„Ez az én szuperhős-pillanatom” – iamyank-interjú

Eddigi főművét készítette el iamyank az STNTLN-nel, amelyben a pusztító poszt-metáltól a sötét elektronikáig minden stílusa helyet kapott. A film nélküli filmzenét yank tavasszal a Müpában, ősszel pedig a Fiumei úti sírkertben mutatta be tízfős zenekarral egy-egy letaglózó, majd felemelő koncerten, október 10-én pedig digitálisan és vinylen is megjelent az anyag. yank elárulta, hogyan törte át az üvegplafont, ami eddig minden zenéje fölött ott feszült, hogyan ihlette meg a világ egyik legjobb filmje és játéka, és miben hasonlítana legszívesebben Michael Girára. Ez a Recorder magazin 128. számában megjelent interjú bővített változata.

A Fiumei úti sírkertben azt éreztem, mint amikor a Törzs eljátszotta a Tükört az Aggteleki cseppkőbarlangban: ez a zene megtalálta a tökéletes helyét.

A Fiumeit nem véletlenül sírkertnek hívják, nem pedig temetőnek, mert több, mint síremlékek funkcionális gyűjtőhelye. Temetőben lenni általában megterhelő élmény, ez a sírkert viszont – talán a parkos elrendezése és a szobrászati megoldásai miatt is – feltölt engem. Legszívesebben egész nap itt lennék, innen dolgoznék, ide szerveznék minden meetinget. Nem a gyászt, hanem a szeretetet és a tiszteletet érzem rajta, amivel az ide temetett, elképesztő súlyú művészeknek adóznak. Talán ezért is emelte meg ezt a koncertet, mert az STNTLN is látszólag tele van sötét és kellemetlen érzelmekkel, mint egy sírkert, ugyanakkor erővel, reménnyel és megküzdéssel is, ami remélem, a végén felemeli a hallgatót.

Az volt a benyomásom, hogy az STNTLN az eddigi fő műved, amiben összehozol mindent, amit eddig csináltál: a sötét elektronikát, a súlyosabb poszt-metált, a meditatív zongorázást és a drone-os, ambientes zenéket.

A keverés alatt tűnt fel, hogy tényleg összefoglaló mű lett. Az előző lemezeknél mindig az aktuális érzéseim alapján írtam zenét, ami egy negyed év alatt megformálódott, ezért volt egy erős, átfogó érzetük. Szeretek nézőpontot váltani egy új anyagnál, és most úgy dolgoztam, mintha egy filmzenei megbízást kaptam volna. Kitaláltam egy történetet, ami nagyjából lefed egy 80 perces anyagot, és mindig az adott jelenet hangulatához választottam műfajt, hangzásvilágot és hangszerelést. Ez felszabadított, mert nem gondolkoztam olyasmiken, hogy úristen, mi van, ha csak egyperces egy szám, nincs benne drop, vagy túl metál lesz, mert egyértelmű volt, hogy mi kell oda. Ennek a workflow-nak a következménye lett a diverzitás, mert a „filmzeneszerzéshez” szükségem volt minden eszközre, amit eddig külön projektekben használtam. Amúgy is kezdtem már kicsit megfeszülni amiatt, hogy egy lemez egy összefüggő koncepció és hangzás legyen, így viszont sikerült megszabadulnom azoktól a hiedelmektől, hogy nem jöhet techno veretés egy western szám után, vagy zongorázás a metál zúzda után. Ez egy igazán szabad anyag lett.

Az nem nyomasztott, hogy kitalálj valami újat a Láttam a jövőt meghalni után és ne ismételd önmagad?

Pár éve rájöttem, hogy én mindig ugyanazt csinálom, de nem tudom megcsinálni annyira jól, mint szeretném, ezért újra és újra megpróbálom. Ezek nem technológiai vagy zenei dolgok, hanem egy emlékszerű mély érzet, ami a személyiségem magját adja. Ebben sok minden van, amit korábban különböző projektekbe metszegettem szét: a harag ment az All Machines Will Failbe, a nyers energia a rave szettbe, a béke és a szülői gondoskodásra vágyás az ambientbe. Sokféleképpen próbáltam megfogni ezt az évek során, és a belső élményem az, hogy mindig egy picit jobban sikerült, de valószínűleg egész életemben ezzel fogok foglalkozni.

A fel, ahol mindennek című dalról mondtad, hogy abban átszakadt az a bizonyos burok, amit eddig minden zenéd körül éreztél. Ez miért most sikerült?

Szeretem verbálisan kifejezni magam, énekelni viszont nem tudok. Ez örökös üvegplafont húzott a zeném fölé, aminek passzíroztam neki ezt a nagy energiát, de nem tudott átszakadni, mert nem szólaltam meg. A Láttam a jövőt meghalninál megpróbálkoztam vele, és jött is az átszakadás, de valami még hiányzott, mert az nem dallamos ének volt, hanem spoken word ordibálás. Itt viszont, amikor meghallottam Labus Lili improvizatív törzsi éneklését, ami mégiscsak elhagyja a szavakat, azt éreztem, hogy ez túlmutat azon, amit én tudnék írni – viszont ha tudnék, akkor ilyet írnék. Vele messzebb tudtam elérni, mint egyedül, és ugyanez történt, amikor a zenekar kezébe került az anyag: milliárd mikrodöntéssel emelték fel odáig, ami koncerten és a lemezen is hallható.

Miért volt fontos, hogy élőben – a Müpában – vedd fel a lemezt?

Mire megírtam ezt a lemezt minden hangszerre, addigra nyolc hónap telt el, és azt éreztem, ha egyedül, klasszikus produceri munkaként fejezem be, akkor nagy esély van rá, hogy megfojtom egy technikai személettel, mert már eltávolodtam az érzelmi magjától. Úgy kidolgozom a hangzását, a sound designját és a mixing-masteringjét, hogy egy tech showreel lesz belőle, amiben azzal villogok, hogy milyen izgalmas hangokat tudok csinálni. Itt jött be a mentőöv, hogy akkor vegyük fel a müpás koncerten a lemezt, mert azáltal, hogy a zenekarnak teljesen friss volt az anyag, nekem is az lett. Nagyon extra úgy játszani először egy anyagot, hogy az lemezfelvétel is egyben – nem kényelmes, de mindenkiből a legjobbat hozza ki. Ez be is jött, és úgy kevertem meg, hogy a lehető legkevesebb szépítés, javítás legyen benne, mert az volt az érték, ahogy játszottunk, és nem az, hogy milyen csilivilin szól.

Korábban belecsúsztál abba, hogy tech showreelt csináltál a zenédből?

Valószínűleg azért félek ettől, mint a tűztől, mert a pályám elején, a glitch hopos időszakban ez történt. Annyira el voltam veszve abban, hogy ki vagyok és mit akarok, hogy azt gondoltam, az egyetlen meggyőzési erőm a technológia, és ha olyan soundokat csinálok, amiktől érdekessé válik a zeném. Féltem, hogy ha a belsőmről szóló zenét csinálnék és az nem érdekelne senkit, az kurvára fájna, ezért az egészet becsomagoltam tech dolgokba. Ezt egy hosszabb folyamat volt leküzdeni. Most már bármit meg tudnék csinálni, amit akkor akartam, de már nincs akkora jelentősége.

Az első lemezeden, a Hiraethen már sikerült kilépned ebből?

Igen. A nagylemez-formátumnál engedte meg, hogy a tech showreeles dalok mellé elférjen néhány furább, melankolikusabb, improvizatívabb dolog is. Egyedül voltam egy hétig a stúdióban, mert a hangmérnök elment nyaralni, én meg beköltöztem, és azt se tudtam, hogy nappal van vagy éjszaka, és ez a fura delíriumos állapot kihozott belőlem néhány utalást arról, hogy nem én leszek a következő Noisia.

Mennyit engedtél bele magadból abba az albumba?

Nem tudom ennek a mértékegységét, de ha az STNTLN 100%, és a Láttam a jövőt meghalni kilencven, akkor a Hiraeth harminc.

A Covid alatt született All Machines Will Fail és a Láttam a jövőt meghalni személyes traumákból és a halállal kapcsolatos szorongásaidból született. De azt is mondtad utána, hogy nem lehet örökké vájkálni a traumákban, mert ha túl sokat piszkálod a sebeidet, az egy idő után nem vezet gyógyuláshoz. Az STNTLN-t ezek szerint már máshonnan merítetted?

