Párhuzamos életrajzok – Álmaikban Amerika – Edwyn Collins és Lloyd Cole

Két olyan veterán dalszerző-énekesnek jelent meg új sorlemeze a napokban, akiknek együttes felbukkanása nemhogy csábít a párhuzamos életrajzok elkészítésére, hanem egyenesen a kihagyhatatlan ziccer kategóriába tartozik. Ötven körüli popzenészek, markáns életművel, egykoron a „jóképű és tehetséges” kategóriából. Két könnyűzenész Glasgow-ból, akik nagyjából ugyanakkor startoltak, s nagyjából hasonló jelentőségű zenekarok élén váltak ismertté, majd mindketten szólópályára tértek. Edwyn Collins és Lloyd Cole.

A skót popszíntér évtizedek óta külön, izgalmas terepnek számít, mely sorra termeli ki az emlékezetes – az arányokat tekintve egyébként meglepőmód fokozottan Amerika-inspirált – zenekarokat és előadókat. Így volt ez már három évtizeddel ezelőtt is: a glasgow-i poszt-punk/new wave szcénát is egyszerre inspirálta az angol punk és újhullám, valamint a Motown-soul és New York sötétebb oldala, a Velvet Underground vagy a Television. Ebben a közegben, ebből a közegből startolt – csupán három év eltéréssel – két gitárközpontú és táncos, intellektuális és a popformátumba is jól passzoló ifjú kombó, az Orange Juice és a Lloyd Cole & The Commotions. Bár csak az egyik együttes neve jelezte frontembere primátusát, nem kérdés, hogy mindkét együttes a dalszerző-gitáros-énekeséről szólt.

Az 1959-es születésű Edwyn Collins zenekara, az Orange Juice alakult előbb: a négytagú csapat (Collins mellett James Kirk gitáros, David McClymont basszista és Steven Daly dobos) egy 1976-ban életre hívott iskolai együttes, a Nu-Sonics romjain startolt 1979-ban. A punk harapós gitárhangzását, a táncba hívó funkkal és diszkóritmusokkal keresztező kvartett a korai kislemezeit – íme, egy újabb emblematikus név – a Postcard Recordsnál, a legendás glasgow-i független kiadónál jelentette meg, ám hamarosan elhagyta a függetlenek ligáját és nagykiadóhoz szerződött. A zenekar debütáló nagylemeze, a You Can’t Hide Your Love Forever 1982 márciusában már a Polydor kiadónál jött ki. Bár ez a lemez jutott a legmagasabbra a brit albumlistán, a zenekar legnagyobb slágere, a Rip It Up nem ezen a korongon, hanem az ugyanazon év novemberében megjelent második albumon szerepelt, mely szintén a Rip It Up címet kapta. Ezt a lemezt egyébként már nem is az Orange Juice indulófelállása rögzítette, mivel a debütalbum felvételei után Kirk és Daly távoztak. Helyükre az ugyancsak skót, ugyancsak poszt-punk, de edinburghi Josef K-ból érkező Malcolm Ross gitáros-billentyűs, illetve egy zimbabwei születésű fekete dobos, Zeke Manyika került (Ross később a Roddy Frame által vezetett, szintén glasgow-i Aztec Camerában is feltűnt, míg Manyika például a Style Council és The The együttesekkel zenélt a későbbiekben).

Ha az 1984 tavaszán megjelent Texas Fever című hatszámos minialbumot is számítjuk, az Orange Juice fennállása alatt összesen négy sorlemezt készített – az utolsóra, az 1984 novemberében kijött The Orange Juice-ra már szinte el is fogytak az állandó muzsikusok a frontember körül (Zeke Manyika maradt, stúdiózenészek jöttek). Az a lemez lett az együttes leghalványabb munkája, Edwyn Collins a következő évben hivatalosan is feloszlatta zenekart, és szólópályára lépett. Az Orange Juice mindazonáltal nem kizárólag múlt idő: a kétezres évek új gitárzenekarai közül több is (legfőképp az ugyancsak glasgow-i Franz Ferdinand) utalt Collinsékra és felföldi újhullámos kortársaikra, a Domino Records (mely egyébként a Franz Ferdinand lemezcége is) 2005-ben kiadta a korai postcardos kislemezek gyűjteményét The Glasgow School címmel, 2010 novemberében pedig ...Coals To Newcastle cím alatt jelentet meg hétlemezes Orange Juice-antológiát.

Az 1961-es születésű Lloyd Cole és zenekara, a Commotions három évvel az Orange Juice után, 1982-ben indult, és ha úgy tetszik, messzebbre is jutott – slágerek és sikerek tekintetében mindenképpen. A glasgow-i egyetemen filozófiát tanuló angol Lloyd Cole klasszikus kölyökképű „lányok kedvence”, romantikus, poétikus (a rosszmájúak szerint: nyálas) figura, hangja itt-ott Roy Orbisont idézi. A Commotions tagságával (Neil Clark – gitár, Blair Cowan – billentyűk, Lawrence Donegan – basszusgitár, Steve Irvine – dob) hatásos és fülbemászó popdalokat írt, melyek a Byrds-féle csilingelős folk-rockot, a táncos Motown-soult és a neonfényes New York-i new wave-et, főleg a Televisiont egyszerre idézték, s mindehhez egzisztencialista, néhol kifejezetten entellektüel – irodalmi és filmes utalásokkal gazdagon megszórt – szövegek tartoztak.

A kvintett kapásból a Polydor kiadóhoz szerződött, s két kislemez után, 1984 októberében – akkor, amikor Edwyn Collins együttese már az utolsókat rúgta – megjelent a Rattlesnakes című első Lloyd Cole & The Commotions-album, mely a brit lista első húsz helyezettje közé verekedte magát és aranylemezstátuszt ért el. Igaz, hogy a tízszámos Rattlesnakes a zenekar legsikerültebb és leginkább kanonizált vagy kánonközeli albuma, de gyorsan tegyük hozzá, Lloyd Cole-ék másik két sorlemeze még feljebb jutott – az 1985-ös Easy Pieces és a két évvel később kiadott Mainstream egyaránt a brit Top 10-ben landolt. Azonban akármennyire is sikeresnek bizonyult a Commotions-kaland, Lloyd Cole-t hívogatta a szólókarrier és Amerika, egész pontosan New York. 1989-ben feloszlatta zenekarát és a Nagy Almába költözött.

Edwyn Collins is épp akkoriban kezdett előállni első szólómunkáival. 1989-ban Hope And Despair, majd egy évvel később Hellbent On Compromise címmel hozott ki lemezt, ám ne lepődjön meg az olvasó, ha kapásból csak egy 1995-ös sláger, az A Girl Like You ugrik be az egykori Orange Juice-vezér szólópályafutása kapcsán – joggal, hiszen annak első és utolsó mérhető kommerciális sikere az 1994-ben kiadott és 1995-ben befutott Gorgeous George album volt, rajta az Iggy Pop modorában énekelt slágerdallal. Amennyire visszhangtalan maradt Collins addigi – nem túl izgalmas – szólókarrierje, a britpop farvizén érkező Gorgeous George annál nagyobbat szólt: a szigetország nagylemezlistájának első tíz helyezettje közé került, sőt még a tengerentúlon is kicsi, de mérhető sikert hozott a skót dalszerző-énekesnek. A vele kapcsolatos következő markáns hír – élvezetes szólólemezei, az 1997-es I’m Not Following You és a 2002-es Doctor Syntax megjelenésén, illetve a Go-Betweens-tag Robert Forstertől a Cribsig terjedő produceri munkáin túl – egy kevésbé szívmelengető információ volt: 2005-ben súlyos agyvérzéssel szállították kórházba, ahol ráadásul egy második agyvérzést is szenvedett. Felépülése közel két évet vett igénybe, így az, hogy 2007-ben rögzíthette a még betegsége előtt írt dalokat (Home Again), s hogy 2010-ben újabb sorlemezt adott ki (Losing Sleep), magában is öröm.

Lloyd Cole húsz évvel ezelőtt a szólósztárság komoly reményével csapott a húrokba, New Yorkhoz köthető dalszerző-énekes ikonjai (Lou Reed, Leonard Cohen, Bob Dylan, Tom Verlaine) érezhető hatása alatt – ráadásul emblematikus amerikai zenészekkel, többek közt a korábban Lou Reedet is kísérő Robert Quine szólógitárossal és Fred Maher dobossal, valamint a szólóelőadóként is ismert Matthew Sweet gitárossal. 1990-es címnélküli debütalbuma a Commotions kellemes világához képest sötétebb, karcosabb lemez, akár a szövegeket, akár a zenét vesszük – karakteres metropolisz-trip, mely karrierje legsikeresebb, de nem legjobb szólólemeze. Két következő albuma azonban már a minőség tekintetében is rendben van: az 1991-es Don’t Get Weird On Me Babe (melynek egyik oldala folk-rockos, beates dalok gyűjteménye, másik fele epikus-szimfonikus zenekaros nagyív) talán a legerősebb Lloyd Cole-anyag, míg a kísérletező, címéhez hűen kissé beállt, borongós 1993-as Bad Vibes talán a legizgalmasabb. E lemezekkel – főleg, ha hozzátesszük, hogy mindez a grunge és a noisy pop éra kellős közepén történt – Cole már csak marginális sikereket aratott, s ugyanez igaz a kellemes 1995-ös Love Storyra is. Edwyn Collinsszal ellentétben ő nem hozott össze britpop korabeli kvázi-visszatérő albumot, ráadásul 2000-ig nem is jelentetett meg új sorlemezt.

A kétezres években aztán készített egy egész élvezetes anyagot egy alkalmilag összehozott együttessel Negatives projektnév alatt (The Negatives – 2000), adott ki artisztikus-elektronikus instrumentális cuccot (Plastic Wood – 2001), összegyűjtötte félrepotyogott demóit, ki nem adott dalait, feldolgozásait (Etc. – 2001), rögzített „rendes” szólóalbumot (Music In A Foreign Language – 2003, Antidepressant – 2006) és adott ki válogatáslemezeket (Collected Recordings – 2001, The Singles – 2004), sőt egy gazdag négylemezes box setet is (Cleaning Out The Ashtrays – 2009). Aktív maradt, ám teljességgel kikerült a fókuszból: amerikai feleségével és két fiával Massachusettsben él, szereti a golfot, s néha napján akusztikusan turnézik. Kortárs link is akad: 2006-ban a skót Camera Obscura együttes Lloyd, I’m Ready To Be Heartbroken című számával célzott viszonylag egyértelműen a Commotions 1984-es (Are You) Ready To Be Heartbroken című slágerére.

Ami most megjelent lemezeiket, meg a relatív popidőt illeti, úgy tűnik, Lloyd Cole öregedett meg inkább, az amúgy is csibészesebb Edwyn Collins vagányabb maradt. Ez persze nem jelenti azt, hogy Cole-nak bármi szégyenkeznivalója lenne Broken Record című lemezének akusztikus, countrys-folkos számaival, melyeket a többek közt korábbi dobosa, Fred Maher, az egykori Commotions-billentyűs Blair Cowan, illetve Joan As Police Woman, azaz a zongorista-hegedűs-vokalista Joan Wasser közreműködésével elkészített. A tengerentúlon saját kiadásban, Európában egy kis német kiadónál megjelentetett Broken Record – a négy évvel ezelőtti Antidepressant albumhoz hasonlóan – kellemes, gömbölyű, kissé borongós, kicsit romantikus, kicsit énkereső dalcsokor, melyen a Leonard Cohen-hatás a legerősebb (de néha akár még a Coen fivérek Amerikája is eszünkbe juthat), a Cowan társaságában írt Oh Genevieve című szám pedig még a Commotions-repertoárba is befért volna. Tulajdonképpen igazi „Lloyd Cole-hangulat”, csak lelassulva, „csökkentett üzemmódban”.

A hangjával ezúttal is több helyen Iggy Popot idéző Edwyn Collins új albuma, a Losing Sleep ellenben egy vigéc öregfiú védjegyszerű, harapós, soulos, táncos gitárpop lemeze, ráadásul nem is akármilyen alkotótársakkal! A társszerzők között feltűnik két neves kortárs, a Smiths-gitáros Johnny Marr (Come Tomorrow Come Today) és az Aztec Camera-vezér Roddy Frame (All My Days), két szám a Cribs-gitáros Ryan Jarman társaságában született (What Is My Role, I Still Believe In You), a Do It Againbe a már említett Franz Ferdinand két kulcsfigurája, Alex Kapranos és Nick McCarthy segített be, az It Downs On Me-be a Magic Numbers frontembere, Romeo Stodart szállt be, míg az In Your Eyes című számot az ifjú és menő amerikai Drums együttessel írta és rögzítette Collins.

Lloyd Cole és Edwyn Collins. Két régi ismerős, akiket ritkán látunk, de most mindketten szembe jöttek az utcán – jó nekik inteni.

Edwyn Collins: Losing Sleep
(Heavenly, 2010)
8/10

Lloyd Cole: Broken Record
(Tapete, 2010)
7/10

Németh Róbert

http://www.edwyncollins.com/
http://www.lloydcole.com/