A nemrég kijött 2018-as Zeneipari jelentés a magyar zeneipar egészének növekedéséről szól, ám az élőzenéről több szempontból meglehetősen sötét képet fest. A klubok világára jól rálátó Hangfoglaló Program vezetőivel vettük sorra a felmérés által felszínre hozott gondokat. A cikk a 72. Recorder magazinban jelent meg, az Éljen az élő! című fókusztémában.
Csökkenő nézőszámok, egyre kevesebb jó helyszín
Egyrészt csökkent az élőzene összesített nézőszáma: míg 2015-ben 9,2 millióan voltak itthoni koncerteken (ha valaki három koncerten volt az évben, az háromnak számít), 2016-ban 8,6 millióan, 2017-ben pedig 8,4 millióan. Ez két év alatt kb. 8%-os visszaesés – úgy, hogy közben a reálkeresetek növekedtek. 2015-ben még a 18-60 év közöttiek 62%-a volt legalább egy koncerten, 2017-re ez 57%-ra csökkent. A kérdőívre válaszolók mindössze 8,6%-a volt egy év alatt legalább négy fizetős koncerten.
Másrészt a statisztikák mellett iparági szereplőkkel készült interjúkra támaszkodó jelentés A magyar zeneipar legfontosabb ügyei című fejezetében külön ír a megfelelő helyek hiányáról: „Szakmai körökben gyakran felmerül, hogy egyre kevesebb az olyan koncerthelyszín az országban, ahol jó technikai és helyszíni adottságok mellett közepes méretű fellépéseket lehet tartani. Főként a nagyobb városokban és kisebb megyeszékhelyeken van nagy hiány ilyen helyszínekből. Emellett a fővárosban is elkezdett csökkenni a működő koncerthelyszínek száma, például annak a trendnek a következtében, hogy a klubokat egyre nehezebb fenntartani a belvárosi környezetben.”
Pedig ebből élnének a zenészek
Túl azon, hogy önmagában jó, ha egészséges az élőzenei színtér, a gazdasági súlya is nagy. A teljes magyar zeneipar 53,4 milliárd forintra becsült értékének majdnem kétharmadát, 35 milliárd forintot az élőzenei iparág tette ki; a hangfelvétel-iparág 18,4 milliárdot termelt.
A zenészeknek közismerten a koncertezés a legfőbb bevételi forrása. A kérdőíves felmérés alapján a zenészek jövedelmének 49%-a az élőzenéből származik. Érdemes ezt összevetni a többi bevétellel. A második legnagyobb tétel a jogdíj, ami a zenék bármilyen (rádiós, tévés, élő vagy ún. „gépzenei” stb.) felhasználása után jár: 20% szerzői, 4% előadói. A hangfelvételekből összesen 7% jön (fizikai 4%, digitális 3%). Az is igaz, hogy a kérdőívet kitöltő 590 zenész alig ötöde mondta azt, hogy kizárólag a zenélésből él.
Forrás: ProArt
Földrajzi egyenlőtlenségek, eltökélt hősök
A magyar élőzene, kiemelten pedig a klubok helyzetét a Hangfoglaló Program képviselőivel tekintettük át: Bajnai Zsolttal (a Nemzeti Kulturális Alap kollégiumának vezetője), és Boross Zoltánnal (a Hangfoglaló Programiroda vezetője). A Hangfoglaló azoknak a vidéki kluboknak, ahol „A, B vagy C kategóriás zenekarok fellépnek”, túlnyomó többségét rendszeresen támogatja 1-4 millió forinttal, és a nagyobb budapesti klubok bő háromnegyedét is – mondta Boross Zoltán. A nyertes pályázóknak részletes beszámolót kell leadniuk, illetve személyesen is ellátogatnak hozzájuk, így a Hangfoglaló munkatársai jól rálátnak erre a szektorra.
A fővároson kívül van nagyjából 15 vidéki klub, amelyek régóta és stabilan működnek; ezek azok, amiket egy nagyobb zenekar vidéki turnéja végigjár. Néhány egyetemi városban több hely is működik; például a Budapest után legtöbb koncertnek otthont adó Debrecenben és Szegeden is. Azonban ezeken kívül nagyon nehéz fenntartani a klubokat. A beszámolókból „siralmas számok” derülnek ki, fogalmazott Bajnai Zsolt. Több olyan megyeszékhely van (Salgótarján, Szekszárd), ahol nem működik élőzenei koncerteket rendszeresen tartó klub.
Sok az esetlegesség a rendszerben: mivel finoman szólva nem az ilyen klubok indítása a gyors és biztos meggazdagodás útja, ezért „eltökélt hősök” tartják életben a klubhálózat vidéki részét, és ha valaki bármilyen okból nem viszi tovább a helyet, akkor az kiesik, és ennek gyakran az a következménye, hogy a város klub nélkül marad – mondta Bajnai. Például a Budapestről turnéra induló zenekarok közül soknak első állomása volt a kecskeméti Technika Háza Kávézó (TEKA), ami 2018-ban bezárt. Az szintén a személyes elkötelezettségen múlik (és így esetleges), hogy egy-egy művelődési ház vezetője fontosnak tartja-e, hogy könnyűzene is legyen nála.
