Taiko, fue, shamisen, shamshin, koto, gayageum, haegum, daegum, geomungo – kevés zenei kultúra hangzik távolibbnak, egzotikusabbnak a közép-európai fül számára, mint a japán és a koreai, még a hangszerek jellegét is alacsony hatásfokkal tudnánk belőni a nevek alapján. Olvasóink most tovább bővíthetik a tavaly szerzett tudásukat a Japán zenéről. Weyer Balázs cikke Világrecorder rovatunkban.
Japán hagyományos zenével igen ritkán találkozik az európai ember. A legtöbbet talán a fél világot végiggyűjtő etnográfus, Alan Lomax munkáiból tudtunk meg erről, aki Japánban is gyűjtött az ötvenes években, helyi munkatársa, a Japán Zenei Intézetben dolgozó Genjiro Masu segítségével. Japán hagyományos zenéje néprajzilag ugyanolyan, mint minden más hagyomány: vallási szertartásokat, mezőgazdasági munkákat, közösségi eseményeket kísért és érzelmeket fejezett ki. A taiko például különböző dobok összefoglaló neve, amelyeken shinto maszkos szertartások alkalmával zenéltek és hagyományosan itt kapott szerepet a fue, egy harántfurulya (tehát fuvolatartásban játszott furulya) is. A taiko dobokon régen szólóban is játszottak, ebből fejlődtek ki a cirkuszi látványosságként is működő nagy japán dobegyüttesek. A mezőgazdasági munkadalok itt pedig elsősorban a rizsföldeken végzett munkát kísérték, de a – szigetország lévén – a hajóépítőknek is megvoltak a maguk munkadalai, elsősorban Okinaván. Japánképünkhöz hozzátartoznak a gésák is, akiknek szintén megvolt a maguk zenéje. Dalaikban a shamisen nevű hangszeren kísérték magukat, amely egy hosszú nyakú, három húros úgynevezett nyárslant. (Kedvenc gésa-dalomban a Lomax-gyűjtésből arról énekelnek, hogy a gésa is érző nő és szüksége van rá, hogy kuncsaftja kedves legyen hozzá.)
A shamisen okinavai változata a shamshin. Ennek a kígyóbőrrel borított hangszernek is három húrja van, amelyeket Okinaván külön névvel illettek: az uujiru a férfihúr, a nakajiru a középső húr, a miijiru pedig a női húr, a mélytől a magas felé haladva. Okinava egyébként is különleges helyet foglal a Japán zenében és általában az ország történelmében is – számomra zeneileg a legérdekesebb része is az országnak. Okinava a Rjúkjú-szigetcsoport része, amely sokáig önálló állam volt, innen az önálló kulturális hagyomány és identitás. Később volt kínai, majd japán, sőt amerikai fennhatóság alatt is a sziget. Utóbbinak köszönheti Okinava a hírnevét: a második világháború utolsó nagy csatája zajlott itt Japán és Amerika között, amelynek eredményeként a szigetek egészen 1972-ig amerikai gyámság alatt voltak és csak ekkor tértek vissza Japánhoz, de még ma is jelentős amerikai haditámaszpontok vannak a szigeten. A második világháború előtti erőteljes japánosítási törekvéseket azonban ez az időszak megtörte és részben ennek is köszönhető, hogy megmaradt a szigetcsoport önálló identitása. Okinava lakossága ma 1,3 millió, a többség még ma is beszéli a japánhoz közel álló rjúkjúi nyelvet, de a japán az elsődleges. Sok vita van arról, hogy az okinavai önálló nép-e, Japánban nem rendelkeznek hivatalos kisebbségi státusszal, de a szigetek lakói okinavaiként tekintenek magukra – és emellett japánként is.
Egyébként a Rjúkjú zenei hagyomány négy sziget zenéjét foglalja magába: Okinaván kívül Amami, Yaeyama és Miyako is idetartozik. Összefoglaló néven ennek a térségnek a zenei hagyományát nanto-nak hívják. Lomax gyűjtéséből a zenei élményeken kívül is sok minden megtudható: egy udvarlódalban például a lányok a szabadba csábítják a fiúkat és kedveskedve vaddisznóhoz hasonlítják őket.
#Ajánlott hallgatnivaló:
Columbia World Library of Folk And Primitive Music Vol 11: Japan, Ryukyus, Formosa and Korea (Alan Lomax és Genjiro Masu)
Kazutoshi Matsuda: Nuchihuana
Chihiro Kamiya: Cheeringu
Fumie Hirara / Sozan Chiaki Kariya: Japan-Koto & Shakuachi
The Shamisenist: Cosmic Sojourn
Korea
A japán és a koreai tradicionális zenére is igaz, hogy gyakoriak a hosszú, szertartásos kompozíciók, amelyek kevéssé dalszerűek és a kortárs zeneipar feltételei mellett eredeti formájukban gyakorlatilag előadhatatlanok. Korea hagyományos zenéjének – és ebben nem szükséges megkülönböztetnünk Délt és Északot – már a klasszifikációja is nagyon szokatlan a számunkra. Sokszor nevezik például – félreértés eredményeként – a koreai népdalokat arirangnak. Ezzel szemben az arirang egyetlen népdal, amelynek azonban 3600 variációja ismert, és ezeket köti össze az „arirang, arirang, arirayo…” kezdősor, majd ami ezután jön, az inkább egy improvizációs keret. (Az arirang egyébként egy hegyi hágó.) További három nagy hagyományos kategóriát különböztethetünk meg koreai hagyományban. A beompae az összefoglaló neve mindazon zenéknek, amelyek buddhista szertartások keretében hangzanak el. A pansori dramatizált narratív ének, amelyet dobkísérettel adnak elő, a gagok pedig az egykori udvari, felsőosztályok által kultivált dalok összefoglaló neve, amelyet a belső béke és egyensúly elérésének egyik eszközeként emlegetnek. A férfiak által énekelt gagokot namchang-nak, a nők által énekeltet yeochang-nak hívják.
De külön műfajként említik a szóló hangszerekre épülő darabokat is, ennek neve sanjo. Valójában azonban ez sem műfaj, hanem minden hangszerre létezik egy-egy sanjo. Így van gayageum sanjo, geomungo sanjo, daegeum sanjo, ajaeng sanjo, haegeum sanjo és piri sanjo. Ezek közül több is a citera-családba tartozó, bár a magyar citeránál jóval tekintélyesebb, súlyosabb kinézetű hangszer. A geomungo hathúros, a gayageum tizenkét húros, az ajaeng kilenchúros (vagy az úgynevezett udvari változatban héthúros). Mind úgy néznek ki, mint egy óriás-citera, amelyen a földön ülve, fektetve játszanak. A haegeum viszont inkább a hegedűre hasonlít, állítva játszanak rajta és két húrja van, viszont a hagyomány szerint nyolc különböző anyagból készül: tök, arany, kő, selyem, agyag, fa, bőr és bambusz. A piri és a daegeum viszont fúvos hangszerek: az előbbi duplanádas, oboaszerű bambuszhangszer, a második haránttartású furulya. Persze rengeteg féle más hangszer létezik még a húros és a fúvós családban is, az ütőhangszerek száma pedig még nagyobb – most itt említsük csak a homokóra alakú janggu-t.
#Ajánlott hallgatnivaló:
Baraji: Beasohn
National Gugak Center: Flowing, Deepening And Widening Into The Light-sorozat
Geomungo Factory: Metamorphosis
Duo Bud: Moonlight Consolation
Dulsori: Unexpected
Lee-Saeng Kang: The Original Form Daegeum Sanjo
Indonézia
Indonézia nem sziget, hanem egy hatalmas ország, amely irdatlanul sok szigetből áll. Több mint 18 ezer sziget tartozik az országhoz, amelyek a térképen úgy terítik be az óceán felszínét, mint az őszi falevelek a pocsolyákat. Muszlimok az egyik végen, inkább már melanéz típusú őslakosok a másikon. A legnagyobb szigetek Jáva, Szumátra, Borneó és Új-Guinea. Ezek hatalmas szigetek, a világ legnagyobb szigetei közé tartoznak – területre ugyan az alig lakott Grönland a legnagyobb, de Új-Guinea (amelynek nyugati része tartozik Indonéziához, a keleti fele önálló ország, Pápua Új-Guinea) a második, Borneo a harmadik (ennek egy része Brunei illetve Malaysia része), Szumátra a hatodik, Jáva pedig a tizenharmadik – utóbbi kivételével mind jóval nagyobb, mint Magyarország. Indonézia népzenéjének első és legnagyobb gyűjtője a holland Jaap Kunst volt – egyébként ő alkotta meg az etnomuzikológia kifejezést is a néprajz és a zenetudomány találkozásának leírására. (Indonézia nagy része egy darabig holland fennhatóság alatt volt, ezért is van az átlagosnál nagyobb érdeklődés Hollandiában az indonéz témák iránt, és ez magyarázza Kunst kutatásait is.)
Indonézia talán legismertebb, vagy az országgal leginkább azonosított zenéje a gamelán, amely Jáva szigetén, Szumátrán és Balin található meg. A gamelán nagyon régi műfaj, már a buddhizmus és hinduizmus indonéziai megjelenése előtt létezett. A zenét szinte kizárólag ütőhangszereken adják elő, különböző kisebb-nagyobb gongok, csörgők, dobok szólalnak meg, de ezek többsége dallamot is hivatott játszani. Két skála szerint lehet gamelánt játszani: lehet hétfokú pelog, vagy az ötfokú szlendro skála szerint, de ezek nem felelnek meg az európai hét- illetve ötfokú skáláknak. A gamelan gyakran kísér költészetet vagy bábelőadást is például. A gamelán része egy nagyobb kategóriának, a szundanéz zenének, amely elsősorban Nyugat-Jávára használt kifejezés. Ennek a modern képviselője például az egyik helyi kedvencem, Detty Kurnia.
#Ajánlott hallgatnivaló:
Columbia World Library Of Folk And Primitive Music Vol 7: Indonesia (Alan Lomax és Jaap Kunst)
Detty Kurnia: Dari Sunda (1991)
Court Gamelan I-III (Nonesuch Explorer-sorozat)
Weyer Balázs
