Paul White: Rejuvenate (lemezkritika)

Menő hiphopproducer sokadik szólónekifutásra megcsinálja szerelemprojektjét, ennyi a sztori, de nem ez a lényeg, hanem a hőségben hűsítő szellőként ható soulpop.

Kiadó: R&S Records

Megjelenés: 2018. április

Stílus: pszichedelikus soulpop

Kulcsdal: Soul Reunion

Húhúúú. De rég volt, hogy elsőre libabőrös lettem egy daltól, mert annyira jó. Itt az lettem egytől, de basszus: lehettem volna majdnem mindtől. Egy lemez, amire nyugodt szívvel mondható, hogy időtlen. Persze az 1969-1972-es pszichedelikus soul lágyabb ágának megidézésével egy bizonyos korszakhoz mégiscsak köthető, de nagyon-nagyon ügyesen kerüli a retrós csapdákat, ilyen LP akkor mégsem készülhetett volna. Főleg, mert Paul White aktuális hiphop-producerzseni nem véletlenül a jelen egyik kismestere (oké, annyira nem is kicsi, hiszen például Danny Brown előző csúcsalbumáért felel), de a 2009 óta megjelenő instruhiphoplemezei után most végre tisztán hallhatóan elkészítette szerelemprojektjét. Ezt a sokféle összetevőt (grúvos pszichbeat, sunshinepop, baleárchill, kozmikus folkjazz, ambientpop) egységessé varázsoló, csupaszív, bódító soullemezt, amin szintén zenész húga mellett még énekelnek páran (és itt-ott még Mark Ronson 2010-es Record Collectionje is bevillanhat róla). Szóval időtlen, és ha valami ennyire a térből is ki tud ragadni, akkor az a végén még tényleg képes lehet a megfiatalításra is.

9/10

Dömötör Endre

a friss lemez: