Gyorstalpaló – Ismerkedj meg a The Strokesszal!

Régóta meg szeretnél ismerkedni egy zenekarral vagy előadóval, de azt se tudod, hol kezdd? Segítünk! Gyorstalpaló rovatunk elkalauzol a diszkográfiák könnyűzenei útvesztőiben. Elsőként: a The Strokes hét év kihagyás után jövő héten tér vissza új nagylemezzel, itt a remek alkalom, hogy együtt felkészüljünk rá.

Kezdőlökés

Is This It  (2001)

Nehéz lenne elvonatkoztatni attól az instant legendává terebélyesedő ténytől, hogy a Strokes ezredfordulós berobbanása földcsuszamlássszerű változást hozott a gitárzenében, a kifújóban lévő britpop, a tomboló nu-metal és az elektronika felé kacsingató altrock-formációk romjain belobbantva a garázsrock-posztpunk revivalt. Az irónia által definiált popkulturális éra kellős közepén hanyag, ajakbiggyesztős nosztalgiával vették elő a Velvet Underground, a Ramones és a Television örökségét, hogy csapzott külsővel, farmer-bőrkabát kombóban, beleszarósan élesszék fel a drog-szex-rockandroll hármasát, és megágyazzanak a 2000-es évek temérdek gitárzenéjének a Franz Ferdinandtól a The Killersen át a White Stripes mainstream áttöréséig.

ALAPOS STROKES PÁLYAKÉP A ZENEKAR ELSŐ TÍZ ÉVÉRŐL

A zenekarokkal való ismerkedésnél nem mindig szempont a kronológia – sőt –, és az sem feltétlenül kifizetődő, ha rögtön a csúcslemezzel kezdünk, mert akkor, ugye, csak csalódni lehet utána, de a Strokes esetében nincs apelláta. Egyrészt a bő fél órába bele van sűrítve minden, amiért annak idején vagy a rockzene megmentőjének, vagy pozőröknek lettek kikiáltva: Julian Casablancas vagány flegmasága, amivel elhiteti, hogy itt és most ennél a csapat elitgyereknél nincs hitelesebb képviselője a rockéletérzésnek; Albert Hammond Jr. és Nick Valensi nem agyonkomplikált, ám egymást pazarul kiegészítő-megtámogató gitárduója; Fabrizio Moretti motorikus, nyughatatlan dobjátéka, meg persze a dalszövegek unottan szellemes, spleennel dúsított pökhendisége.

Másrészt, nemes egyszerűséggel, a lemezen szinte faltól falig slágeres, dögös, remek dalok sorjáznak, a Jenny Was A Friend Of Mine basszusmenetét kapásból megelőlegező, ráérősen magabiztos nyitódaltól kezdve a keserű jóslattal duhajkodó zárószámig. Különösen izmos, már-már támadhatatlan a lemez középső szakasza, mondjuk a Barely Legaltől a Hard To Explaing, csupa nemtörődöm módon fülbemászó hook, sallangmentesség.

Középhaladó

Room On Fire (2003)

Megoszlanak a vélemények arról, hogy a Strokes második lemezén picit kisebb hatásfokkal, az újdonság erejét vesztve ismételte önmagát, vagy ellenkezőleg, épphogy kicsivel jobban összeért a zenekar, és még hatékonyabban, precízebben tudták hozni azt, amit a debüttel. Az mindenesetre biztos, hogy nem rugaszkodtak el a bevált recepttől, és ezt jól tették. Hogy ne bújjunk ki a válaszadás alól se: szerintünk simán van olyan jó a második lemez, mint az első. Tetszett az első anyag? Megkapod még egyszer, pepitában, és ugyanolyan jól fog esni. De nem kell mindenáron a mitikussá felduzzasztott színre lépéshez hasonlítani: az áhított hírnévvel járó elvárásokat az első két sorral elpöccintő What Ever Happened, a kvintesszenciális Reptilia párbajozó gitárjai, a new wave-es, The Carsos hatásokat megcsillogtató 12:51 és a szintiszerű gitárhangzással megbolondított, politiko-powerpop The End Has No End önmagukban is megállják a helyüket bármelyik rockmixtape-en.

ÚJ NEW YORK: A STROKES ÉS EGY VÁROS ÚJJÁÉLEDÉSEI, A BRONXI HIPHOPTÓL A BROOKLYNI PEZSGÉSIG

Hardkór

Future Present Past (2016)

Aki szeretne ezek után – és az új The New Abnormal megjelenése előtt – mélyvízbe ugrani, ez a 2016-ban kiadott, háromszámos EP ideális összegzése, merre jár mostanság a Strokes. A 15 perces játékidő nem tűnik soknak, de ahogy azt a kislemez címe is jelzi, a három dal magában foglalja az énekes szólóprojektjeivel azonos pályán mozgó, New Order/Joy Division-stíl felé tendáló, szintis-újhullámos, retrofuturista jövőbeli irányát (Drag Queen), a legutóbbi album összhatását tükröző, félig szintipop, félig stadionrock jelent (Oblivious), és a nosztalgia iránt nosztalgiázó, ismét Lou Reedék lo-fi artrockjáig visszanyúló múltat (Threat To Joy). Sőt még egy teljesen felesleges, ballasztként funkcionáló remix is tükrözi a Strokes egyenetlenségeit.

Mostohagyerek

Comedown Machine (2013)

Az első két lemez után elmondható, hogy a folytatás nem örvend túl fényes renoménak, és bármelyik albumnál tudnánk érvelni amellett, hogy mostohastátuszban van. Már csak azért is, mert éppúgy találhatunk rajtuk klassz dalokat (Heart Of A Cage, Under Cover Of Darkness, Welcome To Japan), mint nehezen indokolható bénaságokat (15 Minutes, You’re So Right, 50 50), és mindnek megvan a maga viszontagságos keletkezés- és/vagy fogadtatástörténete. A 2011-es Angles talán egységesebb, de pont ezért vonzóbb a Comedown Machine helyenként egészen random, eklektikus játékossága, főleg ha az embert nem zavarja Casablancas végletekig blazírozott, falsettóba hajló éneke, és nem sírja vissza a garázsrock-hangzást, ami mára a 80-as évek szintipopjára cserélődött. Az A-hához joggal hasonlított One Way Trigger, a Welcome To Japan dancerock melankóliája vagy a szokatlanul szentimentális albumzáró dal félálomból előszivárgó bossa novája mind üdítő és szórakoztató meglepetések.