Láttuk az év legjobb filmjét

2026.11.04. 16:14, Gaines

thumb_8237b120-ead4-45c4-997d-0ebdd88019b7.jpg

Október 24-e és november elseje között, immár harmadszor rendezték meg a Corvin moziban a Budapesti Nemzetközi Filmfesztivált, azaz a BIFF-et. Hogyan tud két órán át önfeledten nevetni egy egész moziterem egy betonról szóló filmen? Érdemes-e osztálykirándulást szervezni a Vezúv tövébe? Melyik filmet imádta a legjobban a BIFF zsűrije és közönsége? Tudósítónk egész héten kint volt az eseményen. Beszámolónk második része.

Öt pontban emeljük ki a legjobb élményeinket az idei BIFF-ről: az első kettőt ide kattintva olvashatod el.

3. Nem egyszerű valóban megismerni embertársainkat

Idén két olyan dokumentumfilmet is vetítettek a BIFF-en, amelyek 1) a tévé világából ismertté várt komikusok személyes alkotásai, 2) teljesen különböző megközelítésből, de képet adnak az emberi viszonyrendszerek és belső lelkivilágok végtelen bonyolultságáról, valamint 3) elképesztően viccesek. John Wilsont a How To With John Wilson című HBO-sorozatából lehet ismerni, és a The History Of Concrete-ben valójában ugyanazt csinálja, mint a sorozatban: fogja a kis kameráját, mindent, de szó szerint mindent rögzít, amit épp New Yorkban lát, azokat pedig végtelenül szellemesen társítja bájosan amatőrnek ható narrációjával. Választ persze egy témát is, jelen esetben a beton történetét és szerepét szeretné körbejárni, de menet közben hagyja magát elkalandozni az elé kerül furcsa figurák által. Így időzünk el egy rágógumi-takarító szakiparosnál, egy totál abszurd temetkezési piaci résnél, transzcendenciát üldöző futóknál, vagy épp egy hobbizenészt, aki akár egy pesti csehóban is játszhatna. Ami közös bennük: Wilson mindegyikük felé végtelen kíváncsisággal fordul, mert egyszerűen érdekesnek találja a furcsaságaikat. Senkit sem gúnyol, mindenkivel empatizál.

Nathan Fielder személyiségéhez már több köze van a gúnynak, de pontosabb úgy fogalmazni, hogy ő a cringe comedy esszenciáját nyújtja: kínos helyzetek elé állítja a lencsevégre kapott átlagembereket, ám mindig az ő pókerarcú, feszengő, hagymázas ötletekkel előálló alteregója képezi a feszültség tárgyát. A Nathan For You és a formabontó The Rehearsal című sorozatai után most Lance Oppenheim rendezőtársával összefogva egy igazán zavarbaejtő személyiség mélyére próbál leásni: a You Can See Everything azt próbálja kinyomozni, mi játszódhatott le Elizabeth Holmesban, aki az egészségügyi kamutalálmányára felépített cégével lóvá tette a fél Szilícium-völgyet, részvényeseket és átlagembereket csapott be, és a doksi kezdetén épp a börtönbüntetése megkezdésére készül. Vétek lenne ennél többet elárulni azokról az elképesztő fordulatokról, amiket ez a háromórás film tartogat, de ne tévesszen meg senkit, hogy csak a beszámolónk közepén ejtünk róla néhány szót: ez az év filmje, ami emberi viselkedésről, lélektanról, meggyőződésről, a magunkba és a másik emberbe vetett hitről, a film mint megismerési forma határairól, és még fél tucat más témáról ad annyi gondolkodnivalót, amibe könnyű beleszédülni. Merész, minden percében meglepő, páratlan moziélmény.

A The History Of Concrete november 3-tól elérhető streamingen és VOD-n. A You Can See Everything január 7-én érkezik a magyar mozikba, Mindent láthattok címmel.

4. Európa tarol

Három olyan európai opuszt is volt szerencsénk látni az idei BIFF-en, amelyek nagy eséllyel egymással versenyezhetnek majd az Oscar-díjátadó nemzetközi filmes kategóriájában. Sőt, a Netflix idei nagyágyújaként a La Bola Negra akár még olyan jelöléscunamira is pályázhat, mint két éve az Emilia Pérez. A spanyol történelmi eposz osztatlan sikert aratott a fesztiválon is: nemcsak a kritikusi zsűri fődíját nyerte el, hanem a közönségszavazás is ezt a filmet hozta ki győztesnek. Tagadhatatlanul hatalmasat markol: a spanyol polgárháborúba vet minket, de bemutatja a történelmi traumák transzgenerációs hatásait a jelenben, mindezt meleg férfiak történetein keresztül, és azt említettük, hogy fontos szerepet kap a filmben Lorca művészete? Nagyívű témákhoz nagyszabású tálalás párosul: rengeteg idősíkkal zsonglőrködik a film, emiatt fontos szálak és szereplők kicsit kidolgozatlanok maradnak, a bombasztikusság a nüanszok kárára megy. De a téma így is érdemelt egy ilyen hömpölygő, romantikus tablót.

Franciaország a La Gradivát, Németország pedig az Everytime-ot nevezi az idei Oscarra, és mindkét alkotás egészen egyedi látásmódból ragad meg egy-egy ismerős élethelyzetet. A BIFF versenyszekció fődíját és a diákzsűri elismerését bezsebelő La Gradiva egy olasz osztálykirándulás története, melyben végzős kamaszok egyensúlyoznak a felnőtt élet küszöbén festői szépségű nápolyi tájakon. A szemcsés, leheletfinom képekben a kamaszkorunk legszebb nyarai elevenednek meg, csupa olyan fiatallal, akik még maguk sem tudnák megfogalmazni, mit éreznek saját maguk vagy egymás iránt, az antik világ öröksége pedig saját életük pillanatnyiságára emlékezteti őket – amikor épp oda tudnak figyelni. Sűrű vibe-ok lebegős érzetében sodródunk a nem várt fináléig, amely megkérdőjelezi, hogy milyen történeteket, narratívákat alkotunk kimondatlan vagy megfejthetetlen, felszín alatti sorsokból.

Az Everytime a fesztivál legkülönlegesebb élménye volt, mert mintha egyszerre néznénk két filmet. A felszínen borzalmas tragédia ér egy német családot, akiknek meg kell birkózni egy elveszített személy hiányával – ám Sandra Wollner író-rendező egyáltalán nem a megszokott közhelyeket puffogtatja el, sokkal inkább az élet hétköznapi csordogálásába illeszti a gyászfeldolgozást. Mindeközben pedig a felszín mögött zajlik valami. Nem értjük, micsoda, csak egy nyugtalanító érzés motoszkál egy-egy váratlan zajban, végtelenre táguló snittben, vagy egy számítógépes játék kulisszái között. Ez a valami a film utolsó harmadára egészen meghökkentő távlatokat nyit, egyszerű, mégis radikális filmnyelvi eszközökkel kínálva válaszok helyett rejtélyes képzeteket arról, hogy milyen nyomok maradnak azok után, akik már nincsenek köztünk: nem emlékszem, mikor voltam utoljára ennyire tanácstalan egy filmről kilépve, hogy aztán napokig rabul ejtsen, amit átéltem, és azonnal újra látni akarjam.

A La Bola Negrát január 28-tól vetítik a magyar mozik, A fekete golyó címmel. A La Gradiva és az Everytime is lesz magyar forgalmazásban, várhatóan 2027 elején.

5. Klasszikus remekművek a nagyvásznon

A gálavetítések és a versenyfilmek mellett – nem beszélve a kísérleti szekcióról, amelyből sajnos egy filmet sem tudtam beiktatni a feszes menetrendbe, pedig lett volna mit nézni – a retrospektív mezőnyben is nagyot ment az idei BIFF. A revizionista westernek tematikája különösen közel áll hozzám, mind a négy beválogatott film rendezője markáns és sajátos nézőpontokból kezdi ki az amerikai határvidék mítoszát. Telt házas vetítésen nézhettük meg gyönyörűen felújított kópiáról Terrence Malick korai mesterművét, a Mennyei napokat, akárcsak Robert Altman elégikus antihős-történetét, a McCabe és Mrs. Millert, amelyet számunkra még különlegesebbé tesz Zsigmond Vilmos páratlan fényképezése. Az utóbbi években szerencsére egyre több hasonló vetítésre tudunk már elzarándokolni Budapesten (például a Cinema Niche vagy a Cinekorda sorozataira), minden alkalommal nagyszerű és felbecsülhetetlen élmény egy-egy efféle klasszikust közönséggel együtt megnézni, sok-sok apró részletre felfigyelni, amik kis képernyőn elsikkadnak, hát még először látni ily módon.

szerző: Huszár András

Címkék: filmkritika biff everytime biff 2026 the history of concrete you can see everything la bola negra la gradiva
https://recorder.blog.hu/2026/11/04/lattuk_az_ev_legjobb_filmjet
Láttuk az év legjobb filmjét
süti beállítások módosítása