Budapest, Papp László Budapest Sportaréna
2012. június 26.
(X) Sting nagyon szereti Budapestet, 1988-as első itteni fellépését is beszámítva hétszer járt nálunk. Önfeldolgozásokat tartalmazó legutóbbi lemezének, a Symphonicities-nek a turnéján ráadásul kétszer (2010-ben és 2011-ben) is útba ejtette a fővárost, sőt, másodszor a turné ezen európai ágán (így például Ausztriában is) egy magyar szimfonikus zenekar, a Budafoki Dohnányi Zenekar kísérte. A főképp szólódalok nagyzenekari átdolgozásaira épülő lemez és fellépéssorozat keretében Police-dalok csak ritkásan kerültek elő – Sting azonban három hét múlva, június 26-án zsinórban a harmadik évben is ellátogat a Papp László Budapest Sportarénába, és ezúttal már rockos hangszerelésben, számos Police-dallal és szólókarrierje legjobb szerzeményeivel fog energikus koncertet adni. Back To Bass – ahogy a mostani turné címe mondja. Nos, menjünk vissza a Sting-alapokhoz és nézzük milyen karrierből kapunk metszetet nyolcadik magyarországi koncertjén.
Vissza a bázishoz
Gordon Matthew Thomas Sumner – ha valaki ilyen (sok) névvel született 1951-ben, az nem csoda hogy idővel egyszerűsíteni akart. A jól ismert sztori szerint ebből úgy lett Sting, hogy a tanárként végzett zenész munka után főképp jazz-t játszott hobbizenekaraival, és az ekkor rendszeresen viselt sárga-fekete csíkos pólóról egyik zenésztársa a méhecskére és aztán a becenévvé vált „fullánk”-ra asszociált. Az érdekes nem is ez, hanem, hogy Sting mennyire nem ragaszkodik polgári nevéhez a magánéletben sem: „a gyerekeim Stingnek hívnak, az anyám is Stingnek hív, ha valaki elkiáltja magát az utcán, hogy Gordon, biztos, hogy nem jut eszembe, hogy engem szólít.” Sting szülővárosában, Newcastle-ben több zenekarban is megfordult, a fúziós jazzt néha már egészen poposan játszó Last Exit nevű már kislemezig is eljutott, de be soha nem futott. A bőgős-basszusgitáros nem sokkal később, 1977 elején – immár Londonban – megalakította a háromtagú The Police-t, majd némi tagcserék után 1978-ra kialakult a nagy trió (a basszusgitáros-énekes Sting mellett Stewart Copeland dobossal és Andy Summers gitárossal) és elindult az egyik legsikeresebb new wave popzenekar igazi karrierje.
Vissza a Police-ig
A Police a punk évében és közegében indult, ám a műfaj kívánalmainál jóval képzettebb, technikásabb zenészek alkották (Sting dzsesszgyökerei mellé Copeland bámulatos dobjátéka és a náluk egy tízessel idősebb Summers blues-rockos, progos múltja adódott). Az új hullám lendülete persze érződik a korai felvételeken, de ez a punknál jóval összetettebb zenei struktúrákkal és az akkoriban egyre divatosabb jamaicai ritmikákkal egészült ki. Az 1978-as Outlandos d’Amour puritán, mégis végig ellenállhatatlan debüt (alapslágerek: Roxanne, So Lonely, Can’t Stand Losing You), az egy évvel későbbi Reggatta de Blanc talán kicsit egyenetlenebb, de zeneileg változatosabb album (alapslágerek: Walking On The Moon, Message In A Bottle és a talán legjobb Police-szám, a Bring On The Night). A zenekar száguldott, népszerűsége egyre nőtt, az 1980-as harmadik nagylemez, a Zenyatta Mondatta talán a karrier legkidolgozottabbja (bár túl nagy slágerek nem kerültek rá: Don’t Stand So Close To Me, De Do Do Do, De Da Da Da), az 1981-es Ghost In The Machine már bátran elrugaszkodik a megalapozott hangzástól, viszont fafúvósokkal kiegészített megszólalása kicsit túlérlelt (nagy slágerek: Spirits In The Material World, Every Little Thing She Does Is Magic, Demolition Man). Négy év, négy lemez, milliós eladások, sztárvár, nem csoda, hogy kissé kipukkadt a lufi. A némi pihenő után kiadott utolsó lemez, a Synchronicity idején a tagok már alig beszéltek egymással, az albumot pedig Sting uralta, a slágerek (a kéttételes címadó mellett az Every Breath You Take, a Wrapped Around Your Finger, vagy a kislemezre sem került, mégis remek Tea In The Sahara) hangzása már egyértelműen szólókarrierjét vetítette előre. Emlékezetes búcsú volt, amiről csak utólag derült ki, hogy búcsú, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának egyik legjobb, legslágeresebb zenekar nagy bejelentés nélkül oszlott fel, vagy inkább széledt szét, hogy 2007-2008 során egy turné erejéig még egyszer összeálljon. A Police sajnos nem jutott el Magyarországra, de Sting a mostani turnéra sok klasszikus zenekari slágert ígér, Police-rajongóknak tehát itt az esély.
Oda-vissza szólóévek
Sting tulajdonképpen még a Police működése alatt indította be a szólókarrierjét, hiszen első nagylemeze 1985 júniusában jelent meg és utána még volt egy nagyon félszívű kísérlet egy Police-stúdiózásra (és 1986-ban jött ki egy válogatáslemez egyetlen újrahangszerelt dallal, valamint ebben az évben volt még három, jótékonysági Police-koncert is), de ekkor már mindegyik tag a saját pályájára koncentrált. Sting először a jazz felől érkező zenészekkel vette körül magát (legtöbbjük már ekkor is jó nevű volt, de később mindenképpen fontos művésszé vált: Omar Hakim, Branford Marsalis, Darryl Jones, Kenny Kirkland). A velük készült The Dream Of The Blue Turtles a nyolcvanas évek egyik legjellemzőbb jazz-pop albuma lett, máig nem avult semmit. Az album turnéjának próbáin és az első nagy párizsi fellépésen koncertfelvételek készültek, ebből azonos címmel (Bring On The Night, 1986) dupla album és dokumentumfilm született. Sting szólókarrierjében aztán innentől egy nagyon sikeres albumot mindig egy csendesebb fogadtatású követett. Az 1987-es …Nothing Like The Sun minőségben tartotta a bemutatkozás színvonalát, és főképp az Englishman In New Yorknak köszönhetően még az eladások tekintetében is megközelítette az előző népszerűségét. Sting eddigre már számos fontos díjat tudhatott magáénak, de karrierje során aztán tényleg bezsebelt mindent a Grammy-től kezdve az MTV Video díjakon és a Brit Awards-on át az Oscar-jelölésekig, és természetesen tagja a Rock and Roll Hírességek Csarnokának és a Dalszerző Hírességek Csarnokának is. A nyolcvanas évek végén már színészként is gyakran kapott fontos mellékszerepeket, 1988-ban három filmben is feltűnt. Arról nem is beszélve, hogy a nyolcvanas évek eleje óta számos ügy mellett állt ki és sok komoly probléma ellen emelte fel a szavát. Aktivistaként vett részt az Emberi Jogok egyenlővé tételében többféle koncert és kiadvány szereplőjeként, játszott a Live Aiden, megalapította a Rainforest Foundation Fundot, mely az esőerdők kipusztítása ellen, és a benne élő indiánok jogaiért küzd – politikai és társadalmi aktivitása máig töretlen.
A következő album (The Soul Cages, 1991) azonban kissé borongósabb lett, beárnyékolta szülei halála, sikere is mérsékeltebb. De az életmű hullámzó természetének jegyében az 1993-as Ten Summoner’s Tale ismét telitalálat, slágerek (Fields Of Gold, Shape Of My Heart, It’s Probably Me), eladások (ismét első két albumának sokmilliós nagyságrendjében fogyott) és kritikai fogadtatás tekintetében is. Az 1996-os, konvencionálisabb megszólalású Mercury Falling ismét kissé csalódás, az 1999-es, a korábbi hangzásoktól bátran elrugaszkodó Brand New Day pedig ismét siker. Ezen a korongon megint hemzsegnek a slágerek (a Cheb Mamival közös Desert Rose kiemelkedő), a világzenei és modern elektronikai hatások beemelése pedig kifejezetten jól áll Stingnek. Naná, hogy ismét laposabb a folytatás, a 2003-as Sacred Love sokfelé tartó, de oda igazából sehova nem érő lemez, az eddigi utolsó rendes stúdióalbum Sting karrierjében. A 2000-es évek második fele aztán a visszaemlékezésekről szólt: előbb egy lantos barokk zenei album (Songs From The Labyrinth) a régmúltba, aztán a Police-turné a szép kezdetekhez, majd egy karácsonyi korong (If On A Winter’s Night…) az ünnepi pillanatokhoz repítette vissza az énekest és követőit. A 2010-es Symphonicities újrahangszerelt dalokkal, a 2011-ben megjelent 25 Years (3CD+DVD) és The Best Of 25 Years (2CD) című díszdoboz és válogatásalbum pedig az eredeti szólósikerekkel tekintette át a Police utáni karriert.
Vissza a basszushoz
Ugyanezt teszi ez a mostani turné is, melyen Sting végre nem lantot, vagy karmesteri pálcát tart a közelében, hanem ismét a kopott basszusgitárja lóg a nyakába és rockos hangszerelésben, minimál felállással (állandó gitárosával, Dominic Millerrel, aztán Vinnie Colauita dobossal, David Sancious billentyűssel, valamint Peter Tickell hegedűssel és Jo Lawry vokalistával) rohan végig pályája – és nem csak a szólódalok, de a Police-termés – legjobb pillanatain. Az énekes az 1988-as Human Rights Now! többszereplős megaturnén mutatkozott be Budapesten, 1996 óta mindegyik stúdióalbumát megkoncerteztette a fővárosban, mostani fellépése pedig leginkább talán a 2006-os Broken Music turnéra fog emlékeztetni, hiszen akkor is rockos felállással jött Magyarországra. A remények szerint ezután az összegző korszak és turné után ismét új fejezet következik egy ismét erős nagylemezzel – de csak a várhatóan energikus budapesti koncert után.
További információ:
40 perces ízelítő az izompólós Sting márciusi berlini koncertjéből:
