A szórakoztatóiparban rengeteg a pénz, márpedig ahol sok a pénz a reflektorfényben, ott sokat pereskednek is érte – és miért pont a könnyűzene lenne ez alól kivétel? Plágiumperek, zsarnok kiadók és szabadulni kívánó művészek, feldühödött szülők a sátáni rockzene ellen, marakodás jogdíjakon és százalékokon, vagy lemezipari kapcsolatokkal megbolondított szokványos jogi esetek – lássuk csak a leghírhedtebbeket! Új, Találkozunk a bíróságon! sorozatunkban elsőként jöjjön rögtön egy kacifántos plágiumper: George Harrison és a My Sweet Lord című pophimnusz hányattatásai (sőt a Beatles néhai gitárosa mellett – egy magyar származású amerikai menedzser, a legnagyobb rohadék kapcsán – még a Rolling Stones és a Verve is szóba kerül, a cikk alján pedig zenei illusztrációkkal is szolgálunk 3 lépés sorozatunk mintájára).
A Beatles feloszlása után egy ideig úgy tűnt, az addig kissé háttérbe szoruló George Harrison lesz szólóban a legnagyobb popsztár a négyesből. Az utolsó Beatles-lemez (az 1970 májusában megjelent Let It Be) után fél évvel már boltokban volt tripla szólóalbuma, az All Things Must Pass. Phil Spector volt a producere, és olyan nevek játszottak rajta, mint Ringo Starr, Eric Clapton, Klaus Voormann, Billy Preston, Ginger Baker vagy a kezdő Phil Collins. A tripla album két hónapig volt listavezető Nagy-Britanniában és az USA-ban, a róla kimásolt My Sweet Lord kislemez kilenc országban lett No.1. Még a slágerlistákon tanyázott a dal, amikor beütött a balhé. A Chiffons lányzenekar számainak jogtulajdonosa, a Bright Tunes Music Corp. plágiumpert indított, mondván, hogy a nagy slágert a He’s So Fine című dalukról koppintotta az ex-Beatle.
A Chiffons felvétele – melyet a lányok menedzsere, Ronnie Mack írt – 1962 decemberében jelent meg, 1963 tavaszán három hétig vezette a slágerlistát Amerikában, s bár Angliában nem lett annyira népszerű, azért ott is ismert volt. 1963 körül a Beatlesnek amúgy is volt ilyen fekete pop kattanása, a gombafejűek folyton mutogatták egymásnak a legújabb fekete zenéket, a With The Beatles album majd' fele R&B, Motown, doo-wop feldolgozás. Vagyis Harrisonnak ismernie kellett a dalt. És a két szerzemény bizony tényleg hasonlított. Harrisonék is érezték ezt – akkori menedzsere, Allen Klein gyorsan akcióba is lépett. (Kleinről egyébként annyit érdemes tudni, hogy a rockbiznisz egyik legdörzsöltebb szélhámosa volt. A magyar zsidó emigránsok gyermekeként Amerikában született menedzser messze földön hírhedt volt sajátos üzleti módszereiről. Íróasztalán díszelgő személyes mottója – egy átalakított bibliai idézet – elég sokat elárul jelleméről: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert én vagyok a legnagyobb rohadék a völgyben.” Sam Cooke ügyeinek intézésével kezdte karrierjét, aztán egyaránt remekül behülyítette Mick Jaggert és John Lennont, így a Rolling Stones, majd a Beatles menedzsereként folytatta, menetközben megszerezte magának a Stones hatvanas évekbeli dalainak jogait, a hetvenes évek elején meg a Bangladesh-segélykoncert bevételeit tüntette el.)
Klein nem vesztegette az idejét, ügyvédeket fogadott, zeneszakértőkkel tárgyalt és megpróbált peren kívül megegyezni a Bright Tunes embereivel. Harrison nevében még ajánlatot tett a kiadó teljes katalógusának megvásárlására is. Időközben azonban Klein és Harrison (meg a Beatles) útjai elváltak, pereskedés is kezdődött a menedzser és a többi volt Beatles-tag között. Harrison 1975 körül kezdett ismét egyezkedni a Bright Tunesszal, ezúttal 148.000 dollárt kínált fel a dal jogaiért. Ezt felperesi oldalról először jó ajánlatnak tartották, később mégsem fogadták el. Szegény Harrison csak később jött rá, miért. Klein ugyanis a tudta nélkül szintén tárgyalásba kezdett a Bright Tunesszal, és közel kétszer ennyit ígért, hogy megszerezze a jogokat saját cége, az ABKCO számára! A felperesek ebből már sejtették, elég jó esélyeik vannak, meg arról is képet kaptak, kábé mekkora összeg forog kockán. Úgy döntöttek, Kleinnel sem kötnek alkut, így 1976 elején kezdődhetett a perük Harrison cége, a Harrisongs Music, Ltd. ellen.
A bíróság két részre osztotta az ügymenetet. Előbb arról kellett dönteniük, valóban megáll-e a plágium vádja. Amennyiben igen, úgy a második menetben a fizetendő kártérítés mértékéről döntenek. A koppintás tényének megállapításához az esküdtszék két dolgot vett figyelembe – hogy alapvetően hasonlít-e a két szerzemény, illetve hogy George Harrisonnak volt-e „hozzáférése” a korábbi dalhoz, vagyis ismerhette-e a Chiffons slágerét. A második tárgykörben nem volt sok vita, Harrison maga is elismerte, hallotta a Chiffons-számot annak idején.
Muzikológusok, zenei szakértők perbevezetésével került sor az érdemi tárgyalásra, a dalok zenei alapmotívumainak összevetésével. Harrisonék sok mindennel próbálkoztak. A gitáros-énekes azt vallotta, hallotta régen a dalt, de nem szándékosan másolta: Billy Prestonnal dzsemmelgettek egy koncert után, ebből született meg a My Sweet Lord, teljesen véletlenül. A dalokban fellelhető motívumok hasonlítanak ugyan, de a Bright Tunes nem tulajdonolja ezeket a hangjegyeket, másnak is eszébe juthatott hasonlóan variálni őket. Még az is elhangzott, hogy a komponálás során Harrisonnak eszébe sem jutott a He’s So Fine – ha már hatásokról van szó, akkor már inkább az Edwin Hawkins Singers Oh Happy Day című 1969-es gospel feldolgozása ihlette meg.
A bíróságot nem győzte meg az érvelés: azt állapította meg, hogy a He’s So Fine és a My Sweet Lord refrénje a harmóniákat és a melódiát tekintve megegyezik, és bár nem bizonyított, hogy George Harrison szándékosan másolt, ettől még jogot sértett. Harrison később I, Me, Mine című önéletrajzi könyvében így írt az esetről: „Egy idő után már tényleg kezdtem elhinni, hogy az a pár hangjegy valójában a Bright Tunes tulajdona…”
A plágiumkereset alapos volt, a második körben a Harrison által fizetendő summáról kellett dönteni. Ehhez előbb azt kellett kiszámolni, mennyi pénzt hozott Harrisonnak a dal, amely nem csak kislemezen és az All Things Must Pass albumon jelent meg, de időközben a szintén milliós példányszámban fogyó 1976-os The Best Of George Harrison válogatásra is felkerült. Emellett a dal kottáját is árusították és a koncertrepertoár kihagyhatatlan darabja is volt. Hogy a kislemezből mennyi pénz folyt be, azt nem volt nehéz bizonyítani – a többit már igen. Az All Things Must Pass óriási példányszámban fogyott, azonban a My Sweet Lord mellett volt még rajta 22 másik szám. Harrisonék szerint így 1/22 arányban kellett volna számolni a bevételt, a Bright Tunes ügyvédjei más véleményen voltak. A 22 szám közül a My Sweet Lord volt a legnagyobb siker, de a What Is Life kislemezdal is USA Top 10 sláger lett, tehát főleg ezek vitték az albumot, plusz mellettük még hét további dalt játszottak ilyen-olyan gyakorisággal a rádiók. Ha az albumról leadtak egy számot, az 70 %-ban a My Sweet Lord volt, így a plagizált dalnak köszönhetően fogyott leginkább az egész lemez. A bíróság osztotta ezt a véleményt, talán kicsit túl könnyelműen. Pedig George Harrison iszonyat nagy sztár volt akkoriban, ez volt az első szólólemeze a Beatles feloszlása után – ha nincs rajta a My Sweet Lord, akkor is rengetegen megvették volna, csak a neve miatt. Végül a bíróság kihozta a végeredményt: a sláger sikere 3/4 részben a plagizált dalnak köszönhető, 1/4 részben Harrison dalszövegének és jól csengő nevének, tehát a My Sweet Lord által generált bevételt, amit 2.133.316 dollárra számoltak ki, szintén ebben az arányban kell megosztani – 1.599.987 dollárnyi összeget kell Harrisonnak megtérítenie a felperesnek, a He’s So Fine dal tulajdonosának.
Ám a tulajdonos ekkor már nem a Bright Tunes Music Corp. volt! Menet közben ugyanis történt egy újabb csavar az ügyben: Allen Klein 1978 elején végül mégis megegyezett a Bright Tunesszal, és az év áprilisában 587.000 dollárért megvásárolta a He’s So Fine jogait, így ő került felperesi pozícióba. Harrison viszont ezt az ügyletet támadta meg keresettel: arra hivatkozott, hogy Klein tisztességtelenül járt el vele szemben, visszaélt a kettőjük közti bizalmi jellegű jogviszonnyal. Harrison menedzsereként, üzleti ügyeinek intézőjeként tudomása volt arról, mennyit keresett a zenész a dallal, erről a Bright Tunesnak is csepegtetett információkat, holott a titoktartási kötelezettség a szerződése megszűnése után is terhelte. A bíróság maga is úgy találta, jó erkölcsbe ütközne, ha Klein profitálna tisztességtelen eljárása miatt. Így végül 1981-ben – jobb híján – olyan ítélet született, amely szerint Kleintől Harrisonra szálltak át a dal jogai, neki viszont meg kellett térítenie a Klein által a Bright Tunesnak kifizetett 587.000 dolláros vételárat.
Az évek óta inaktív Chiffons-lányok köszönték szépen a publicitást, újjáalakultak – és gyorsan fel is dolgozták a My Sweet Lordot! Allen Klein számolgatta a pénzt, Harrison meg bánatában írt egy jópofán ironikus dalt az esetről: a Thirty Three & 1/3 albumon és külön kislemezen is megjelent This Song szójátékos szövege konkrétan említi is a Bright Tunes céget („this song has nothing Bright about it”). A számhoz még mókás videoklip is készült: Harrison egy tárgyalóban, parókás bíró, ügyvédek és igazságügyi szakértők között, kezében Bibliával esedezik az esküdteknek, miközben a hallgatóság soraiból olyanokat kiabál be két nőnek öltözött férfi (az egyikük Ron Wood a Rolling Stonesból), hogy „hé, hát ez a Honey Pie, Sugar Bunch … nem, inkább a Rescue Me-re hasonlít” – utalásként az I Can't Help Myself (Sugar Pie Honey Bunch) című 1965-ös Four Tops-slágerre, illetve a Rescue Me című Fontella Bass-sikerdalra ugyanabból az évből (a This Song stúdiófelvételén amúgy Harrison régi haverja, a Monty Python-os Eric Idle mondja ezt a szöveget).
A nagy port felkavart Harrison-ügyről még John Lennon is említést tett halála előtti utolsó interjújában, melyet a Playboy magazinnak adott: „Hát ebbe a zsákutcába beleszaladt. Tudta, hogy mit csinál… Tudnia kellett, okosabb ő annál. Megváltoztathatott volna néhány hangjegyet abban a dalban és soha senki nem nyúlhatott volna hozzá, de nem tette – és megfizette az árát. Talán úgy gondolta, hogy Isten valahogy majdcsak megkíméli.” (Apró érdekesség, hogy az interjú során a Playboy újságírója nem a Chiffons, hanem a Shirelles dalaként említi a He’s So Fine-t, és Lennon sem javítja ki a tévedését.)
Harrisonnak még sok slágere volt (az 1987-es Got My Mind Set On You például No. 1 lett Amerikában, és második helyezett Nagy-Britanniában), de a My Sweet Lordhoz foghatót soha nem tudott írni, máig ez a legismertebb dala. A szám aztán George Harrison halálakor megint sok pénzt termelt: 2002 elején, 32 évvel az eredeti kislemez megjelenése után ismét első lett a brit listán. Harrisonnak sajnálatos módon még a halálához is kapcsolódott egy bírósági ügy. A rákos beteg énekes élete utolsó heteit egy New York-i kórházban töltötte, Dr. Gilbert Ledermann-nak hívták kezelőorvosát. A doki meglehetősen sajátos módon értelmezte a betegjogokat és a páciens emberi méltóságának tiszteletben tartását. A családtagok kérése ellenére lelkesen nyilatkozgatott újságíróknak a zenész állapotáról – és ez volt még a legkevésbé gázos húzása. Amikor Harrison hozzátartozói nem voltak jelen, Ledermann becibálta fiát és lányait a kórterembe, hogy találkozzanak a híres zenésszel: 14 éves fia még rögtönzött koncertet is adott a haldokló tiszteletére. A doki arra is rá akarta venni Harrisont, hogy írja alá gyerek gitárját. A félig öntudatlan ex-Beatle hiába motyogta, hogy „de már azt sem tudom, hogy kell leírni a saját nevemet” – Ledermann fogta és vezette a kezét, hogy az áhított autogram rákerüljön a hangszerre. Az örökösök 10 millió dolláros pert indítottak a szuvenírgyűjtő orvos ellen, maguknak követelték az aláírt gitárt is. A felek végül peren kívül megegyeztek, a gitárt megkapta Harrison családja, az egyezség további részleteiről nem derültek ki hírek, mert a titoktartás is az alku része volt.
Allen Klein 2009-ben hunyt el, de addig is gondoskodott róla, hogy Harrisonon (meg Lennonon, Jaggeren és társaikon) kívül mások is megjegyezzék egy életre a nevét. Mint a Rolling Stones hatvanas években készült dalainak tulajdonosa, 1990-ben George Michaelről gombolt le pénzt, mert a Waiting For That Day száma hasonlított a You Can't Always Get What You Wantra, öt évvel később meg Janet Jacksonnak kellett a zsebébe nyúlnia, mivel a What I’ll Do kislemeze a Satisfactionből vett témát. És ők még viszonylag jól jártak – nem úgy, mint a Verve 1997-ben! Richard Ashcrofték a Rolling Stones The Last Time című dalának hatvanas évekbeli nagyzenekari verziójából (a Klein előtti Stones-menedzser, Andrew Loog Oldham alkalmi zenekarának átdolgozásából) használtak hangmintát Bitter Sweet Symphony című szuperslágerükhöz, amihez szabályosan engedélyt is kértek. Ám Klein szerint túlterjeszkedtek a licenszen, többet vettek át a dalból, mint amihez joguk volt. A bíróság csúnyán megszívatta a brit rockereket: a Bitter Sweet Symphony jogdíjait teljes egészében át kellett engedniük Klein cégének, dalszerzőként meg a Jagger/Richards párost kellett feltüntetniük. „Négy akkordot szemplereztünk. Ez volt egy hangsáv. Aztán tettünk még 47 sávot mellé. Saját vonósokat, saját ütősöket, gitárokat. És mégis azt állítják, ez ugyanaz a dal!” – dohogott Ashcroft. „Ez a legjobb szám, amit Jaggerék az elmúlt húsz évben írtak” – tette hozzá. Mindez különösebben nem hatotta meg Kleint, aki – immár tulajdonosként – a Verve akarata ellenére eladta a számot egy Nike- és egy Vauxhall-reklámhoz. A rohadék!
Fábián Titusz
http://www.georgeharrison.com
http://about.me/Thechiffons
The Chiffons: He's So Fine (1962)
The Edwin Hawkins Singers: Oh Happy Day (1969)
George Harrison: My Sweet Lord (1970)
George Harrison: This Song (1976)
The Rolling Stones: The Last Time (1965)
The Andrew Oldham Orchestra: The Last Time (1966)
The Verve: Bitter Sweet Symphony (1997)
