A Fleetwood Mac egymástól gyökeresen eltérő időszakai közül az 1975-1987 közötti aranykorszakában úgy volt mindenki által fogyasztható softrock-slágergyár, hogy közben az egyik legtökéletesebb dalgyűjteményt rakta össze, ráadásul lepipálta a legkeményebb rockereket is a szex és a drogok témakörökben. Ez a felállás 2014 óta koncertezik újra és ígérget azóta visszatérő nagylemezt, de úgy néz ki, be kell érnünk két dalszerző, Lindsey Buckingham és Christine McVie júniusban megjelent duettalbumával.
A popzene egyik legnagyobb sikerzenekarának tényleg elképesztően kanyargós a pályája, durván ellentmondó fejezetek feszülnek benne egymásnak, úgy, hogy ezek között több időszakban is meghatározó együttes tudtak lenni, még úgy is, hogy az eredeti felállásból csak a névadó ritmusszekció, Mick Fleetwood dobos és John McVie basszusgitáros volt mindig tagja a formációnak. Elnagyolva is legalább öt fejezetre bonthatjuk a sztorit: kezdődött a hatvanas évek végi brit blues-időszakkal, Peter Green énekes-gitárossal, aztán az ő kiválása után egy nagyon kusza, sűrű tagcserékkel tarkított, útkereső szakasz jött, majd 1975-től a legsikeresebb ötfős felállással az aranykorszak – ezt Fleetwood és McVie mellett utóbbi 1970-ben, billentyűs hangszereken csatlakozott felesége, Christine McVie, valamint az 1974 szilveszterén az angolok mellé bevett amerikai dalszerzőpáros, Stevie Nicks és faszija, Lindsey Buckingham alkotta. Utóbbi 1987-ben lépett ki, azután ismét forgóajtóban cserélődtek a zenészek, és innentől lényegében meg is szűnt aktuális tényező lenni a Mac (pedig 1997-ben egyszer még ismét turnézott a meghatározó ötös, de akkor már a nosztalgia hajtotta őket). 2014-ben (miután az 1998-ban kilépett Christine McVie újra csatlakozott) aztán ismét egy színpadon álltak öten, lenyomtak egy masszív turnét és majd harminc évvel az utolsó közös stúdióalbum után ismét nagylemezt ígértek. Állítólag dolgoztak is rajta, de ez egyelőre mégsem látszik materializálódni (leginkább Nicks fenntartásai miatt, ő nem vett részt a munkában). Így a két aktívabb szerző – valószínűleg a Mac-lemezre szánt dalaikból – összedobott egy élvezhető, tisztességes nagylemezt, amely Lindsey Buckingham Christine McVie néven és címmel érkezett június elején. Több mint a semmi, és jó apropó áttekinteni ezt szokatlanul megbabonázó pályát.
Blues-robbanás
A brit blues második hullámában alakult Fleetwood Mac-et a John Mayall & The Bluesbreakers-ből kivált Green-Fleetwood páros alapította, de hamar meggyőzték McVie-t is, hogy szálljon ki ő is, és csatlakozzon hozzájuk – például azzal, hogy a nevét (Mac) is beillesztették az alakuló zenekarba – amikor ő még nem is volt tag! A Green nevével fémjelzett időszakban hamar a brit blues egyik kedvencei lettek olyan örökzöld-klasszikusokkal, mint a Black Magic Woman (ezt Santana tette magáévá), az Albatross (ezt minden blues-zenekar) és az Oh Well (ezt viszont senki sem tudta ilyen színvonalon, pedig még a house-korszakban is próbálkozott vele egy Oh Well nevű német projekt). 1968-as első albumuk műfaji klasszikus, igaz a második LP már jóval gyengébb lett, viszont az 1969-es Then Play Onnal megmutatkozott a továbblépés képessége is. Green tovább is lépett, a drogok felé, ami mentális betegségeit is felerősítette.
Átmenet
Kiválása után, 1970 és 1974 között borzasztóan kusza évek következtek instabil felállásokkal, csoda, hogy ki tudtak adni hat nagylemezt (a két legjobb talán az 1972-es Bare Trees és az 1973-as Mystery To Me) és le tudtak nyomni hat turnét. Ezek az albumok egyenetlenségeikkel együtt is hordoztak potenciált és főleg a basszusgitáros feleségének, Christine McVie-nek a belépésével mutattak fokozatos átmenetet bluesrockból, progresszív- és folkrockon át softrockba. A megérkezés előtt azonban teljes leállás jött: 1974-ben egy, a menedzserük által összegründolt hamis Fleetwood Mac kezdett turnézni és a jogi procedúra lezajlása alatt az igazi sem koncertezhetett. Őrült idők!
