Mostantól tökéletes – Tíz könyv, amitől újra szerelmes leszel a zenébe

Két hét múlva kezdődik a 85. Ünnepi Könyvhét és a Margó Irodalmi Fesztivál, eljött hát az ideje a huszonkettedik Recorder magazin Könyv & pop fókusztémájának első cikkére. Amikor már minden lemezt hallottál, és amikor már egyetlen új dal sem hoz lázba. Kár tagadni, előbb-utóbb minden igazi zenerajongó találkozik ezzel az érzéssel. De ilyenkor persze azt is tudni kell, hogy semmi sincs veszve, a zene nem hagyott el – csak el kell olvasni egy rajongói szívvel megírt zenés könyvet. 

Azt, hogy a zene mennyire hatalmas, hajlamosak vagyunk elfelejteni, legalábbis időről-időre előfordul az ilyesmi. Az egyik legjobb emlékeztető, ha elolvasunk egy könyvet róla. Annyiféle van: életrajz, önéletrajz, korrajz, műfajtörténet, szcénamemoár, kritikai esszégyűjtemény, lexikon. Az irodalom is nagy szeretettel flörtöl a dalokkal, de ritkán lesz erőltetettségtől mentes a kísérlet. A legjobb zenés könyveket rajongók írják. Következzen tíz, nagyon rövid kedvcsináló olyan könyvekhez, amelyek mind a zene őrült(nek tűnő) szeretetéről szólnak, mind túllépnek a leggyakoribb műfaji korlátokon és alapvetően önéletrajzi elemekkel mesélnek el, gyakran szépirodalmi színvonalon egyszerű történeteket arról, amiknek jó részét mind mi is átéltünk – vagy átélhettük volna.

Stuart Maconie
Cider With Roadies
(2003, Ebury Press)

„Iskolabuszból a turnébuszba – anélkül, hogy valaha is felnőttünk volna.” A Ciderezés roadokkal című könyv a legklasszikusabb zenerajongó-történet, műfajváltogató zenemániás kezdetekkel, hülyenevű zenekarokban játszással, az enciklopédikus popismeretek párkapcsolati haszontalanságával és újságírói karrierrel az NME-nél. A könyv végére azt is megtudjuk, hogy a kilencvenes évek első feléig NME-szerkesztő Maconie hogyan nyúlta le az irodából búcsúajándékként a már évek óta ott porosodó Bernard Sumner-gitárt. Egy olyat, amit még a Joy Divisionben használt.

Paul Morley
Words And Music
(2003, Bloomsbury)

Morley is NME-író és -szerkesztő volt (meglehetősen nagynevű), de még jóval korábban, a nyolcvanas évek elejéig, hogy aztán lemezkiadót alapítson, meg az Art Of Noise-t, vagy épp kitalálja a Frankie Says Relax szlogent. Második zenei könyve egy Kylie-videó ihletésében született: egy virtuális városon, hanghullámokon és zenefelhőkön átrepülve dolgozza fel a pop történetét, természetesen jó adag személyességgel és történetírás helyett szabadon, posztmodern eszközökkel. Briliáns utazás.

Chuck Klosterman
Killing Yourself To Live
(2005, Scribner)

Morleytól már csak egy ugrás Klosterman, aki az egyik – ha nem a – legnagyszerűbb, zenéről író író. Persze nem kizárólagosan zenéről ír, de a Fargo Rock City, vagy a Sex, Drugs And Cocoa Puffs tényleg kötelező olvasmány egy könyvmoly zenebuzinak. Akárcsak ez a könyv, amelyben híres elhunyt rockzenészek halálhelyét keresi fel és szül mindebből egy mélyen személyes meditációt a rock’n’rollról és az abban elkövethető legnagyobb karrierhúzásról. Nem lehet eldönteni, hogy regényt olvasunk, vagy riportkönyvet és ráadásul észrevétlenül helyezzük az ismert történeteket új dimenziókba.

Marooned – The Next Generation Of Desert Island Discs
szerk.: Phil Freeman
(2007, Da Capo)

Ha már szépirodalom, az antológiai jellegű zenei kiadványok egyik legjobb variációja, amikor híres kritikusok írnak adott topikban egy cikket, mint például itt húsz újságíró (Simon Reynolds-tól Jeff Changig) arról, hogy mi lenne az az egyetlen lemez, amit magukkal vinnének egy lakatlan szigetre. Kissé hullámzó a színvonal, de a könyv végig izgalmas marad, hiszen együtt gondolkodunk a szerzőkkel, mi mit vinnénk? A könyvnek a hetvenes évek végén volt egy előzménye a korszak nagy rockzsurnalisztáival, Stranded címmel.

The Show I’ll Never Forget
szerk.: Sean Manning
(2007, Da Capo)

Ez is antológia, de itt már ötven szerző szerepel és vegyesebb az összkép, zenésztől (Thurston Moore), zenei újságírón (Charles R. Cross) át képregényszerzőig (Harvey Pekar) mindenféle író osztja meg egy olyan koncertélményét, ami történetesen megváltoztatta az életét. Már a felütés is érdekes, de a sztorik nagy része is lebilincselő. Élettörténetek, koncerthelyszín-történetek, előadók történetei keverednek bennük és megint csak: nem tudsz nem arra gondolni, hogy te melyiket mesélnéd el.

