Épp eleget ajnároztuk már King Krule-t ahhoz, hogy most csak elég legyen ennyi: kritikánk a bemutatkozó lemezről.
Kiadó: XL Recordings / Neon Music
Megjelenés: 2013. augusztus 24.
Stílus: indie rock, dubhop
Kulcsdal: Neptune Estate
Idén év elején a kiemelkedő tehetségek közé soroltuk – a különben már 2011-ben, suhancként feltűnt – King Krule-t, akinek az éppen 19. születésnapján megjelent debütáló albuma még a várakozásoknál is jobb lett. Az Archie Samuel Marshall néven született dél-londoni dalszerző-előadó először 16 évesen, Zoo Kid néven adott ki egy kislemezt 2010-ben, majd a következő évben – amikor befejezte tanulmányait a sztárzenészeket ontó Brit Schoolban – King Krule-ra váltva egy cím nélküli EP-t is. Már ezek a többnyire puritán gitáros-énekes kiadványok is komoly tehetséget mutattak (a hasonló megszólalást preferáló Billy Bragg is dicsérte Marshallt), de a világ a Rinse-nél megjelent 2012-es, már ritmusközpontúbb Rock Button/Octopus maxi után, 2013 elején figyelt fel rá igazán, amikor felkerült a BBC Sound Of 2013 listára. Azóta közreműködött az idén nyári Mount Kimbie-lemezen és elkészült bemutatkozó albumával (bár már 2010-ben magánkiadásban összehozott egy demószerű kiadványt U.F.O.W.A.V.E. címmel).
A 6 Feet Beneath The Moon a már jelzett Billy Bragg-kapcsolaton túl (egyébként egyértelműen ez a legerősebb) megidéz egy csomó mindent, miközben önmaga jogán is végig emlékezetes marad. Ott vannak a lemez dalaiban The Streets életszagú dumái, Jamie T hasonló gitáros-táncos zenei slágeressége, Tricky fojtogató hangzása, de még a szintén rajongó Morrissey kifinomult szövegvilága is. A flegma ének miatt szokták Pete Doherty-t, a spártai megszólalás miatt a The xx-et is emlegetni vele kapcsolatban, vagy éppen a poszt-dubstepes szálak miatt James Blake-et (a Guardian még azt a frappáns terminust is megalkotta, hogy „korai The The, King Tubby producelésében”), de inkább hagyjuk a meghatározásokat, ez a kétségtelenül nem mindennapi zene úgyis kiált azért, hogy meghallgassuk. A lemez két fő pillérét a történetmesélő dalszövegek és az azonnal ható, sokszor jazzes, mélyre maró, többnyire torzítatlan elektromos gitáros, ravasz ritmussal spékelt dalok adják. Egy londoni tini mindennapjai, egy brit fiatal élete – a Streets és az Arctic Monkeys óta ez ennyire élesen egyszer sem jelent meg. A mai, illúzióikat vesztett, koraérett angol fiatalok problémáit elmesélő dalok – főleg ugye a gitárzene ezen ága – sokszor hagyják az adott kort már rég elhagyó hallgatókat hidegen, de ha ilyen markánsan szólalnak meg, akkor egyrészt kikerülhetetlenek, másrészt meg nagyon is érdekfeszítők. Az év egyik legjobb debütálása.
9/10
Dömötör Endre
az Easy Easy videója:
