Gyógyulásból születő még-nem-dalok. Nazar

A seggrázós kudurót egészen más célra eltérítő Nazar az angolai polgárháború traumáját feldolgozó lemezzel lett ismert, majd egy betegség ledöntötte. Ebből született új albuma. Ez az írás először a Recorder magazin 125. számában jelent meg.

Nazar családja angolai, de ő 14 éves koráig nem is járt az országban; anyjával és testvéreivel Belgiumban élt, míg apja az antikommunista UNITA tábornokaként a polgárháborúban harcolt. Ez 26 évig tartott, 500-800 ezer halálos áldozattal járt; a végén a (korábban a szovjetek által támogatott) MPLA győzött. Nazar 14 évesen járt először Angolában. Itt készített felvételeit – rokonai visszaemlékezéseit, környezeti hangokat – használta fel első albumán. A Hyperdubnál 2020-ban megjelent Guerrilla borítóján látható apja fotója, amit a legyőzötteket bemutató propaganda használt.

A lemez öndefiníciója: rough kuduro. A kuduro Angola – és az emigránsok által Portugália – hozzájárulása a globáltánczenéhez; a felpörgött, seggrázós stílus legismertebb képviselője a Buraka Som Sistema volt. Nazartól egészen mást kapunk. A cím, a téma, az öndefiníció ellenére nem agresszív a zene; a néha megjelenő torzulások, militáns effektek nem hangsúlyosabbak más, kevésbé egyértelmű elemeknél. Vannak ugyan táncos ritmusok – nem csak a kuduro –, de inkább fojtottan pulzálnak, mintsem mozogni hívnának. Néha harsány megoldásokat, például szirénázó szintiket is hallunk, de hasonlóan elkenve. Ezek körül dallamtöredékek, emberi hangok – beszéd, ritkábban ének, néha egyben, néha darabolva – rendeződnek el impresszionisztikusan, és az egészet körülveszi valami megfoghatatlan gomolygás. A háború traumája nem jelenik meg közvetlenül, csak a nyoma; részben abban, hogy széttartó a lemez, nem rendeződik kerek, értelmet adó narratívába. A záró szám talán mutat némi reményt.

A Guerrilla komoly kritikai siker volt, de a folytatás (mint akkoriban sok minden) nem úgy alakult, ahogy kellett volna. Nazar covidos lett, ami előhozta lappangó tbc-jét. A súlyos betegség és a felépülés tapasztalata ihlette a Demilitarize című lemezét, ami egyben angolai és addig elfojtott szexuális identitásának a feldolgozása is. Ez is tánczenei elemeket használ egészen más célra, de míg a Guerrillán a tartalom szétfeszítette a formát, itt inkább annak vagyunk tanúi, ahogy a tartalom éppen elkezd formát ölteni.

Csúszós szintik, fragmentált ritmusok adják a kíséretet az R&B-s, suttogós, sokszor elharapott, Autotune-nal is megkezelt éneknek – pontosabban megfordul a kíséret-ének hierarchia, Nazar sokszor inkább elrejtőzik a hangok mögé. (A kevés eszközzel dolgozó zene ettől sűrűséget kap: hiszen alkalmas a bújtatásra.) Egy magát újra felépítő személyiség a főszereplő, és ennek megfelelően mintha a szemünk előtt születnének a dalok; némelyik alig több mint félkész szólamok egymás mellettisége, mások már majdnem fülbemászó slágerek. Bár tudjuk, hogy a valóságban nem így születik a zene, a lemez hitelesen teremti meg ezt a fikciót.

Nemcsak egyedi, hanem kifejezetten szerethető és emlékezetes a Demilitarize; úgy megható, ahogy kevés más lemez.

Rónai András