rollert feldönteni.

Ez a kilencvenes években virágkorát élő gitárnyaki szellemhang-használat azért azóta sem szűnt meg, a The Killers When You Were Young-jának elejétől kezdve, Miley Cyrus Party in the USA-jének közepén át a The 1975 Girlsjének végéig lépten-nyomon belebotlunk – csak hogy 10 éve nem aktuális példákat említsek.

A cikk vége felé már nekem is teljesen nyilvánvaló, hogy erről a témáról elég nehéz videó vagy audió nélkül beszélni, és a hangutánzó szavak ereje is véges, úgyhogy erről érdemes lenne majd egy videóriportot is csinálnunk. És ha legközelebb szellemhangokat figyeltek meg egy dalban, gondoljatok mind Art Alexakis nyomorúságos gyerekkorára!

szerző: Fülöp Péter