Milyen magas a Mount Everest? – A Kings Of Convenience bécsi koncertje

A folkos indie egyik legnépszerűbb zenekara, a norvég Kings Of Convenience a 2000-es évek elején még a new acoustic movement-ként emlegetett színtéren tűnt fel és azóta is az egyik legjobb a zsánerben. Annyira jó, hogy első lemezüket végigjátszó turnéjukon Bécsig is elmentünk értük.

Bécs, Simm City, 2015. december 4.

„Milyen magas a Mount Everest? – kérdezte a tanárnő.
- Hát 8848 méter! – válaszoltam.
- De nem, mert 8857! – mondta egy hang hátulról.
Megfordultam és megpillantottam azt a tudálékos, nyakigláb srácot: Erlend volt az.”

Számtalan szórakoztató történetet ismerünk arról, hogy később híressé váló zenekarok tagjai milyen körülmények között találkoztak először, de ennél aranyosabbat még biztosan nem hallottam, és aki ismeri a norvég akusztikus, folkos indie popot játszó duót, a Kings Of Convenience-t, az ennél jellemzőbb élethelyzetet sem tud elképzelni, mert hiszen miről is vitatkozhatna az okostojás, szemüveges Erlend Øye és a halkszavú Eirik Bøe, ha nem a Csomolungma magasságáról! Az anekdota december 4-én este, Bécsben, a Simm City koncerttermében hangzott el a koncertet megelőző beszélgetésen. Igen, a koncert beszélgetéssel indult, és még arra is jutott idő, hogy egy negyedórás szünetet (!) beiktassanak! És nem, egyáltalán nem tűnt színházi modoroskodásnak ez az egész, pontosan passzolt ahhoz az elbűvölő képhez, amit a zenekar a lehető legtermészetesebb módon kialakított magáról. Meg hát, őszintén szólva sokkal, de sokkal jobban érzem magam egy olyan koncerten, ahol ülve lehet sörözni és nem ordít vagy – ami még rosszabb – nem fontoskodik senki a fülembe, hanem mindenki csendben bólogat és figyel, hogy aztán annál nagyobb lelkesedéssel tapsolja szét a tenyerét a dalok között.

A popzenében csendes, visszafogott dolgokkal egy picit nehezebb érvényesülni, és nem feltétlenül azért, mert a visszafogottság és a popzene két egymást kizáró fogalom lenne, egyszerűen csak így alakult. Ahogy minden más művészeti ágban is. De ahogy minden más művészeti ágban, úgy a könnyűzenében is bőven vannak szabályt erősítő kivételek. Tökéletes példa erre a Kings Of Convenience legnyilvánvalóbb előképe, a Simon & Garfunkel, akik „csendes, nagyvárosi melankóliájukkal” a 60-as években az egyik legtöbb lemezt eladó előadónak számítottak.

Túlzás lenne azt állítani, hogy amikor az ezredforduló környékén feltűnt Erlend és Eirik duója, annyira zajos sikert arattak volna, de a 2001-ben megjelent debütálásnak, a döntően két énekhangra, két akusztikus gitárra és szomorkásan fülbemászó dallamokra épülő Quiet Is The New Loudnak (a cikk végén a teljes lemez) mégis sikerült olyan közegbe betalálnia (a hasonló zenei szellemiségű Alfie, Badly Drawn Boy és Turin Brakes egymást kiegészítő-erősítő támogatásával karöltve), amelyik pont arra várt, hogy a „halk legyen az új hangos”. A szép csendben összeszedett nagyon hűséges rajongótábor aztán tovább gyarapodott a 2004-ben, az első lemeznél is jobban sikerült Riot On An Empty Street megjelenése után, köszönhetően a Világ Egyik Legjobb Hangulatú Videójával (Pléden gitározás hanyatt dőlve! Virágok lerázása a fáról! Focizás a fűben!) megtámogatott Misreadnek, de legfőképpen Erlend bohókás-aranyos táncával feldobott I’d Rather Dance With You-nak. A 2009-ben megjelenő harmadik lemez, a Declaration Of Dependence már nem sok újdonságot tett hozzá a zenekar életművéhez, igaz, nem is vett el belőle és két újabb szuper slágerre (Mrs. Cold, Boat Behind) azért ismét futotta. Azóta néma csend. Vagyis hát koncertek mindig akadtak, mindenhol telt házzal. Ahogyan Bécsben is, ahová most jutott el először a zenekar, pont a programadó első lemezre visszatekintő koncertturné keretén belül, amelyhez egy könyv megjelenése is kapcsolódik, aminek, mit ad isten, Quiet Is The New Loud a címe és a zenekar kezdeti éveire valamint arra a bizonyos debütálásra tekint vissza.