Csúcskorszak
Na, az őrült idők csak eztán kezdődtek. Az előző énekes-gitáros, Bob Welch többféle nézeteltérés miatt 1974 decemberében távozott, Fleetwood pedig egy véletlen látogatás alkalmával a Los Angeles-i Sound City stúdióban meghallotta a Buckingham Nicks duó softrockos debütlemezét, akik négy héttel később, meghallgatás nélkül, szilveszter este egy vacsoratalálkozás után csatlakoztak a zenekarhoz. Ehhez nyilván érzék kell, de az immár transzatlantivá váló, és inkább Amerikában székelő zenekarnak nagyon bejött a húzás, a cím nélküli 1975-ös album telibe találta a zeitgeistet a változatos és tökéletes FM-rádiópop slágerekkel. A két új szerző kimagasló tehetség volt, Christine McVie pedig eddigire szintén magára talált dalíróként is, a ritmusszekció meg bármennyire is primitív volt, valami mesteri csodával mégis nagyon egyedi lüktetésre volt képes (még a reggae-alapvető ritmusszekciójának, a Sly & Robbie-párosnak is ők a kedvenceik). A sokmilliós siker megtette hatását, a hetvenes évek soha vissza nem térő, turbófokozaton égő rockéletvitelében elkezdett folyni a kokain, és a zenekaron belül elkezdett szétcsúszni mindenki magánélete. Fleetwood még 1974-ben fedezte fel, hogy felesége megcsalja a zenekar akkori gitárosával, Bob Westonnal, a zenészt kirúgta, ő maga pedig Christine McVie-vel ment Afrikába kikapcsolódni, ugyanis a McVie-pár házassága is szétesőben volt.
Utóbbiak egy ideig még kitartottak, de mire 1976-ban elkezdődtek a következő lemez felvételei, már sem ők, sem a nemrég csatlakozott Buckingham Nicks szerelmespár nem volt többé szerelmes egymásba. A három szakítást megéneklő 1977-es Rumours album bővelkedik egymásnak üzengető dalokban, de abban minden szereplő egyetértett, hogy valahogy (mondjuk elképesztő mennyiségű droggal és alkohollal) túlteszik magukat a magánéleti szappanoperán, és a zenekarnak mennie kell tovább. Naná, hogy így gondolták, azt ugyanis mind látták, hogy az ötőjük között fennálló zenei kémia páratlan. Sőt, ezután Fleetwood és Nicks azt is megtapasztalta, hogy a kettejük között fennálló szexuális kémia is pazar (szappanopera-level: Barátok közt), de ezt is félre tudták söpörni, csak, hogy tovább folytassák az együttest. A Rumours annak ellenére, hogy borzasztóan zavaros körülmények között készült, borzasztóan sikeres album lett, egyszerűen mert elképesztően vibráló, a bizsergő feszültségben tökélyre csiszolódott dalok alkotják. Évekig levakarhatatlan volt a listákról, mára több mint 45 millió fogyott belőle. Mi jön ez után? Még több drog, természetesen. De Buckingham kreatív szárnyalását kihasználva egy hasonlóan erős lemez is, csakhogy softrock helyett new wave-ben!
VAJON MELYIK MAC-ALBUM KERÜLT BE A CSŐDÖT JELENTŐ, PÉNZNYELŐ LEMEZEK SORÁBA?
A dupla Tusk 1979-ben természetesen jókora megrökönyödést keltett a rajongókban, és bár elment belőle néhány millió, de így is inkább bukásnak számított. A tagok a nyolcvanas évek elején szólólemezekkel oldották a feszültséget, váltakozó sikerrel, és ugyan Stevie Nicks pályája így is beindult, mégsem lett belőle akkor sztár, mint amekkorát megérdemelt volna a karcos hangú vadóc, aki amúgy anyatigrisként is képes volt összetartani a szétszakadó helyzeteket – már amikor nem volt annyira mélyen a drogokban. A zenekar 1982-ben visszatért a bevált hangzáshoz, de a Mirage egyenetlenebb (ettől még azért erős) album lett, a nagy visszatérés elmaradt, ismét évekig nem keresték egymást. Aztán Buckingham 1985-ben indított újabb szólólemeze a tőlük megszokott módon,a fura egymás közti kapcsolatok hálójában valahogy átformálódott Mac-albummá, Christine McVie élete legslágeresebb dalait adta hozzá, a Tango In The Night újra a csúcsra vitte a társaságot, mi tagadás az 80s szofisztihangzás aktualitása is segítette őket – abba elég könnyen bele tudtak helyezkedni. A rádiós slágerekre (Big Love, Seven Wonders, Little Lies, Everywhere) és az ismét tízmillió fölé kúszó eladásokra a korona egy sikeres turné lett volna, de Buckingham az utolsó percben kihátrált és kilépett. A szappanopera sosem ér véget.