Ugyanarról a helyről merítettem, de annak tudatában, hogy nem ugyanoda akarok jutni vele. A Láttam a jövőt és az All Machines is egyirányú út: csak lefelé vezet. Mintha egy elkerülhetetlen katasztrófáról néznél filmet, ami aztán be is következik. Élőben nagyon megterhelő volt ezt újra és újra átélni számomra, ezért nem játsszuk többet a Láttam a jövőt meghalnit, mert nem akartam oda többször visszamenni. Az STNTLN az elveszettségnek és a magára hagyatottságnak ugyanebből az élményéből táplálkozik, de abba a szakaszba lép át, ahol még nem feltétlenül egy definiált forrásból, de valamilyen felemelő erő is jelentkezik. Van benne egy mélymerülés, de az igazságszolgáltatás/erőre ébredés élményével zárul az anyag.

A Láttam a jövőt meghalnin azt akartad kimondani, hogy mind meg fogunk halni, az STNTLN viszont úgy ért véget a Fiumeiben, hogy a nővér figurája transzcendens lénnyé válik, te pedig a magasba emelkedve kitártad a szárnyaidat. Kicsit olyan voltál, mint egy madárrá vált Jézus.

A müpás koncertet Palya Bea gyönyörű altatódalával zártuk. Annyira felzaklatott ez az anyag, hogy a pozitív zárást egy olyan dallal akartam meghozni, ami anyai nyugtatásként hat. Azóta viszont eltelt fél év, és már látom annyira kívülről az egészet, és vagyok annyira magabiztos a csapat és a zene miatt, hogy a Fiumeiben már képes voltam én magam zárni a koncertet. Sokféle vizuális megoldást kitaláltam, írtam szövegeket, aztán beugrott, hogy láttam egy Insta Reelst egy operaénekesről, aki kapott ajándékba egy palástot, amire rá volt szitázva az opera képe az üres nézőtérrel, és amikor szétnyitotta a kezét a palástban, abban akkora erő volt, hogy tudtam, ez kell ide. Ilyen széttárt karú szimbolikus mozdulataim már a Láttamban is voltak, amikor a legenergikusabb részeknél játszott a zenekar. Ez az én szuperhősös power move-om, amikor azt érzem, hogy halhatatlan vagyok, és semmi nem tud legyőzni abban a pillanatban. Abban bízom, hogy másra is átragad ez az érzés. A barátnőm varrta a köpenyt, a szem pedig egy festményem alapján készült. A szem visszatérő motívum ennél az anyagnál, a logóban, a vinyl belső borítóján és a müpás vetítésben is szerepelt. Egy figyelő szem frusztráló is lehet, de engem megnyugtat. Minél nagyobb, annál jobban.

Akkor lehet, több animét kéne nézned.

Ja, de a két szem már sok. Inkább küklopszok kellenének. Az egy szem nekem azt jelenti, hogy nincs mitől félnünk, mert valaki vigyáz ránk.

Ha a Láttam a jövőt meghalnira Lorn monumentális elektronikája és a Szárnyas fejvadász para szintihangjai hatottak, akkor erre sötét westernzenék és film score-ok?

Ezt az anyagot a Swans, a Vérző olaj filmzenéje és a Red Dead Redemption játék atmoszférája alapozta meg. A Vérző olajban nagyon megérintett, hogyan gondolkodik Jonny Greenwood a filmzenéről. Nem didaktikus hollywoodi filmzenét ír, ami elmagyarázza még egyszer, amit amúgy is látsz, hanem azt zenésíti meg, ahogy az ember érzi magát a jelenetben. A feszült részeknél például alig történik valami. Mostanában érkezett meg a Swans hatása is az életembe, ami még évekig ki fog tartani. Elképesztő a szabadsága, a punk attitűdje, a művészi és szövegi komplexitása, miközben egy nagy szájbarúgás az egész. Abban diszkográfiában a hallgathatatlantól a csodáig minden van. És nagyon imponál Michael Gira irányíthatatlansága: én ennél még kötöttebb vagyok, de szeretnék annyira szabad lenni, mint ahogy ő dolgozik. A harmadik nagy hatás pedig a Red Dead Redemption játék volt. Decemberben baromira be voltam fordulva, úgy éreztem, nem tudok zenélni, úgyhogy vettem egy PS-t és elkezdtem nyomni. Baromi jó a sound designja, a zenéje és a története: nincs happy end, nincs jó meg rossz, hanem minden emberi. Nagyon jó filmet lehetne csinálni belőle.

Ha filmet forgatnának belőle, milyen lenne az STNTLN?

Legszívesebben azt a forgatókönyvet filmesíteném meg, amit írtam hozzá, de ha hasonlítanom kéne valamihez, az a Vérző olaj és A világítótorony lenne: személyes, egy helyszínre koncentrálódó, sűrű mozi.

Mi az album sztorija?

Baromi szívesen elmesélném, mert nagyon izgalmas, és van annyira rétegzett, hogy nem didaktikusan kapcsolódik az élettörténetemhez, de most még fontosabbnak tartom, hogy születhessen szubjektív interpretáció a hallgatóban, minthogy az enyém váljon az övévé. El fogom mesélni egyszer, de most arra biztatnék mindenit, hogy írja meg a saját történetét a lemezhez.

A szereplőkről azért már meséltél: van egy belső démonokkal küzdő fiú, akinek meghasad a személyisége; van a vadász; és van a nővér, aki a fogvatartott öccsét akarja megmenteni.

A negyedik szereplő pedig az erdő, ami egy materiális világon túlmutató erőt képvisel.

A LTHTTLN című dalt azoknak ajánlottad, akik arra kényszerültek, hogy megtanulják láthatatlanná tenni azt, amitől meghasadnak belül.

Nagyon sok olyan szöveget és zenei ötletet írtam erre a lemezre, amikben arról beszéltem, hogy nekem mi fáj. Ezek végül nem kerültek rá, mert azt éreztem, hogy nem szólhat erről egy lemez, mert az nem vezetne sehova. Ez volt a dilemmám: olyan dolgokról nem írhatok, amiket nem érzek, de a civil énemről se. Így jött az ötlet, hogy külső megfigyelőként írom le ezeket a karaktereket, akik azt élik át, amit én is érzek. Hamar rájöttem, hogy ezen a lemezen sok minden, ami belőlem fakad, az sokaknak általános élmény. Rengetegen nőttek fel például úgy, hogy az apjuk nem teljesítette a feladatát. Hogyan változik meg az ember élete, ha nincs betöltve rendesen az apaszerep? Ez kivetíthető az All Machines és a Láttam a jövőt meghalni globális magára hagyatottságára vagy istennélküliségére is: az egész emberi civilizáció joggal érzi úgy, hogy magára van hagyva. Amikor ezt érzed, az olyan, mintha láthatatlan lennél: senki nem figyel vagy vigyáz rád, senkire nem tudsz számítani, olyan, mintha nem is léteznél. És ehhez jön még az a kommunikációs világ, ami körülvesz minket az interneten. Rengetegen nagyon hangosak, de még többen csendben vannak, mert uralkodik a mondani akarás, amivel én már kicsit telítődtem. Nem nagyon érdekel, hogy mit akarnak mondani, akik állandóan pofáznak, de az igen, hogy aki eddig csendben volt, az mit akarna mondani, ha kapna rá lehetőséget.

Egy ideje fekete köpenyben, arcfestésben szoktál fellépni. Ez miért fontos neked?

Az első festés a Budapest Park-os koncertünkön volt, ahol el akartam kicsit bújtatni magunkat, mert tudtam, hogy világosban fogunk játszani előzenekarként olyan közönségnek, aki nem miattunk van ott, és úgy éreztem, le kéne vetkőzni a civilségünket, hogy valamiféle érinthetetlen, sebezhetetlen lényekként álljunk színpadra. Ott rá is kattantam az arcfestésre és az egyenöltözetre. Aztán a rave szetteknek lett sajátja az, hogy az elején ráhúzok két csíkot az arcomra, ami elég jól átrak engem is meg a közönséget is transzba, és el lehet indítani a techno kalapálást. A koncert előtti szertartásosság sokat segít az átszellemülésben, leginkább azzal, hogy végtelen magabiztosságot ad. Ez nagyon jót tesz egy olyan érzékeny előadásnak, ahol nem lehet viccekkel elütni a feszültséget két szám között. Ad egy védőpajzsot, és az a közösségi törzsi funkció is megvan benne, hogy ennek a szertartásnak én vagyok a vezetője.

interjú: Soós Tamás
fotó: Dezső Bálint