Éppen ma tizenöt éve, 2001. május 9-én, a cannes-i filmfesztiválon zajlott Baz Luhrmann grandiózus alkotásának premierje és a kifinomult közönség kissé fanyalogva fogadta az ausztrál sztárdirektor érzékeket lerohanó musicaljét. Valóban: a Moulin Rouge! hajlamos extrém reakciókat kiváltani a nézőből. Videorecorder rovatunk jelentkezik.
A Red Curtain-trilógiaként emlegetett Kötelező Táncok, Rómeó + Júlia és a Moulin Rouge! megalkotásakor a rendező atmoszférateremtésből és a látványvilág-kialakításból ötösre vizsgázott. A gondosan kidolgozott, szédítő kameramozgással bemutatott, harsány színekben pompázó, itt-ott kopott filterekkel dögösített képi világ popslágerek szégyentelenül hatásvadász használatával van megfejelve, a középpontban pedig többnyire egy tragédiába torkolló szerelmi sztori áll. Főleg a Rómeó + Júlia olyan, mintha pazarul sikerült zenés videók laza láncolata lenne.
Filmbetétdalok tekintetében Luhrmann összes filmje közül talán mégis a Moulin Rouge! az, amely a legszínesebb és leggazdagabb felhozatallal büszkélkedhet – olyannyira, hogy egy kritika egyenesen „popkulturális szemétlerakónak” nevezte az alkotást, amely az MTV-kompatibilis slágerek felvonultatásával egyértelműen a tizenéveseket célozta meg a 2000-es évek elején.
Az alapötlet, hogy a dekadencia fellegvárában, a Moulin Rouge-ban gyülekező művészlelkek, kurtizánok és torzszülöttek közegébe helyezzenek egy szerelmi sztorit, amely a Nat King Cole-klasszikus, a Nature Boy című dalból átemelt sorra alapszik („the greatest thing you’ll ever learn is just to love and be loved in return”) – zseniális. A nincstelen költő, Christian (a gyönyörű Ewan McGregor) és a halálos beteg kurtizán, Satine (a nem kevésbé gyönyörű Nicole Kidman) banális love sztoriját a grandiózus, indiai Bollywood-filmek ihlette vizuális világ, popdalok, bohózatra hajazó jelenetek és helyenként rajzfilmbe illő effektek hivatottak megemelni.
ITT PEDIG A HAMAROSAN FOLYTATÓDÓ SZÍVE SZÁLLODÁJA TÉVÉSOROZAT ZENEI VONATKOZÁSAIRÓL ÍRTUNK.
A film minősége azonban folyamatosan ingázik a zseniális és a semmitmondó között, ezt pedig a dalválasztások illusztrálják a legjobban. A film kulcsdialógusa, amelyben Christian leveszi a lábáról Satine-t, a popdalok kedvenc agyoncsócsált témáját, a szerelmet körbejáró slágerek töredékeiből van összerakva – az Elephant Love Medley a Beatles All You Need Is Love-jától kezdve, a KISS I Was Made For Loving You-ján, vagy Bowie Heroes-án keresztül, Dolly Patron I Will Always Love You-jáig sok mindent magába foglal. A Moulin Rouge-ban pörgő éjszakai életet bemutató jelenetet a Lady Marmalade-ból, Smells Like Teen Spiritből és a Fatboy Slim-féle kánkánból kikevert audio-orgia festi alá, amelyet a kackiás bajuszó mulatótulajdonos, Harold Zidler rapbetétje tesz egészen sajátossá. (És itt mindenki eldöntheti, hogy ez elképesztően zseniális, vagy hajmeresztően közönséges.) Amilyen dögös Bowie Diamond Dogs-ának Beck-féle interpretációja, olyan zavarbaejtő mondjuk a T-Rex Children Of The Revolutionje Bonótól.
Vannak azonban vitathatatlan csúcspillanatok: ilyen például, amikor az automatára állított ribanc-üzemmódban működő Satine mindenáron ágyba akarja rángatni Christiant, aki azonban nemhogy hozzá sem ér, hanem egy ultraromantikus jelenet keretében elénekli neki Elton John Your Songját. Ez a rész nagyon szép lett, még akkor is, ha a végén Ewan McGregor piros esernyővel táncol a csillámesőben és a hold Alessandro Safina hangján száll be a dalba egy tenorszólammal. Az abszolút tökély azonban, amikor a Police Roxanne-jából lesz a síró hegedűktől szívettépő, észbontóan érzéki argentin tangó, amely Christian féltékenységét hivatott demonstrálni.
A mellékszereplők felhozatala legalább olyan színes, mint minden más a filmben. A Luhrmann-favorit, John Leguizamo tökéletes Toulouse-Lautrec szerepében, kivéve, hogy a valódi Lautrec egyáltalán nem volt az a hibbant figura, mint amit Luhrmannék itt csináltak belőle. Jim Broadbent egészen szenzációsan kelti életre a pirospozsgás, karikatúraszerű klubtulajt, Harold Zidlert, a slusszpoén azonban Kylie Minogue, aki a zöld abszinttündér szerepében bukkan fel néhány képkocka erejéig.
Az elsöprő szenvedélyáradat közepette fel-felvillan egy-egy perspektívával szolgáló, okos pillanat, de ez ritka. „Mikor száll már le rólam a szerelem?” kérdi például Satine, az alvilág sztárkurtizánja, hogy aztán teljesen és totálisan beleszeressen a romlatlan lelkű íróba, akinek a szerelme és tisztasága kifele kezdi húzni a beteg közegből, miközben megtapasztalhatja a Nat King Cole-dal sorába foglalt üzenet igazságát. A szélsőséges érzelmi állapotok (szenvedély, eufória, szenvedés) folyamatosan és sokkolóan hirtelen váltakoznak, ettől a film extra-intenzív lesz, csak az a probléma, hogy ilyenkor nem sokban különbözik egy brazil szappanoperától. Mindez megfejelve azzal, hogy Luhrmann közben agyzsongítóan harsogó és színes audiovizuális orgiát szabadít a nézőre, valóban ellentmondásossá teszi a filmet.
Van akinek nagyon bejön, van akinek meg nagyon nem.
Katona Eszter
a film trailere (ha valaki hirtelen megnézné, a YouTube-on fent van a teljes film is, nem túl jó minőségben):
a teljes filmzene:
és a nagy sikerű első kiadvány után érkezett egy második filmzenelemez is, betétdalokkal, remixekkel, miegyébbel:
