Elektronikus tánczene – A tavasz java

Megkerülhetetlen techno-nagyságok telibe talált újdonságai az idei tavaszi lemeztermésből, valamint egy kiváló house-album New Yorkból.

A tavasz egyik fontos híre volt, hogy közel húsz év után új lemezt ad ki Wolfgang Voigt a GAS (nyitóképen) alteregóján. Az ambient techno egyik megteremtőjének a Mille Plateaux-n kiadott négy albuma (1996: Gas, 1997: Zauberberg, 1998: Königsfrost, 2000: Pop) nemrég kapta legújabb egybecsomagolt újrakiadását és a lemezek máig rettentően frissen szólnak, így nagy kérdés volt, hogy mire képes a művész 2017-ben. A

Narkopop (Kompakt, 2017)

című lemezzel végül újításban talán nem vállalt akkorát, mint sokan remélték, de így is van a végeredményben valami rendkívül örökzöld. Ilyen a techno, az ambient és a modern klasszikus zenék jól felkészült találkozása. 

ELEKTRONIKUS TÁNCZENE ROVATUNK TÖBB, MINT SZÁZ AJÁNLÓVAL ERRE.

A legendás 2001-es The Other People Place-lemez (James Stinson alteregója) újrakiadása után a Drexciya másik tagja, Gerald Donald jelentkezett új albummal Dopplereffekt projektjével. A

Cellular Automata (Leisure System, 2017)

tíz év után az első albuma az electro újkori mesterének, és meglepő módon ezúttal végig „beatless” környezetben hallhatjuk életre kelni és prüntyögni a jövőt egykoron elhozó monstre méretű számítógépeket. Donald végig fehér köpenyben, komoly jegyzetekkel a kezében dolgozik, a végeredmény egyszerre drámai és retrofuturisztikus. 

Nyolcadik sorlemezét adta ki Clark

Death Peak

(Warp / Neon Music, 2017)

címmel, és hosszú idő óta ez a legjobb munkája. Már a 2015-ös Flame Rave EP jelezte, hogy a Warp favoritja merre fókuszál mostanában, és az itt hallható kilenc zene kimaxolja azt, amit a To Live And Die In Grantham ígért két éve. Az óriási rave- és szintiorgia eleinte olyan, mintha egy napsütéses hegy tetején buliznánk, alattunk a felhőkkel, de félúton besötétedik, és valami természetfeletti, rituális esemény veszi kezdetét. Sok az epikus tetőpont, Clark pályája újabb csúcsára ért. 

A brooklyni Maya Bouldry-Morrison több komoly house megjelenést is elkönyvelt már Octo Octaként, és jó hallani, hogy az új,

Where Are We Going? (HNYTRX, 2017)

című lemezén sem lankad a lendülete. A számok egytől-egyig jó ízléssel és remek precizitással megírtak, érezhető bennük valami álmos elvágyódás és talán egy kis tisztelgés a múlt előtt. Míg eleinte a parkettbiztos témák szólnak, addig a végére becsúszik némi kísérletezés is, a legvégén pedig már az űrben sodródunk boldogan. 

Velkei Zoltán