A Suicide kultusza és újrafelfedezése elterelte a figyelmet Alan Vega és Martin Rev egyéb vízióiról. Húsz év után kísért újból a Strangeworld. Ez a cikk először a Recorder magazin 83. számában jelent meg.
2000-ben megjelent egy látszólag jelentéktelen és egészen _fura_ lemez. A Strangeworld egy beszívással is felérhetett annak, aki nem ismerte Martin Rev munkásságát, igazán bizarrá azonban az tette, hogy a Suicide-reneszánsz kellős közepén jött ki.
"Hypno-lounge", de nevezzük nyugodtan pszichedelikus presszórocknak, amelyben az ötvenes évek amerikai popdallamai visszhangoznak a techno utáni techno szűrőjén át. A dalok néhol szorongatóan szellősek és csupaszok, máskor épp annyira sűrűsödnek be és zajosak, hogy levegőhöz juttatnak. Rev tükörterembe processzált fahangját naivnak és anakronisztikusnak tűnő dobgépek keretezik, egy breakbeat-ütem elektronikus jazzé lesz, az easy listening mögött shoegaze lappang. De a Strangeworld leveti magáról az internet korának épp kibontakozó metaműfaji logikáit is. Amennyire adná magát, olyannyira félrevezető David Lynch világához kötni a lemez hipnózisát, de az ember keresi a fogódzókat, érdekes, hogy a feleségemnek és egy YouTube-kommentelőnek is Arthur Russellt juttatta eszébe Rev éneklése. Egy kis idill, egy kis téboly, résnyire nyílik a jövő, bebop.
Martin Rev és Alan Vega |
Martin Rev és Alan Vega párhuzamos (illetve közös) munkásságának egyik ellentmondása, pontosabban gyakori félrértelmezése abból adódik, hogy korszakos jelentőségű duójuk, a Suicide reneszánsza árnyékot vetett rá. Ezt a revivalt a Suicide első két lemezének, vonatkozó demóinak, koncertfelvételeinek 1998-as újrakiadása katalizálta a Blast Firstnél, miközben Vega és Rev nem szűntek meg aktívak lenni egy percre sem, sőt, egyre öntörvényűbb szólóformáit teremtették meg vízióiknak a kilencvenes években. Ráadásul összetéveszthetetlen karakterjegyeik ellenére nem éppen elszigeteten működtek a világtól és a kollaborációktól, igaz, utóbbikat főleg Vega művelte: vendégszereplések sora, közös lemezek Mika Vainióval és llpo Väisänennel, Alex Chiltonnal, Marc Hurtadóval.
A Suicide nem csak a dalszerzői hagyománynak, hanem a kísérleti zenének is éppúgy inspirációt jelentett, nem véletlen, hogy a Strangeworld című lemezt is a finn experimentális színtér gépháza (bocs), a Vainio és Tommi Grönlund által működtetett Sähkö, pontosabban annak testvérlabelje, a Jimi Tenor által kurált Puu adta ki egy évvel Alan Vega 2007 című technoid lemeznaplója után. Rev és Vega ezzel a két lemezzel léptek be abba a cyberjelenbe, amelyet az elkövetkező pár évben aztán egyre nagyobb mértékben árasztott el múlt.
Martin Rev 2012-ben |
A kétezres évek egymást követő poszt-pszich-punk-szinti-obskúr reneszánszainak egyik leggyakoribb hivatkozási pontja lett a Suicide, és persze az első két lemez, talán a harmadik és a negyedik is, azóta viszont egyre aktuálisabb mindaz az árnyékben maradt tömérdek más, amit azután csináltak. Többek között a 2002-es, visszatérésként félreértelmezett és zseniális American Supreme. És a történet nem is ért azzal véget. Rev és Vega ugyanis sosem mentek el, ráadásul sosem szűnt meg a jelennel a kapcsolatuk. Nem véletlen, hogy a Strangeworldöt 2020-ban a Bureau B újra kiadta – engem mondjuk kicsit meglepett. Épp annyira meghökkentő vízió ma, mint amennyire banálisnak ható furcsaság volt 2000-ben.
szerző: Puskár Krisztián