Giles Smith
Lost In Music
(1995, Picador)

Smith könyvével áttérünk az igazán remekbeszabott, zenerajongói élményt legjobban megragadó könyvek közé. A második kiadás címlapján John Peel ilyen spártai módon ajánlja: „Olvasd el ezt a könyvet”. Aztán azt is mondja róla, hogy „semmilyen más könyv nem emlékeztetett a saját, zene iránti megszállottságomra tisztábban ennél.” A Lost In Music egy alapvetően sportújságíró visszaemlékezése gyerekkorától kezdődő zenei megszállottságára, amit olyan ártatlan bájjal írt meg, hogy legszívesebben mi is újra elölről kezdenénk a poptörténet megismerését.

Rob Sheffield
Love Is A Mix Tape
(2007, Piatkus)

Sheffield könyve az itt tárgyalt összes közül a legszemélyesebb. Válogatáskazetták segítségével mesél el egy történetet, ami során visszafogott érzékletességgel tárja fel, hogy a zene mennyire erősen képes életünk legfontosabb pillanatait megörökíteni és felidézni. Egy szerelem és házasság története is a könyv, amelyben mindkét szereplő zenei újságíró és megszállott válogatáskazetta gyártó, ám egyikük váratlan, tragikus halála után az életben maradt fél számára ott maradnak a közös szalagok, amikkel kezdeni kell valamit.

John Sellers
Perfect From Now On
(2007, Simon & Schuster)

Sellers könyve is a fanboy szemszögéből mesél, de talán mind közül ez a leginkább geek fanboy szemszöge, aki elképesztően idétlen listákkal szórakoztatja magát szeretett indierock műfajával kapcsolatban (Top 4 indierock előadó, akit mindenki szeret, csak én nem), ráadásul még egy képletet is megalkotott, aminek segítségével sorrendben lehet állítani zenei preferenciáit. Igen, ez ennyire súlyos könyv.

Reg Stickings
Searching For Soul
(2008, SAF)

Ez meg egy alig ismert könyv, pedig tanítani kellene. Vagyis hát, amit oktat, azt tanulni biztosan nem lehet, szóval akkor mégsem. Reg Stickings egy ötvenes, angol, vidéki ács. Aki nagyon szereti a soul zenét, azon belül is a northern soult, és mint a könyv végére kiderül, elképesztően hatalmas lelke van (mit a végére, már a bevezetőben megríkatja az érzékenyeket). Síkegyszerűen elmeséli a műfajt, mégis úgy, ahogy senki más nem tudná. Van róla a könyvben úgy három tucat fotó, mindegyiken vigyorog. Ha nem is érdekel a műfaj, de nagyon szereted a zenét, olvasd el ezt a könyvet!

Ian Clayton
Bringing It All Back Home
(2007, Route)

A végére a legjobb, ha még lehet emelni a tétet. Ian Clayton kulturális újságíró és rádiós, és megírta a populáris zenéről a létező legjobb könyvet. Mindegy, hogy kikről ír benne (Billie Holidayről például sokat), a lényeg, hogy hogyan. A zene, mint az emlékezés vezetője jelenik meg benne, miközben saját életének filmzenéjét eleveníti fel, a szerelemtől a vesztségeken át a barátságig, a családig az összes nagy témát is körbejárja, úgy, hogy nem tudunk közben nem a saját, helyeket és kulturális pontokat összekapcsoló zenei emlékeinkre gondolni és arra, hogy bárcsak mi írtuk volna le mindezt ilyen szépen.

Szak-szépirodalom

Három egyéb zenei könyv, amelyek szintén úgy szólnak zenéről, hogy toronymagasan kiemelkednek műfajukból, a hagyományos önéletrajzok, a katalogizált recenziók és a tudományos munkák közül.

Bill Drummond
17
(2008, Penkin Burn)

Sokféle zenészéletrajz létezik, de a KLF egykori fenegyereke, még korábban zeneipari munkás, menedzser, művész, Bill Drummond olyan szintre emelte a műfajt, hogy oda senki nem tudja követni. Posztmodern szépirodalom? Hórihorgas blöff? Újfajta művészeti forma? Mint bármi, amihez Drummondnak köze van, ez is megfejthetetlen, de elképesztő.

Garry Mulholland
This Is Uncool
(2002, Cassel Illustrated)

Dehogyis! A címmel ellentétben ez a legkúlabb zenei könyv valaha! A londoni Time Out egykori zenei szerkesztője sorra vette az 500 legnagyszerűbb kislemezt a punk és a diszkó óta. Zenei újságírók tematikus gyűjtése? Rengeteg ilyen van! Nagyon személyes a hangvétel? Hát, az is megesik, viszont ennyire lényeglátóan talán senki nem írt a korszakról.

Daniel Levitin
This Is Your Brain On Music
(2006, Dutton)

Egy lemezproducerből lett agykutató tudományos jellegű könyve? Erre a poprajongó inkább nemmel felel, de rosszul teszi, ha erről a könyvről van szó, mert, ahogyan Levitin elmagyarázza a zene befogadásának folyamatát, az eléggé letehetetlenné teszi. Hol hat a katartikus zene? Az agyunk azon részén, ami a szélsőséges bánatot és az örömet is feldolgozza.

Dömötör Endre
nyitókép: Lékó Tamás