Forrás: ProArt
A főváros + egyetemi városok – minden más típusú földrajzi megoszlás mellett egy másik is igen jelentős, mégpedig a kelet – nyugat. Az ezer lakosra jutó élőzenés fellépések számában hatalmas a különbség az ország keleti és nyugati része között. A legalacsonyabb Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében (2,2 fellépés 1000 lakosra), ennek több mint háromszorosa az, amit Budapesten (6,8), Somogy (6,8), Győr-Moson-Sopron (6,9) és Veszprém (7,3) megyékben tartottak. Somogy és Veszprém számait leginkább a fesztiválok húzzák fel, főleg a nyári Balaton-parti, nem feltétlenül kizárólag zenés események.
Ingyenes koncertek: a zenészek többet keresnek rajtuk, de torzítják a piacot
Az Artisjus adatai szerint 2017-ben 44.217 könnyűzenei koncertet tartottak Magyarországon. Ezeknek csak 43%-án szedtek belépőt. A fizetős koncertek aránya a településmérettel és – mint a Zeneipari jelentés fogalmaz – „ezzel párhuzamosan a vásárlóerővel” nő: csak Budapesten volt a koncertek több mint fele fizetős (59%), a megyeszékhelyeken, megyei jogú városokban már csak 49%, más városokban 37%; a falvakban mindössze 24%. A fesztiválok túlnyomó többsége (79%) ingyenes, bár a fesztiválkoncerteknél már más az arány (58% ingyenes) – a falunapokon, sör- és pálinkafesztiválokon stb. kevesebb a koncert, mint a szűk értelemben vett zenei fesztiválokon.
Forrás: ProArt
Az ingyenes rendezvények a zenekarok számára fontos bevételi forrást jelentenek. Az ezekről készült kutatásban a zenekarok arról számoltak be, hogy bevételeik legalább egyharmada, de akár kétharmada is ilyen fellépésekből származott. Fontos tudni, tette ehhez hozzá Bajnai Zsolt, hogy az ingyenes rendezvényeken a megrendelő, jellemzően az önkormányzat nem alkuszik, hanem rendszerint megadják azt a gázsit, amit bemond a menedzsment. Ellenben egy klub, még ha kap is NKA-támogatást, nem engedheti ezt meg magának. Jól látható tehát, hogy az ingyenes koncertek, főleg ilyen nagy számban, torzítják a piacot – mondta Boross Zoltán. Ráadásul hozzászoktatták a közönséget ahhoz, hogy az élőzene „ingyen van”, így még kevésbé várható, hogy jegyet vásároljanak.
A (potenciális) közönség egy része tényleg sokallja a jegyárakat. A kérdőíves vizsgálatban a legtöbben azt mondták, szívesen mennének több koncertre, az egyik jellemző visszatartó okként az árakat megjelölve. Pedig egy belépő általában egy mozijegy vagy két sör ára, tehát nem kéne, hogy drágának számítson a hangfoglalósok szerint.
Fontos különbség még az ingyenes és klubkoncertek között, hogy egy falunapra általában nem hívják meg azt, aki az előző évben már fellépett ott, míg a klubokra jellemző, hogy többször is visszahívnak egy előadót. Ahhoz, hogy egy zenekar egy térségben közönséget építsen, ez utóbbira lenne szüksége, hosszú távon ez lenne a jobb működésmód, még akkor is, ha a falunap amúgy jobban fizet.
Média, önkormányzatok, iskolák
A Hangfoglaló Program munkatársai szerint a klubok helyzetét számos más tényező is nehezíti. Így például a média, ahol az utóbbi néhány évben egyre nehezebb országosan megismertetni új előadókat. Sokszor előfordul, hogy a fővárosban az Akváriumot vagy A38-at megtöltő zenekarok vidéken 30 ember előtt játszanak – mondta Boross Zoltán. Lelassult a cirkuláció, ismét beállni látszik a fesztiválheadliner előadók szűk listája.
Amikor a Hangfoglaló (még Cseh Tamás Program néven) elkezdte a klubtámogatást, „naivan azt gondoltuk, hogy a programtámogatás mellé az önkormányzatok beszállnak majd az infrastrukturális fejlesztésbe” – mondta Bajnai Zsolt. (A Hangfoglaló az NKA keretén belül működve ezt nem teheti meg.) Ez azonban nem történt meg. Az is ritkaságnak számít, hogy egy önkormányzatnak (mint például Egernek) könnyűzenei stratégiája legyen. Pedig már csak azért is érdekük lenne ilyet kidolgozni, mert Bajnai szerint a jól működő zenei élet megtartó erő lehet.
A zenetanulás és zenére költési hajlandóság, koncertre járás között kimutatható az összefüggés. Bajnai szerint gond, hogy míg a Nemzeti Alaptanterv előírja, hogy a diákokat elvigyék színházba, moziba, addig koncertre már nem – pedig a „kultúrára nevelésnek” része kellene hogy legyen, hogy pl. tudják, miért is fizetnek, amikor belépőt vesznek, vagy hogy elmondják a diákoknak, mit tegyenek vészhelyzetben. Boross Zoltán egy ritkán felmerülő szempontot említett: a klubok nem nyitnak a 14-18 éves korosztály felé (késői koncertek, alkoholfogyasztás), pedig ők már lelkes zenehallgatók.
Rónai András
A ProArt megbízásából a Hétfa Kutatóintézet és Elemző Központ által készített Zeneipari jelentés letölthető a zeneipar.info oldalról.
