Napfény a szobámban, ha játszol – A Vaselines Bécsben

Sokat vártam és sokat is kaptam a Vaselines november közepi bécsi fellépésétől, de másképp, mint ahogy elképzeltem. Ha a Fall játszaná koncerten az életműve szűk ötven százalékát, órákig nézhetnénk Mark E. Smith genyóságát, a Kelly-McKee párosnál az arány azonban pont elég arra, hogy ne unatkozzunk hetvenöt percig. Judák Bence beszámolója.

Hanganyagon Kevin Shields; élőben Mani, Reni, Squire és Brown; mindkét platformon pedig a Mr. Mojo Rising utáni The Doors is azok közé tartoznak, akik nem tudták, hogy ha valami jó, akkor azt békén kell hagyni; akik a fiaikra hoznak szégyent azzal, hogy a régi nőikkel akarnak lefeküdni és akiken annyira borzasztóan áll az a farmer, amit húsz éve nem vettek elő a szekrényből, hogy a nézők kezdenek el fészkelődni tőle. Ez a fajta nosztalgia nem jó. Én is vettem a múltkor 450 Ft-ért régi bőrdzsekit az út másik oldalán lévő Humanában, de jobban örülnék, ha olyan, a mi korunkat tükröző cuccokat hordhatnék, amik nem arról szólnak, hogy a cipzár az vintage, a gallér az vintage, a kabátujj meg szintén, hát, tudod, vintage, hanem olyat, ami azelőtt nem igazán volt. Ezt a vonalat követve fenntartásokkal kéne kezelnem a neo-Vaselines munkásságát, mégis úgy érzem, hogy ha lenne sok pénzem, a Deák és a Fővám téri óriás reklámfelületet is kibérelném, hogy az egyikre Eugene arcát tetessem föl, a másikra pedig Francis-ét.

Szüleimnek is mondom, hogy gépezzenek, tájékozódjanak, cseteljenek, mert ha nem teszik, hamar olyanok lesznek, mint az öregek a macskáikkal. Pedig biztos sok néni és bácsi jól elvan a Tumblren. Már én se értem, mi az érdekes a Snapchatben meg az Ask.fm-ben, de ha ránézek erre a szórakoztató fiú-lány párosra, egyből jó kedvem lesz, mert remélem, én is ilyen pompás lemezekkel mutatom majd meg a fiataloknak, hogy a 80-as éveknél még az új évezred is szarabb. És ha 2050 környékén mégis cicákkal hintáznék a verandán, fogjatok szavamon nyugodtan. A Vaselines-nál ugyanis tényleg azt lehet érezni, hogy az internet nyújtotta lehetőségekkel folytathatják azt a mondatot, amit eredeti működésük során a korlátozott kulturális hozzáférhetőség miatt el kellett harapniuk. Itt nem az van, hogy Axl Rose-ságból működnek és hoznak ki új albumokat, hanem azért, mert egy korban, amikor három perc alatt töltöttem le (legálisan! pénzért! Deezeren!) a banda életművét, végre megtalálhatják a közönséget abban a száz emberben, akiknek eljöttek játszani a normális világ jobbszélére, egy három Vittula nagyságú és kinézetű klubba. A gyors adatcsere nem csak azt teszi lehetővé, hogy a bolygó legjobb pulóverét rendeljem meg az interneten, hanem azt is, hogy mindenki megtalálja a neki tetsző párját, helyet, éttermet, lakatlan épületet, szubkultúrát kicsi és nagy távolságokból is.

A VASELINES 2010-ES VISSZATÉRÉSE KAPCSÁN ITT FOGLALTUK ÖSSZE KARRIERJÜKET.

A koncerten résztvevő emberek valószínűleg nem ilyen dolgokon agyaltak, legalábbis abból, hogy eljöttek egy előadásra, amin a szakrális tinipop kódex fejezeteit fogják hangosan felolvasni, ez is következhet. De amúgy se kellett itt agyalni semmin. Bár a fellépés eleje feltűnően és elszomorítóan lagymatag volt; olyannyira, hogy még nagyon az sem tudott lelkesíteni, hogy a helyen volt Fritz Kola, hogy találtam egy csajt, akinek odaadhattam a fölös ingyenjegyemet vagy hogy akadt telekocsi, aminek köszönhetően nem kellett megszállnom plusz X pénzért, az ív fokozatosan kunkorodott fel, ami nem az összesen öttagú zenekar ritmus és lelkesedés szempontjából kissé ambíciómentes műsorának, hanem a számok közé illesztett, a két főszereplő közötti csipkelődő-tusáknak és aranyos kommenteknek volt betudható. Meg persze annak, hogy az eltelt idővel egyenesen arányosan potyogtak derűsebbnél derűsebb szerzemények a Sex Sux (Amen)-től a High Tide Low Tide-on át egészen a Jesus Wants Me For a Sunbeamig, a jó huszonöt számba pedig még a The Lonely L.P. is belefért, úristen. Úgyhogy panaszkodni még nem fogok akkor se, ha egy LSD-vel megspékelt Félelem és Reszketés Las Vegasbanhoz azért biztos nem ért fel a dolog, de ahhoz képest, hogy mennyit láttak, keseregtek és vágytak ezek az emberek az elmúlt sok-sok év alatt, már az is nagyon dicséretes, hogy azt csinálják, amit igazán élveznek. Asszem valami japán bölcsesség mondja, hogy az élet 80 évesen kezdődik. De még mielőtt kitalálnék valami rossz közhelyet lezárásnak, legyen elég csak annyi, hogy ja, ebbe akár lehet is valami.

Judák Bence
(a fotók nem a helyszínen készültek)

a Vaselines élőben, mostanában: