Intim terek zenéje. Joanne Robertson: Blurrr (lemezkritika)

Joanne Robertson lemezén a dalok nem magyaráznak, hanem körülölelnek: elmosódó ének, finom gitárköd és Oliver Coates csellója rajzol fel egy intim, mégis tágas érzelmi teret. Ez a kritika először a Recorder magazin 129. számában jelent meg.

Nem mindig lehet pontosan érteni, hogy miről énekel Joanne Robertson a legújabb szólólemezén. Dean Blunt gyakori szerzőtársa elrejti hangját a gitárok és effektek mögé, a szavai olykor elmosódnak, sokszor inkább textúraként, mintsem üzenetként működnek ezekben a meglehetősen intim és bensőséges dalokban. És épp ez adja zenéjének varázsát: a csendben és a homályban megbújó érzékenységet nem megfejteni, hanem átélni kell.

A gyűjteményt sokan Grouper legjobb dolgaihoz hasonlítják, nem alaptalanul; Robertson azonban több pillanatában túl is lép Liz Harris világán. Ennek kulcsa Oliver Coates csellója, amely az album második felében három számban is feltűnik, és a meghitt folkhangulatot nemcsak éterivé, de filmszerűen tágassá formálja. A remek zenei érzék mellett ez emeli a Blurrrt Robertson korábbi munkái fölé: azok közt is lehetett találni szeretnivalót, de itt valami olyan csoda történik, ami sokkal nagyobb közönség lenyűgözésére is képes. Egy olyan, lassan kibomló érzelmi térkép ez, melynek a pontjait érdemes újra és újra felfedezni. 

Előadó: Joanne Robertson

Cím: Blurrr

Kiadó: AD 93

Megjelenés: 2025. szeptember 29.

Műfaj: ethereal, folk, kísérleti

Kulcsdal: Doubt feat. Oliver Coates

9,5/10

Velkei Zoltán