Maradjatok együtt! – Suede

Épp a héten számolhattunk be arról, hogy újabb britpop zenekar, a Marion is újjáalakul, és ezzel csatlakozott az elmúlt két évben visszatérő Blurhöz, Pulphoz és Casthoz. Továbbá a Suede-hez is, hiszen a 2010-es év egyik váratlan zenei meglepetése az volt, hogy hét év szünet után újra összeállt és koncertezni kezdett a britpop egyik legnagyobb úttörője (a másik a Luke Haines vezette The Auteurs volt), pedig Brett Anderson énekes még nem sokkal korábban is azt hangoztatta, hogy hallani sem akar a reunióról. Tavaly év végén megjelent egy életműösszegző válogatás (The Best Of Suede), 2011 nyarán pedig újra boltokba került a zenekar öt stúdiólemeze, pazar deluxe kiadásban. Az ötfős felállású Suede a 2010-es fellépések után 2011-ben is nagy sikerrel koncertezett (cikkünk alatt egy szeptemberi berlini fellépés is megtekinthető), és – bár a héten megjelent Anderson negyedik szólólemeze, a Black Rainbows – a hírek szerint ez az ősz már a közös dalszerzésről fog szólni.

Bemutatjuk a zenekart

Talán nem haragszik meg a Kedves Olvasó, ha megkíméljük a Suede korai karrierjének részletes ismertetésétől. Attól, hogy hogyan lett Brett Anderson focistából énekes, hogyan csatlakozott hozzá régi iskolatársa, Mat Osman basszusgitáros, hogyan lett 1989 és 1991 között a zenekar gitárosa – és közben Anderson barátnője – az Elastica későbbi frontcsaja, Justine Frischmann (aki nemcsak együttest váltott, de Andersont is lecserélte a Blur-vezér Damon Albarnra), hogyan lett a zenekar neve a Pigs és Geoff változatok után Suede, hogyan válaszolt Bernard Butler szólógitáros egy NME-s újsághirdetésre, hogyan lett egy rövid időre az együttes dobosa a Smithsből ismert Mike Joyce, hogyan (nem) menedzselte egy rövid ideig az együttest az Office későbbi komikusa, Ricky Gervais, hogyan zárult be a kör Simon Gilbert dobos érkezésével, hogyan szerződtek le a Nude Recordshoz és hogyan kaptak Melody Maker címlapot úgy, hogy még egyetlen hanghordozójuk sem jelent meg.

Annyira fiatal

A britpop legjobb bemutatkozásának az Oasis 1994-es Definitely Maybe-jét szokás kikiáltani, pedig a több szempontból is úttörő, címnélküli első Suede-album legalább ugyanolyan erős alkotás, tele ihletett pillanattal, üresjárat nélkül. A dalokat hallgatva érdekes elképzelni, hogy mindez mennyire friss és újszerű lehetett 1993 tavaszán, amikor javában tombolt a grunge mánia, a britek meg jobb híján a letűnőfélben lévő Madchester szcénával voltak elfoglalva. A korai Suede kapcsán sok kritikus David Bowie glam korszakát és a Smithst emlegette (a dalokat jegyző Anderson-Butler kettőst pedig a Morrissey-Marr szerzőpároshoz kezdték hasonlítani), amiben van is valami, ugyanakkor az is igaz, hogy a korongon egy önálló identitású zenei hangzás, illetve szövegvilág bontakozott ki. Utóbbi nem nélkülözte a sikamlós témákat sem, hiszen az androgün frontember nyíltan kacérkodott a biszexualitással, több dal az állatias ösztönökről szól (kettőnek a címében is szerepel az animal szó), és a polgárpukkasztás is nyilvánvalóan jót tett a lemez népszerűségének. Egységes színvonalú album: a túladagolást megéneklő So Young, a közös öngyilkosságról szóló She's Not Dead, a Frischmann-nek üzenő Pantomime Horse, a fegyverért kiáltó The Drowners, a brit egészségügyi problémákra reflektáló Sleeping Pills és a halott édesanyához szóló The Next Life egyaránt briliáns, nem beszélve a már a Top 10-be jutó Animal Nitrate-ről, a Breakdown pedig már a következő lemez drámai prog rockos pillanatait előlegezte meg. A debütalbum már az első héten százezer példányban fogyott – tetőzött a Suede-láz Angliában. A következő év elején kiadott, albumok közti kislemez, a Stay Together is dobogós helyig vitte, azt azonban kevesen sejthették, hogy mennyire beszédes a dal címe.

Mi 2en

A Dog Man Star, a Suede opus magnuma, mint sok-sok hasonlóan nagyigényű alkotás, egyszerre zseniális és elcseszett, túlstilizált és be nem fejezett, istenverte és istenáldotta mű. „Az egész egy monumentális elbaszás volt” – nyilatkozta Butler nemrég egy brit magazinnak. Nem téved: a Dog Man Star monumentális és tulajdonképpen elbaszás. A debütáló albumot bemutató turnésorozat már amerikai állomásainál tart, amikor a dolgok tempósan kezdenek tönkremenni a londoni négyes körül. Anderson egyre inkább be(le)csavarodik a Bowie-féle androgün rocksztár/mágus/diktátor tripbe, drogokkal tömi magát, s reptében dug meg mindenkit, aki az útjába kerül. Butler az ellenpólus: bár ő maga is folyamatosan spanglizik, a gitáros visszavonultan él barátnőjével és folyamatosan zenét ír, nem él intenzív társadalmi életet. Miközben az inkriminált amerikai koncertkörúton már gyakorlatilag megszakad a normális kapcsolat a gitáros és a zenekar között (Butler a főzenekar, a Cranberries buszán utazik, csak a színpadon találkozik társaival), s a zenészt rákbetegséggel küzdő apjának halála még inkább magába zárja, már formálódik, nem túlzás, fortyog a Suede várva várt második nagylemezének anyaga (úgy, hogy a szerzőpáros szinte nem is kommunikál – kazettákat küldözgetnek, harmadik féllel üzengetnek egymásnak).

A zenekart egyszerre inspirálja saját kizökkent világa és a kizökkent világ: a szex, a drogok, a sztársággal járó kulturális sokk, a brit külvárosi düh és nihil, az orwelliánus totális társadalom víziója, a Bowie-féle orwelli rock and roll, és a zenészek számára egyre kevésbé szimpatikus, egyre divatosabbá váló britpop. „Három évig senki nem akart csatlakozni a klubunkhoz, most mi mondtuk azt, hogy senki sem csatlakozhat hozzá, és, hogy ideje egy olyan lemezt készíteni, amely elhatárol minket a többiektől” – emlékszik vissza Osman. Aki a tökéletlenségében is megindító Dog Man Start hallgatja, az – ha még egy kis biográfiát is mellépakol – megértheti: olyan indulatok, feszültség, szeretet, gyűlölet, dráma, harag, elcseszettség, kétségbeesés vibrál itt dalról-dalra, amelyeknek az eredője nem lehetett más, mint az első Suede-felállás vége. A nappal dolgozó, mániákusan perfekcionista Butler és az énekrészeit „ellenfázisban”, afféle glam-Drakulaként, éjszaka rögzítő Brett Anderson együttműködéséből azonban így is nagyszerű számok fogantak. Olyanok, mint a konceptkerethez illő intro, a kábult Introducing The Band, az elsöprő lendületű sötét We Are The Pigs, az éteri melankolikus The Wild Ones, a bowie-snál is bowie-sabb The Power, a fülbemászó New Generation és persze a grandiózus The Asphalt World, amely ugyan a lemezen is majd’ tíz perces, első demóváltozata azonban közel kétszer ilyen hosszúra nyúlt, tizennyolc percig tartott. Az, hogy ez utóbbit „befogadhatóra” vágják, három hétbe tellett, ám voltak konfliktusok, melyek sosem rendeződtek. Az érzékeny Butler a stúdiófelvételek alatt nem csak zenésztársaival, hanem a lemez producerével, Ed Bullerrel is a végletekig összeveszett – egy ponton két hétre eltűnt, majd ultimátumot küldött: Buller vagy ő. Butler 1994. június 8-án távozott hivatalosan a Suede-ből, az első kislemezdal, a We Are The Pigs szeptember 12-én, a nagylemez október 10-én jelent meg. Ami az album utóéletét illeti, ma már persze mindenki okosabb és érettebb: Anderson saját akkori életvitelét, Butler saját arroganciáját, Buller a túlzásba vitt produceri nagyívet okolja.

Szombat éjszaka

Amikor a Suede 1996-ban ismét felbukkant, egy felállásában és hozzáállásában is teljesen más zenekar lépett a közönség elé. Ott volt ugyebár a pimaszul fiatal (akkoriban még tizenéves), de kiváló zeneszerzőnek bizonyuló új gitáros, a már a Dog Man Star turnéján bevetett  Richard Oakes, valamint a billentyűkön és gitáron, illetve a dalszerzésben is közreműködő ötödik tag, Neil Codling (aki amúgy Gilbert unokatestvére). A Coming Up címre keresztelt új lemez pedig szöges ellentéte volt az elgondolkodtató, hosszúra nyúló, bombasztikus opuszokat tartalmazó elődjének, ugyanis tíz darab, rövid, slágeres popdal szerepelt rajta, melyek közül öt(!) is bekerült a brit Top 10-be. Természetesen volt egy pár fanyalgó, aki hiányolta Butlert, a többség viszont jól viselte a változást, és nem csoda, hogy ezzel beköszöntött az együttes legsikeresebb korszaka. Andersonék – az első lemezhez hasonlóan – megint a hetvenes évek eleji glamhez nyúltak ötletért, konkrétan a T.Rexhez, legalábbis ami a slágerességet illeti. A lemez szinte amolyan greatest hits gyűjteménynek is nevezhető, hiszen lehetetlen kiemelni dalokat, de azért a zenekar legnagyobb slágerévé váló Trash-t, a zseniális dallamú Beautiful Onest, a droghabzsoló modelleket karikírozó She-t, a celebkultuszt fikázó Starcrazyt és Filmstart, valamint a lemezt záró, optimista hangvételű Saturday Nightot mindenképp fontos megemlíteni.

Nem kaphatok eleget

Mire a következő Suede-lemez, a Head Music 1999-ben megjelent, Anderson és társai egy alaposan megváltozott közegbe érkeztek vissza (a britpop múlt időbe került, hódított az elektronikával beoltott rockzene) – egy igencsak megosztó új lemezzel. Ugyan a Head Music tartalmaz slágereket és a Coming Uppal ellentétben szívesen téved új, kísérletezős területekre, ám ez utóbbit nem mindenki fogadta pozitívan (sokan a dalszövegeket is kritizálták, mondván, hogy túl direktek, kevés a kétértelműség, főleg a korai időszakhoz képest). A munkálatokat az első három lemezt jegyző Ed Buller után ezúttal Steve Osborne producer irányította, és megtette, amit tehetett, de ő sem tudott sokat kezdeni Anderson crackfüggőségével (és akkor ott volt még Oakes alkoholizmusa és Codling betegsége). A korszellemhez és Osborne korábbi munkáihoz (pl. New Order) igazodva több az elektronika, főleg a legtöbb kritikát begyűjtő Savoir Faire-ben. A billentyűs hangszerekre fókuszáló, kevésbé organikus sound elidegenítette Oakest, így nem csoda, hogy ezen a lemezen a billentyűs Codling volt Anderson első számú szerzőtársa. Tizenkét év elteltével nyugodtan kijelenthető, hogy a Head Music, bár nem éri el az első három mű színvonalát, de értékes és szerethető lemez, köszönhetően az olyan daloknak, mint a slágeres Electricity, a tűnődő She's In Fashion és a bulizós Can't Get Enough.

Egy lövés a testbe

A Suede a Szigetet is érintő Head Music turné lezárása után, 2000 júliusában kezdte meg új nagylemeze munkálatait. Akkor még, minden bizonnyal, nem sejtették, hogy ez lesz a zenekar történetének legköltségesebb, legtöbb producert elfogyasztó, legkevésbé sikeres, s egyben eddigi utolsó nagylemeze. Anderson lejött a crackről, kiköltözött egy vidéki házba, Surrey-be, és ott írta a szövegeket. 2001-ben, Tony Hoffer producerrel kezdték el a stúdiómunkát, de a dolgok nem jól alakultak: Gilbert és Oakes nem voltak elégedettek az eredménnyel, Codling pedig március végén kilépett a zenekarból (krónikus fáradtságra hivatkozott). Anderson szerint ugyan „életük legjobb felvételei készültek”, mégis producert váltottak (kétszer is: a veterán John Leckie beugrása után végül Stephen Street fejezte be a munkálatokat). A lemez 2002 márciusára készült el, az összköltségvetés nagyjából egymillió font. A New Morning, mely szégyenszemre még a brit Top 20-ba sem került be, s melyről mindössze két mérsékelt sikerű kislemezdalt (Positivity, Obsessions) adtak ki, nem rossz, de nem is igazán erős album, s főleg nem új kezdet. Míves és ízléses – klasszikus hangzásúra fazonírozott lemez, sok akusztikus gitárral és zongorával –, de nem friss, mint a bemutatkozás volt, nem drámai, mint a Dog Man Star, nem slágeres, mint a Coming Up és nem is kísérletező, mint a Head Music. Ordít róla, hogy valami elmúlni készül, vagy már el is múlt a Suede körül. 2003 októberében ugyan még megjelenik egy slágerválogatás pár új számmal (Singles), de a londoni Astoriában tartott december 13-i monstre koncert egyben már a hattyúdal is: a feloszlás elkerülhetetlenül bekövetkezett.

Mindig eljön a hétfő reggel

Anderson a Suede megszűnését követően szinte azonnal felvette a kapcsolatot Butlerrel és régi sérelmeiket félretéve új, közös zenekarba kezdtek. A kérészéletű The Tears 2005-ben mutatkozott be egy meglehetősen visszhangtalan nagylemezzel (Here Come The Tears), a szolid fogadtatás Anderson eddigi három, szellős-zongorás szólómunkájáról is elmondható (Brett Anderson – 2007, Wilderness – 2008, Slow Attack – 2009). Butler viszont – a homoszexuális dalnokkal, McAlmonttal közös duójának próbálkozásai és néhány saját neve alatt kiadott, kellemesen jellegtelen szólólemez után – sikeres producer lett, többek között olyan előadók lemezeit gondozta, mint a Black Kids, Kate Nash, a 1990s, a Veils és a vele csúnyán összebalhézó Tricky. Eddigi legnagyobb produceri sikere Duffy 2008-as debütalbumához fűződik, az óriási példányszámban elkelt Rockferry az új soul-pop hullám egyik sikerlemeze lett.

A Suede története 2010-ben folytatódott: januárban bejelentették az együttes újjáalakulását, márciusban került sor a visszatérésre egy jótékonysági koncerten, Londonban. Az aktuális felállás a Coming Up / Head Music-éra öt tagját jelenti, és ma már Butlerrel is sokkal kiegyensúlyozottabb a viszony, részt vett például a karácsonyi lemezpiacra szánt válogatás (The Best Of Suede) remaszterelésében és a nemrégiben újra megjelentetett, valóban luxuskörítéssel kiadott sorlemezek anyagának összeállításában is. A deluxe kiadványok dupla CD+DVD formátumban jelentek meg, a felfrissített lemezanyagok mellett tartalmazzák az adott koronghoz tartozó demókat, kiadatlan felvételeket és eltérő verziókat, valamint a kislemezekhez, maxikhoz rendelt B-oldalakat. A DVD-ken videoklipek, korabeli turnékhoz készült háttérvetítések, amatőr és profi koncertfelvételek, valamint a lemezek készítését felelevenítő friss interjúk szerepelnek (a Dog Man Star vonatkozó fél órás beszélgetése végig ügyesen kerüli a kényes szakítás kérdését). A Suede 2011-ben is sokat koncertezett, és annyira jól formálódott a zenekar belső egyensúlya, hogy megszületett az elhatározás, megkísérlik helyre tenni a mindenkiben szálkát hagyó utolsó lemez fiaskóját: megfontoltan, komótosan, de azért mégiscsak nekiállnak új, közös dalok komponálásnak. Nagyon úgy néz ki: együtt maradnak.

(Fenti profilcikkünk mellé megkértünk néhány magyar zenészt, valljanak a Suede-hez fűződő emlékeikről, érzelmeikről, rajongásukról – vallomásuk itt olvasható.)

Nagy István és Németh Róbert

www.suede.co.uk

egy félórányi ízelítő (Trash, Animal Nitrate, To The Birds, We Are The Pigs, Metal Mickey, New Generation, Beautiful Ones) a Berlin Festivalon 2011. szeptember 9-én adott Suede-koncertből:

egy tízszámos Suede-klipösszeállítás a Recorder magazin szerkesztésében: