Régóta meg szeretnél ismerkedni egy zenekarral vagy előadóval, de azt se tudod, hol kezdd? Segítünk! Gyorstalpaló rovatunk elkalauzol a diszkográfiák könnyűzenei útvesztőiben. A The Police napra pontosan 34 éve lépett fel a New Jersey-beli Giants stadionban: ez volt az utolsó közös koncertjük a feloszlásuk előtt, legközelebb már csak a 2007-es újjáalakuló turnén találkoztak színpadon. A búcsú évfordulóján meg is lehet kezdeni az ismerkedést.
Kezdőlökés
Reggatta De Blanc (1979)
Könnyű evidenciának venni, hogy Sting, Andy Summers és Stewart Copeland alkotta minden idők egyik legjobb és legnépszerűbb power trióját, olyan kémiával, amit azóta is irigyelni lehet, és annyi feszültséggel, konfliktussal köztük, ami öt lemez után a feloszláshoz vezetett, ám előtte számtalan nagyszerű dalt eredményezett. Ahogy azt is könnyű elfelejteni, hogy Sting nem volt mindig az a sótlan és jellegtelen zenész-dalszerző, akivé mára szürkült. Vagy hogy a Police újhullámos olvasztótégelyébe öntött műfajok összepasszinthatósága nem volt olyan magától értetődő, mint a slágerek alapján utólag gondolnánk: a reggae és a punk házasítását a The Clash is velük egy időben kísérletezte ki, mellé keveredtek jazzes és artrockos struktúrák is, ezáltal pedig a csapatot ugyanúgy lehetett rockzenekarnak nevezni, mint popegyüttesnek, vagy pont az ellenkezője mellett érvelni.
Ha az ember csak a nagy slágerek ismeretében ugrik fejest a Police-diszkográfiába, akkor a második album ideális kiindulópont, hiszen mindjárt a nyitószám az egyik legnagyobb sláger, ami ráadásul híven tükrözi a Police reggae-pop-newwave mixtúráját, ami erre az anyagra kristályosodott ki. A Message In A Bottle-t meglepőbb szám követi, a címadó három perces, Grammy-díjas instrumentális rögtönzés bombaerősen szemlélteti a progrock és fúziós jazz felől érkező tagok zenei tehetségét, míg az It's Alright For You még az előző lemez nyers punkhúzását idézi meg, pengeéles gitárszólóval. A sodrás és energia a lemez végéig megmarad: a trió bármiféle külső nyomás nélkül vonult stúdióba, megőrizve és továbbfejlesztve az első lemezfelvétel spontaneitását, a későbbi lemezekre hatványozottan igaz belső feszültségek pedig még nem ütötték fel olyan mértékben a fejüket. Magabiztosság, feszesség, a trió együttes megszólalását, külön részeik nagyobb egységét előtérbe helyező keveréssel.
Középhaladó
Outlandos D'Amour (1978)
A debütlemezhez a Reggatta után érdemes visszakanyarodni: több ugyan az azóta is ismert, népszerű slágerré nemesedett szám az első albumon, ugyanakkor még a pop-punk viszi a prímet, ami a Police komplett karrierjét nézve nem feltétlenül a legjellemzőbb kép a zenekarról. (Más kérdés, hogy jogosak-e azok a Police punk bizonyítványát érő kifogások, miszerint a képzettségük és hangszeres tudásuk szembemegy a punksággal.) Tanulságos mindenesetre friss füllel újrahallgatni a rongyosra játszott slágereket is a lemezről: megfigyelni például a Roxanne verzéi alatt Copeland folyamatosan variált ritmusképleteit, filljeit, vagy hogy a vokálharmóniák már-már fúvósszekció-hangzást eredményeznek, megelőlegezve a kései lemezek bővülő hangszerelését. A felfújható nős dalszövegek és az akasztott emberes kislemezborítók polgárpukkasztása néha inkább infantilisan pökhendi, mint dacos, de még így is jól áll a zenekarnak, akárcsak a So Lonely outrójában világgá rikoltott magány (Sting által azóta is váltig tagadott) öniróniája, vagy a random, bedobott plusz hangszerek, emitt egy szaxofon, amott szájharmonika, vagy épp slide gitár punkszólóhoz – mert miért ne.
Hardkór
Ghost In The Machine (1981)
A negyedik lemezre már kiérlelődtek azok a zenekaron belüli ellentétek, amik rövidesen a Police feloszlásához vezetnek, Sting egyre inkább kisajátította magának a dalszerzést és a zenekar útirányának meghatározását, amelynek következtében Summers és Copeland úgy érezhették, hogy egyenrangú tagok helyett már csak a frontember-szerepbe kilépő énekes-basszusgitáros kísérőzenészeiként funkcionálnak. A sallangmentes gitár-bőgő-dob felállás valóban a múlté, ezért nem is lenne kifizetődő ezzel kezdeni az ismerkedést, azonban jelen sorok írója szerint az egymásnak feszülő akaratokból a zenekar legsokoldalúbb, legérettebb albuma született meg. Az Invisible Sun sötét, gótikus, loopolt szintetizátortémára és monoton énekre épülő posztpunkja újszerű színfolt, a Demolition Man a zenekar történetének leghosszabb száma közel három perces jamszekcióval; a Rehumanize Yourself közel-keleti motívumrendszere karnyújtásnyira szólal meg a Hungry For You franciás fellengzősségétől, az Every Little Thing... pedig már átvezet a 70-es évek new wave-jéből a 80-as popba.
A POLICE UTOLSÓ LEMEZÉT ITT VESÉZTÜK KI ALAPOSAN
Mostohagyerek
Zenyatta Mondatta (1980)
A diszkográfia mértani középpontjában elhelyezkedő korong tipikus átmeneti lemez, amely megreked valahol félúton az első kettő pimasz közvetlensége és az utolsó kettő művésziesebb-kísérletezőbb irányvonala között, valamint a szövegekben is itt kezd átbillenni a mérleg a személyes-kapcsolati morfondírozásoktól a politikához. Maguk a zenekartagok se voltak elégedettek az anyaggal, amit persze nem kell feltétlenül készpénznek venni, ezúttal viszont egyet lehet érteni velük - bár az egyenetlen, bizonytalan Zenyatta Mondatta ettől még nem lesz rossz lemez. A nyitó kislemezdal kiváló, nem véletlenül időtálló darab (Don't Stand So Close To Me), a Driven To Tears vonultatja fel Summers talán legperzselőbb gitárszólóját, és még a Sting által mélyen gyűlölt, ellenben Grammy-díjjal jutalmazott Summers-szerzemény, a Behind My Camelt is szórakoztató egy giallo alá képzelni.