Az már a négy és fél évvel ezelőtti bécsi Gruff Rhys-koncerten is kiderült, hogy nem is olyan rossz ötlet jóval korábban érkezni a koncerthelyszínre, mert simán előfordulhat, hogy az ember összefut az este valamelyik főszereplőjével. Paravándöntés itt most nem történt, viszont a bejárat előtt sörrel a kézben, sapkában és nagykabátban álldogálva vicces volt látni az éppen egy szál ingben megérkező, majd mellettem ellibbenő Erlendet. Gondolom Norvégiában a plusz 5-6 fok tavaszi melegnek számít.

KONCERTBESZÁMOLÓNK AZ EMLÍTETT BÉCSI GRUFF RHYS-BULIRÓL.

A Simm City különben a „világ végén” van, még a Gasometernél (a legismertebb bécsi koncerthelyszín) is messzebb, bepasszírozva két bevásárlóközpont közé; egy 500 fős, ülőhelyes teremmel, ami természetesen csordulásig megtelt. A színpadon aztán figyelmes lettem valami gyanúsra: a mikrofonállványok mellett mit keres ott egy kanapé? Nem kellett sokáig várni, hogy kiderüljön, ugyanis oda huppant le a Kings Of Convenience két tagja, hogy kifaggassa őket Stuart Freeman, a bécsi FM4 rádió egyik műsorvezetője. A Kényelem Királyai egy kanapén, hogy erre nem gondoltam!

Szóval egy körülbelül 10 perces beszélgetéssel kezdődött az este, ekkor hangzott el a bevezető történet, meg néhány mondat a zenekar első éveiről, a debütáló albumról, és az is hamar feltűnt, hogy Erlend és Eirik élőben is pontosan ugyanolyan végtelenül kedves és halkszavú, mint amilyennek a dalaik alapján tűntek. Egyszerűen nem bírom elképzelni, hogy udvarias, kifogástalan modorukból kizökkenve hirtelen átváltsanak idegbeteg ordítozásba, ahogyan John Cleese váltott idegbeteg ordítozásból udvarias, kifogástalan modorra a Monty Python legendás Biciklijavító jelenetének a végén, amikor odakiáltott a felesége, hogy „Kész a tea”, mire az ökölbe szorított, tajtékzó komcsizásból egy szempillantás alatt kedves hangon visszaszólt, hogy „Jövök drágám”. Mondjuk ettől függetlenül vicces lenne elképzelni, szó se róla!

Majd felvették az akusztikus gitárokat, a mikrofonhoz léptek és elkezdték énekelni a Quiet Is The New Loud A-oldalának első számát, a duó történetének egyik legszebb dalát, a Winning A Battle, Losing The War-t, aminek törékeny kardigánlelkébe tényleg nem nehéz belehallani a Simon & Garfunkel kifinomult és érzékeny vokálharmóniáit, olyan sorokkal, hogy „spend a day to make her smile again”, amire ezeknek a típusú zenekaroknak a rajongói (köztük nyilván én is) egyből rávágnák, hogy életem, vagyis inkább azt, hogy halálom. A következő két dal, a Toxic Girl és a Singing Softly To Me kétségkívül a lemez legvidámabb pillanatai közé tartoznak: az előbbi a stúdiófelvételen hallható, dobbal kísért szökdécselő ritmus nélkül is könnyedén megállt az akusztikus gitárok nem létező lábán, hogy egy ilyen képzavarral éljek, az utóbbi előtt pedig Erlend arra kérte a közönséget, hogy a bossa novásan lüktető gitárt ugyan kísérjük már az ujjaink csettintgetésével, és kik vagyunk mi, hogy ellenálljunk egy ilyen kérésnek. Az oldott hangulatot tovább fokozta, amikor odalépett a játékzongorához és elkezdte pötyögtetni, majd a lemezen hallható trombitát szájtrombitálással helyettesítette. Az I Don't Know What I Can Save You From, az Angliában íródott, hipnotikus Failure és az ártatlan Weight Of My Words melankolikus mesterhármasa alatt lett végleg világos: a zenekar gyakorlatilag lemezminőségben szól, sőt, néha szinte jobban is sikerült egy-egy akkordfűzés (mintha tudnám mi az!), vagy éppen az együtt énekelt vokálok hangzottak kristálytisztábban, mint az albumon. „Köszönjük szépen, lejárt a lemez A-oldala, egy 15 perces szünet következik” – mondta Erlend és érezhetően nem csak én lepődtem meg ezen. Ilyen koncerten sem voltam még, sebaj, lehet menni vécére meg újabb söröket venni.

A szünet után még néhány perc erejéig a kanapéhoz szögezte a zenekart Stuart Freeman, hogy többet megtudjon a megjelent könyvről és például az I’d Rather Dance With You videójának keletkezési körülményeiről (a gyogyós táncot a klipben látható egyik baletttáncos gyerek találta ki), de pontosan tudta, hogy itt elsősorban a zenére vagyunk kíváncsiak, úgyhogy jó érzékkel zárta rövidre a beszélgetést és átadta a helyét az album B-oldalának. Ami színvonalában talán nem éri el az A magasságát, de azért bájos dalokat itt is találunk. Ott van mindjárt a Little Kids, amit úgy vezettek fel, mint „a kísérletüket arra, hogy írjanak egy house-számot” és ezt érzékeltetve Erlend elkezdte verni a puffogó ritmust a gitáron, amin mindenki derült egyet, és amitől egy pillanatra valóban úgy hangzott, mint egy akusztikus hangszerelésű house-szám. Vagy a Passenger végén hallható megbabonázó gitártéma, ami kifejezetten hátborzongatóan szólt a kéken világító fényben. A Parallel Lines megkapó mélabúja pedig még lefelé is görbítette volna a számat, hiszen ez az utolsó dal a lemezen. Már ha nem lennék szemfüles koncertlátogató, de mivel az vagyok, ezért természetesen megnéztem a korábbi koncertek setlisjét és hát kiderült, hogy mindegyiknél jött ráadás, méghozzá a kettes és hármas lemez slágereinek tetszőleges sorrendű eljátszásával. Bécsnek a Mrs. Cold (ujjcsettintgetés másodszor!), a Homesick (a legjobb „Simon & Garfunkel-dal”, amit nem Paul Simon írt!), és a Misread (nagyon szomorú lettem volna, ha ezt nem adják elő!) jutott, és ezzel a lehető legnagyobb örömet okozták nekem, mert pont ezeket szerettem volna hallani, így, ebben a sorrendben! És úgy tűnt, hogy a bécsi rajongók legnagyobb részének is, ugyanis az addig is nagyon lelkes osztrák közönség egy emberként felállva a helyéről nézte végig a ráadást, hogy aztán a végén hangos ovációba és tapsviharba törjön ki, velem együtt.

Nem tudom milyen lehetett egy Simon & Garfunkel-koncert a 60-as években, de most már nem is kell annyira elképzelnem, mert szerintem valami olyasmi, mint a Kings Of Convenience Bécsben, december 4-én este. És ettől most egy kicsit biztosan jobban alszom ezentúl.

Soós Csaba

egy részlet a bécsi koncertből, a ráadásból a Mrs. Cold: 

a teljes első KOC-album: