Egy hónapja sincs, hogy minden indie kedvenc hippiduója, az MGMT megjelentette harmadik nagylemezét. Ennek turnéján érkeztek a bécsi Gasometerbe, ahol egy igen korrekt másfél órás koncerttel örvendeztették meg az osztrák (és szép számú magyar küldöttséget is számláló) közönséget. És itt a korrekt jelző pont annyira pozitív, mint amennyire negatív is.
Andy VanWyngarden (a koncerteken énekes-gitáros), Benjamin Goldwasser (a koncerteken billentyűs-vokalista) és négytagú legénysége különösebben nem törekedett arra, hogy promótálja új nagylemezét (a koncerten kívül csatornákon azért tartják a színvonalat szürreális klippel, bolond albumtrailerrel és nehezen megfejthető másik videóval). Nagy szerencséjük, hogy több sikerszám is lapul a tarsolyukban, így viszonylag az elején, konkrétan negyedik dalként ki tudták szórni egyik gigaslágerüket, a Time To Pretendet, amivel felrázták a köztudottan kicsit bágyadtabb osztrák közönséget. Ezen a ponton azért már láttam bólogató fejeket, ugrálásra kész lábakat, de aztán az előttünk álló, a koncertet látványosan unó és parodizáló tinédzserekre tévedt a tekintetem. Számomra, aki részben azért mentem, mert életem eddigi sötét foltjának tartottam, hogy a 2008-as kora délutáni Szigetes koncertjüket elmulasztottam, teljesen felfoghatatlan volt, hogy valaki egy ekkora sláger alatt sem tud mit kezdeni magával. Aztán gondolatban visszautaztam a gimibe, egy olyanba, ahová ezek a srácok is járhattak és vizualizáltam a beszélgetést:
- Na hogy telt a hétvége, csináltál valami izgalmasat?
- Á, semmi extra, csak egy MGMT-koncerten voltam. A szokásos.
Aztán gyorsan visszatértem a valóságba és elkezdtem érezni az energiát és a feszültséget, amit már annyira vártam. A srácok viszont úgy gondolták, péntek este ide vagy oda, itt bizony nem lesz kegyelem. Sorra hangzottak el a lassabb, pszichedelikusabb számok, nyúlt az egész, mint a rétestészta és ha az ember néha kicsit belefeledkezett a színes, lenyűgöző háttérvetítésekbe – amely ugyebár a Gasometer adottságai miatt szinte körbevette a közönséget – néha egy pillanatra azt hihette, egy Tame Impala-koncertet lát és hall. A Siberian Breaks 12 perces verziója adta meg a kegyelemdöfést és lendítette át a koncertet a feszült várakozás állapotából a közönybe. A srácok ezzel a lassú hömpölygéssel átestek a ló túloldalára, az unalomtól egyedül az mentette meg őket, hogy - nem kell szépíteni - egyszerűen ezek egyesével mind kurva jó dalok. De így egyszerre sajnos soknak bizonyultak. Ráadásul az egész produkcióból hiányzott valami kémia, és itt nem arról van szó, hogy többet kellene kommunikálni a közönséggel, hanem hogy az egész olyan volt, mintha a tagokat egyenként egy nagy és áttörhetetlen burok venné körül, ahol nem figyelnek semmi másra, csak saját magukra. De abban annyira precízek, hogy tanítani lehetne.
Aztán a legnagyobb meglepetésre pont a nem túl slágeres friss album második kislemezdala, a Your Life Is a Lie zökkentette ki a zenekart ebből a zárkózottságból és lendítette vissza a koncert folyamát abba a mederbe, ahol annak végig csörgedeznie kellett volna. Külön aranyos és szórakoztató volt, hogy ezalatt a szám alatt két szimpatikus osztrák lány termett a színpadon, akiknek annyi volt a feladata, hogy egy hatalmas dobverővel kongassanak, amikor kell (a dalban való közreműködés talán minden helyszínen így zajlik, a Gasometer az előző nap sorsolta ki a két szerencsés villámkollaborátort - a szerk). Mintha ez a kis intermezzo nem csak a közönséget, de a fiúkat is felpezsdítette volna, kipukkadt a láthatatlan buborék, amelybe elbújtak, mi pedig a záró Alien Days alatt azt kívántuk: bárcsak az egész ilyen lett volna!
Összességében ha félretesszük a nagy elvárásokat, akkor nem lehet sok okunk a panaszra. Precízen kivitelezett, korrekt hosszúságú koncertet láttunk, ahol bátran visszanyúltak az első albumon lévő legjobb dalokig (hat is megszólalt a bemutatkozásról: The Youth, Time To Pretend, Of Moon, Birds And Monsters, Weekend Wars, Electric Feel, Kids, sőt a még korábbi időszakból az Indie Rokkers is) – érdekes módon pont inkább a Congratulations lemez szerzeményei szorultak csak háttérbe (négy szám hangzott el: Flesh Delirium, It's Working, I Found A Whistle, Siberian Breaks), hiszen az új anyag fele is elhangzott (Mystery Disease, Introspection, Your Life Is A Lie, Plenty Of Girls In The Sea, Alien Days). Épp csak a dalok sorrendjén kellett volna többet gondolkodni, ugyanis így egy hullámzó görbe helyett egy nagy U betűvel tudnám leírni, aminek ugyan a két szára nagyon magasra nyúlik, és még sokáig fogjuk emlegetni, de a mélypontja hamar a feledés homályába fog veszni.
Biczó Andrea
fotók: Biczó Andrea és Slajkó Anett
részlet a koncertből, az Indie Rokkers:
