Vezényeltél már zenekart? Most kipróbálhatod.

Milyen érzés lehet kiállni egy szimfonikus zenekar elé vezényelni? És valójában mit is csinál az a frakkos ember, aki egy pálcával rajzol köröket a levegőbe? Egyáltalán figyelnek rá a zenészek? Égető kérdések, amelyek valószínűleg sok laikus fejében megfogalmazódtak már, de választ mindeddig nemigen kaptak rájuk. Most egy-két percre minden eddiginél közelebb kerülhet a megoldáshoz bárki, aki elsétál egy, az Akvárium előtt felállított interaktív citylight plakáthoz.

A bevezető persze kicsit túlzás: egyrészt sose gondolnánk, hogy a zenészek nem figyelnek a karmesterre, és a karmesteri szakmát sem fogja senki elsajátítani ennyi idő alatt, de az tény, hogy az utca embere számára valószínűleg senki nem tette még ilyen közelivé ezt az élményt, mint a Telekom által kifejlesztett Mobilpálca. Adva van egy, a mozgásunkat érzékelő és arra reagáló interaktív felület, rajta a komplett Budapesti Fesztiválzenekarral, és adva vagyunk mi, akik azt hisszük, mindenhez értünk, a vezényléshez is. Pedig nem, de ez nem baj, sőt: éppen ettől lesz igazán szórakoztató a próbatétel. Az, hogy mennyire igyekszünk a saját telefonunkat ide-oda lóbálva tartani az éppen hallható zeneszám által diktált tempót, és például az, hogy a hegedűs hölgy a képernyőn sikertelenségünket érzékelve cukin-rosszallóan felhúzza a szemöldökét.

Nem törődve azzal, hogy eddig is a belváros egyik legforgalmasabb pontján hadonásztunk egy reklámtábla előtt, természetesen újra próbálkozunk, hogy mind a három tempóban (lassú, közepes, gyors) legalább öt másodpercig elég jól igazgassuk a zenekart. Ez egyébként egyáltalán nem olyan egyszerű, legalábbis elsőre semmiképp, és ha még sikerül is eltalálnunk a tempót akkor jövünk rá igazán, hogy ha már ahhoz is erőlködnünk kellett, hogy egy profikból álló szimfonikus zenekarnak a valóságban semmilyen segítséget nem jelentő kézmozdulatokat abszolváljunk bármiféle finomság vagy részletre való odafigyelés nélkül, akkor egy olyan életmű mögött, mint amilyen a BFZ-t vezető Fischer Iváné milyen elképesztő tudás és tehetség lapulhat. Mindeközben persze odagyűlik körénk az utca embere, hogy kíváncsian szemlélje a próbálkozásunkat, és esetlenségünkben együtt érezzen velünk. Aztán ha végül ütemérzékünket életre keltve sikert aratunk, nemcsak a járókelők, de a zenekar is elismerését is begyűjthetjük. És az a lényeg: úgy nyújt pár percre remek közösségi élményt ez a kreatív technikai innováció a nagyvárosi rohanásban, hogy közben a zene és a zenekészítők fontosságára, a Budapesti Fesztiválzenekar Midnight Music koncertsorozatára, és annak főtámogatójára, a Telekomra is felhívja a figyelmet.

Ahhoz, hogy karmesterré váljunk, egyébként még külön applikációt sem kell letölteni, elég ha csak odaállunk a képernyő elé, rácsatlakozunk a felkínált wifire és weboldalra, ahol beírjuk az indításhoz kapott kódot és már vezényelhetünk is. A telefonunkat tehát nem fogja leterhelni különösebben, tényleg bárki kipróbálhatja.

A Midnight Music eseménysorozathoz nem is találhattak volna ennél jobb beharangozót, hiszen a Budapesti Fesztiválzenekar által már hagyományosnak nevezhető éjszakai koncert lényege éppen az, hogy közelebb hozza a komolyzenét a fiatalokhoz, fiatal felnőttekhez. Fischer Iván szavaival megfogalmazva “ha éjfélkor van a koncert, amikor a szülők már alszanak, és már nem jár a busz, csak biciklivel lehet oda menni, esélyes, hogy egymás között lehetnek, kevesebb lesz az idősebb generációból.” Az eddigi alkalmak teltházait elnézve pedig úgy tűnik, hogy ez az egyszerű gondolat tökéletesen be is vált. Fura dolog persze, hogy mindez lázadásnak számít a komolyzene hívőinek jelentős része számára, miközben valóban csak annyiról van szó, hogy ezt a napjainkra kicsit karanténba zárt zenei közeget ilyen direkt próbálkozásokkal lehet és kell kiszabadítani onnan. A zenészek nem öltönyben és estélyiben lépnek a színpadra, hanem hétköznapi öltözékükben, a néző nem székben feszeng, hanem babzsákfotelben vagy a földön üldögél, miközben nemcsak élvezi a zenét, de sokat megtud az adott darabról, annak szerzőjéről és a produkció műhelytitkairól is. Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar már évtizedek óta az elefántcsonttoronyból való kilépés filozófiájának szellemében alkot, kezdve az alapvető esztétikai megfontolásoktól az olyan valóban forradalminak tekinthető, közönséggel való találkozásokig, mint a 2011-es Critical Mass-on való részvétel. Közben pedig olyan rendszeres programokkal próbálják a gyerekektől az egyetemistákig elérni az első látásra a klasszikus zene nem klasszikus célcsoportjainak tűnő közönségrétegeket is, mint az évtizedes múltra visszatekintő, legkisebbek számára tartott Kakaókoncertek vagy a kisiskolásoknak szervezett, országjáró BFZ bekopog! - szóval a nevelő célzat nem meglepő Fischer Ivánék részéről, amit mi csak díjazni tudunk, hiszen ideje már, hogy a komolyzene is levesse megörökölt béklyóit, ahogyan megtette és megteszi ezt már jóformán az összes "klasszikus" művészeti ág az interaktív tárlatvezetésekkel operáló képzőművészettől a zenés közönségtalálkozókat és mondjuk slam poetry-t is bevető szépirodalomig.

Jó látni tehát, hogy van egy olyan zenei társulás, ráadásul a maga nemében a világ élvonalába tartozó, amely bátran nyit az új megoldások felé. Az ilyen interaktív utcai reklámok pedig tényleg remek alkalmat nyújthatnak arra, hogy ráirányítsák a figyelmet az elég rigid struktúrájú komolyzene mögött rejlő zeneiségre, összetettségre, finomságokra - és emberekre.

Ők azok:

(A cikk elkészítését a Telekom támogatta.)