A FLEETWOOD MAC-ELŐTT TISZTELGŐ 2012-ES TRIBUTE ALBUM.
Hanyatlás
Az újabb szakaszban felejthető lemezek és leszálló ág következett, egyetlen meredek felíveléssel, amikor 1997-ben visszajött Buckingham és lejátszottak egy sikeres turnét (lemezen is megörökítették, elég jó: The Dance), csak aztán meg Christine McVie lépett ki. 2014 óta viszont újra együtt mindenki, de új Fleetwood Mac-album helyett egy tisztességes Buckingham McVie-lemezt kaptunk. Itt tartunk most és őszintén szólva, sokkal többet nem is lehet már remélni. Ha ráveszik Nicks-et, akkor még egy LP-t összehozhatnak, de ez az életmű anélkül is kellően nagyszabású, elbaltázott, tökélyre vitt, kudarcos, zseniális dalokkal teli, szappanopera-szerű, makacsul kitartó, nagyon egyedi.
Dömötör Endre
Öt Fleetwood-csúcs# Then Play On (1969)
A Fleetwood Mac csodaképessége itt mutatkozott meg először: stramm brit bluesrockzenekarból, ihletetten színes brit bluesrockzenekar lettek.
# Fleetwood Mac (1975)Az aranykorszak kezdete, amikor a váltás mindenkiből a legjobbat hozta ki: tulajdonképpen már ez tökéletes softrock-mestermű.
# Rumours (1977)Az aranykorszak csúcsa, amikor a válás mindenkiből a legjobbat hozta ki: még a nagyközönségből is, hiszen mára több 45 millióan bizonyították jó ízlésüket.
# Tusk (1979)Amikor Lindsey Buckingham kinyírta a zenekart: akkor valójában megmentette, a gigantikus sikert senki nem tudja hasonlóval folytatni, de ő a new wave-es dalaival minőségben tartotta szinten a Mac-et.
# Tango In The Night (1987)Az 1982-es Mirage is bőven korrekt, de a definitív 80s-lemezek közé tartozó Tango újra legjobb formájában mutatja az együttes. Vagyis majdnem: Nicks talán még tudott volna hozzátenni többet is.
Öt szólócsúcs
# Buckingham Nicks: Buckingham Nicks (1973)
Fleetwood legnagyobb húzása volt bevenni Buckinghaméket, és ez alapján a lemez alapján nagyon is érthető döntése: a későbbi minőséget megelőlegező LP a legjobb a zenekaron kívüliek közül.
#Peter Green: In The Sky (1979)Green vad, dühös, csapongó 1970-es acid rock-szólódebütje után mentális betegséggel és drogokkal küzdött, de amikor ezzel az érett, elegáns anyaggal visszatért, akkor Chris Reának mutatott utat.
# Mick Fleetwood: The Visitor (1981)Fleetwood Fela Kutitól megihletve akkor ment Afrikába világzenei ízű albumot felvenni, amikor a kategória még nem létezett, sem divatos nem volt. Felemás a végeredmény, de az afrobeates dalok ütnek.
# Stevie Nicks: The Wild Heart (1983)Nicks nem tudta eldönteni, hogy mennyi dalt adjon a zenekarnak, mennyit tartson meg egy erős szólólemezre, sem azt, merre tartson határozottan, így nincs zseniális önálló LP-je, de ez a Prince-támogatta legjobb elég jó.
# Lindsey Buckingham: Out Of The Cradle (1992)Buckinghamé a legkiegyensúlyozottabb szólókarrier, a legtöbb jó lemezzel, nehéz is kiemelni egyet, de talán ez a Tango-korszak utáni 90s popos gyűjtemény megérdemli, bár a csendesebb, folkosabb 2006-os Under The Skin is meglepően erős.
a friss Buckingham McVie-album:
és egy 'így készült':
