Lassan három év telt el, hogy utoljára nagyszabású koncerten jártam, és ezzel nemcsak én, hanem a közönség nagyobb része is így volt. A régi Népstadionban számos szabadtéri koncertet láttam, de a Groupama Arénában még nem jártam korábban. A mérete és a befogadóképessége impozáns, de szervezettség terén van még hova fejlődni, a kígyózó sorok a frissítőkért magukért beszéltek. Az Iron Maiden alatt a küzdőtéren azért már gyorsan kiszolgálták az italpultnál sorban állókat.
Korábban két alkalommal is volt szerencsém az Iron Maident élőben látni és hallani (2014, 2016), és azt kell mondjam, a pandémia miatti kétévnyi kényszerpihenő és a tagok életkora ellenére a zenekar mit sem veszített korábbi erejéből. Feledhetetlen élményt adtak az öregfiúk: a zenészek többsége a 60-as éveinek közepén jár, Nicko McBrain pedig nemrég töltötte be a 70-et, ennek ellenére úgy járt a dobverő a kezében, mint egy huszonévesnek. Szeretnék ebben a korban ilyen elánnal zenélni, ráadásul egy világturnén...
A kifogástalanul profi zenei előadás mellett a zenekar nagy hangsúlyt fektetett a látványra. A színpadkép a zenei blokkokhoz igazítva változott. A legutóbbi, Senjutsu című album sógunvilágát megidézve az Eddie figura egy hatalmas szamurájnak öltözve jött fel a színpadra. A Flight of the Icarus alatt a díszletet egy óriás lebegő Ikarosz, valamint Bruce Dickinson lángszórója tette még látványosabbá. A The Trooper alatt egy Eddie és Bruce közötti csatát láthattunk: Bruce angol zászlóval a kezében kezdi a számot, majd jön Eddie, akivel kardozni kezd, a csata egy pontján Bruce egy magyar lobogóval győzi le, ez a gesztus a közönségnek nagyon tetszett. A közel kétórás koncert záróakkordja az Aces High volt, a Maiden látványos showműsorral fejezte be a koncertet.
fotó és szöveg: Szvacsek Attila
Iron Maiden:
Shinedown:
Lord of the Lost: