"Szeretnék kicsit kijjebb jönni a fejemből" - Barkóczi Noémi-interjú

Négy év után egy ismét, de egészen másként személyes albummal (Dolgom volt) tért vissza Barkóczi Noémi. Beszélgetésünkben előkerült a terhességi teszt, a machóság és a művészet mint a szargyártás ellentéte. Ez az interjú először a Recorder magazin 88. számában jelent meg.

Gondolkodtam, hogy megkérdezzem-e, hogy az összes dolog, ami szerepel a lemezen, igaz-e; aztán azon, hogy akarom-e tudni. Te akarod, hogy tudják? Sokan fogják úgy érteni, hogy mindez megtörtént veled.

Ez az „úgysem tudok ezzel mit csinálni” kategória. A saját nevemen írok személyes hangvételű dalokat, szóval ha mindenhol el is mondanám, hogy „az nem pont úgy volt”, valószínűleg mindegy lenne. Amúgy nem egy az egyben átvett dolgok ezek, és sok mindent igyekszem inkább sejtetni. Van, ami tök konkrét, például egy szakítás, de az nem véletlenül nincs benne az Annyi vérben, hogy a terhességi tesztnek mi az eredménye. Nem akarok mindent odarakni.

A Nem vagyok itt belső nézőpontú szövegeket tartalmazott gondolatokról, érzésekről; a Dolgom volt viszont nagy részben külső eseményekről, dolgokról szól. Ez spontán alakult így, vagy tudatos döntés volt?

Nagyrészt spontán alakult, de volt egy olyan elhatározásom, hogy szeretnék kicsit kijjebb jönni a fejemből. Elfogyott az, hogy leíró jelleggel kirakok belső folyamatokat. Lehet ezt mesterien űzni, de nekem most érdekesebb volt a párhuzamokat, összefüggéseket keresni a külső dolgokkal.

Honnan tudod vagy sejted, hogy egy helyzet, esemény izgalmas lehet daltémának, még akkor is, ha egy hagyományosan nem éppen az? Mint mondjuk a lakásban lévő csetreszek leírása.

Sokszor szókapcsolatokból indulnak el a dalok, vagy olyan megfigyelésekből, hogy nézed a csapot, és rájössz, hogy az egy elefánt. Ezeket leírogatom, aztán újralátogatom őket, és ha elindít valamit, akkor abból lehet egy dal.

Néha olyan, mintha kihívásokat adnál magadnak. „Kivágják a fákat a belső udvaron – na ebből írjál egy dalt!”

Azt a sort csak úgy elkezdtem énekelgetni. Szeretem a puzzleszerű dolgokat. Ha egy témával kezdem, akkor nagyon direkten arról írok és izzadtságszagú lesz. Jobb, ha szójátékok vagy látszólag nem catchy dolgok indítanak el egy dalt.

Több interjúban is beszéltél az önismeret fontosságáról. Dalszerzőként van benned reflexió, önelemzés?

Ez a lemez útkeresés volt, hogy merre akarok menni, miért ragaszkodom bizonyos dolgokhoz, ezek honnan jönnek. De ahogy most erről beszélek, ez az önelemzés önelemzésének az önelemzése. Azt jó volt most meglátni, hogy a dal jó leegyszerűsítése egy lelki folyamatnak. De erről beszélni, az olyan, mint amikor a rendezőt megkérdezik, hogy miről szól a filmje – azért filmet csinált, mert így lehetett elmondani...

 A Belső udvar úgy is érthető, hogy a konkrét belső udvaron kivágott fákon túl az ember és a természet viszonyáról is szól. Mennyire akarod allegorikus irányba elvinni a dalokat? 

Általában direktebbek a szövegeim, de most keresgéltem azt is, mik azok az áthallások, plusz rétegek, amik még megmaradnak a köznyelv vonalán, nem mennek át egy művészieskedő dalírásba, amiben én nem vagyok jó, nincsenek meg hozzá az eszközeim.

Az, hogy Dolgom volt, mennyire értelmezhető arra, hogy négy évet kihagytál a zenélésből?

Abszolút. Ezt a dalt akkor írtam, amikor hosszú idő múlva újra le tudtam ülni zenélni, egyrészt fizikailag is, tehát volt rá helyem, és lelkileg is eljutottam oda, hogy volt hozzá kedvem. Akkor felismertem, hogy azért ez hiányzott, hogy így leüljek kvázi magammal.

Barna Emília írta, hogy a hálószoba egyfajta védelem a női szerző-előadóknak a nyilvános zenei helyszínekre jellemző férfidominanciától. Ez megvolt benned?

Nehéz ezt megfogni. Lehet, hogy ez inkább egy internalizált dolog volt a részemről, hogy mit gondolok arról, hogy egy előadónak hogyan kell a színpadon lennie, és ez mennyire bénít meg. Van a zenében egyfajta machokultusz; az alter közegben kevésbé, de azért itt is kapja az ember az elvárásokat, hogy egyfajta viselkedés az, ami normális, a többi pedig fura, például ha visszahúzódóbb vagy. De ezzel küzdenek a nem macho fiúk is. Idő kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogy ezt nagyon sokféleképpen lehet csinálni, nem csak úgy, ahogy akár az én fejemben is volt.

A Nagy villanyokban elhangzik, hogy „Mi lenne, ha egyszer én is a fénybe állnék”, de ez nem a szövegben történik meg. Viszont az, hogy dalokat írsz, pont ez; van egy kettősség, nem a szövegben, hanem más szinten.

Ez a szöveg a szorongóbb énem kisarkított megszólalása. Miközben írtam, eszembe jutott, hogy olyan valaki is hallgathatja, aki ilyesmivel küzd, vagyis megfordult a fejemben egy hallgatói szemszög, amit általában próbálok elkerülni. Egyébként persze, kiállok a dalaimmal, de sokszor érzem úgy, hogy mintha ott sem lettem volna. Nem biztos, hogy az ember hagyja, hogy a dolog megérintse, vagy hogy mer kapcsolódni a közönséghez – attól függetlenül, hogy ott áll előttük.

A Halott szobanövényekben az a refrén, hogy „az ember nem más, mint szargyártó gép”. A művészet kísérlet arra, hogy ebből kilépjünk, nem?

De igen; itt leírom azt is, amit csinálni próbálok. Vannak pillanatok, amikor ezt tök fölöslegesnek érzem, de közben meg jó kiénekelni. Az viszont egy örök kérdés, hogy jó-e, ha a kiénekléssel enyhítünk a feszültségen, vagy jobb lenne, ha nem enyhítenénk rajta, és akkor könnyebben eljutna az ember oda, hogy tényleg csinál is valamit.

Most is úgy születtek a számok, viszonylag kész dolgokat vittél?

A szövegeket abszolút én írom – nem is tudom, hogyan lehetne közösen írni –, de zeneileg most kevésbé találtam ki a dalokat. A szerkezetet sokszor egyáltalán nem, csak odáig jutottam, hogy van egy ilyen téma és egy olyan téma. Ehhez Barnának (Szőke Barna, a The Qualitons gitárosa, Noémi zeneszerzőtársa - a szerk.) nagyon jó érzéke van, hogy még hova kell dinamikailag egy ilyen-olyan-amolyan dolog. Abban is nagy hatással volt rám, hogy megpróbálja visszavenni a túlcizellálást. Lehetnek direktebb dolgok, például egy egyenes dob, nem kell mindig elúszni és sejtetni.

Most hogy látod, ezután számíthatunk tőled rendszeresen lemezekre, koncertekre?

Ez jó kérdés. Azt hiszem, rátaláltam egy olyan dalíró folyamatra, ami hosszabban el tud kísérni, be tud épülni a mindennapjaimba. A koncertezést még nem feltétlenül tudom, mert alapvetően nem ez a kedvenc részem a zenélésben; attól tenném függővé, milyen lesz most hárman a színpadon állni (vagy négyen, mert a lemezbemutatón Várnai Sziló szintetizátoros-vokalista is ott lesz). A csapat amúgy lelkes, csak küzdünk, hogy hogyan egyeztetünk próbákat és koncerteket. Azt eléggé irigylem, amikor fiatalabban az embernek még nincs se munkája, se nagyon más dolga, és mindenki fullon a zenéléssel foglalkozik. Most már inkább az van, hogy hogyan tudjuk a hétköznapokból kiszorítani azt, hogy zenéljünk. Majd meglátjuk, én szeretném.

interjú: Rónai András
fotó: Miknyóczki Dóra