
Barrett Martin a seattle-i grunge-korszak egyik legmeghatározóbb dobosa, aki játszott a Screaming Treesben és a Mad Seasonben, aztán etnomuzikológus lett és felszentelt zen szerzetes, bejárta a világot és zenélt az Amazonas-medence sámánjaitól az afrikai törzsekig sok mindenkivel, erről írt három könyvet, vendégként játszott az R.E.M.-mel és a Queens of the Stone Age-dzsel, producerként nyert egy Latin Grammy-t, mostanában pedig a Drink The Sea-vel tölti az idejét, amelyben Peter Buckkal (R.E.M.), Alain Johannesszel (QOTSA) és Duke Gardwooddal játszik sötétebb altrockot gazdag világzenei hangszereléssel. Októberben kijött a harmadik lemezük és elmaradt a budapesti koncertjük – ezek előtt beszélgettünk vele. Ez a Recorder magazin 138. számában megjelent interjú bővített változata.
Sokan szupergroupként gondolnak rátok, de azok általában alkalmi formációk: csinálnak egy-két albumot, aztán szétszélednek. A Drink The Sea viszont egy normál zenekarnak tűnik, amiben történetesen híres zenészek játszanak.
Pontosan. Ez egy szupergroup, mert korábban híres zenekarokban játszottunk, de ugyanúgy szeretnénk működni, mint bármelyik banda, és minél többet koncertezni a világ körül. Folyamatosan adjuk ki a lemezeket – már be is fejeztük nagyjából a negyediket –, és turnézunk, ahol csak tudunk. A mi korunkban a zenészek már nem gyakran kapnak ilyen lehetőséget. Teljesen mindegy, hogy Peter Buck az R.E.M.-ben játszott, én a Mad Seasonben, Alain Johannes pedig a Queens of the Stone Age-ben, a Drink The Sea egy teljesen új zenekar. Az emberek most kezdik megismerni a nevünket, és még nem vagyunk népszerűek, úgyhogy turnéznunk kell, és megragadni minden alkalmat, mert egy ponton túl már nem tudunk majd úton lenni.
Nekem az új lett a kedvenc Drink The Sea-lemezem. Feszesebb, rockosabb, érződik rajta, hogy már összeszokott zenekarként raktátok össze az úton.
Hatalmas ugrás ez a lemez az első kettőhöz képest. Mind a három albumunkat turnézás közben vettük fel, úgy született a zenekar is. Peterrel Brazíliában turnéztunk, és Duke Garwood eljött, hogy velünk lógjon. Ha már ott volt, felvettünk pár számot, aztán elrepültünk Alain Johanneshez Joshua Tree-be, és felvettünk párat ott is. Azóta sokat koncerteztünk, ami feszesebbé tette a zenekart, és dalszerzőként is összeértünk. A Drink The Sea III számai velősek, jól hangszereltek, változatosak. Van rajta finom, csendes szám, és a legsúlyosabb, amit valaha írtunk. Nincs túlproducerelve, kábé úgy szól, ahogy élőben játsszuk a dalokat, én pedig kábé úgy doboltam, mint anno a Screaming Treesben.
A Drink The Sea termékeny zenekar, ami nem csoda, hiszen mindannyian dalszerzők vagytok, és kicsit más dalokat írtok. Peter Buck szerint Duke Garwood dalai kicsit lebegősebbek, a sajátjai folk-rockosak és fókuszáltak, Alainéi kissé világzenei hatásúak, a tieid pedig inkább jazzesek.
Peterrel 1993 óta játszunk és 44 lemezen szerepeltünk közösen, amiben benne vannak az R.E.M., a Tuatara, a Screaming Trees, a Mad Season albumai, és azok a lemezek is, amiken kísérőzenészek voltunk. Ő lényegretörő dalokat ír, és a számok már teljesen ki vannak találva, amikor lehozza őket a zenekarnak. Aztán Duke vagy Alain eldönti, hogy melyikük akarja énekelni, ír rá szöveget, és hamar összeáll az egész. Duke dalai bluesosabbak és sötétebbek: nem is annyira lebegősek, inkább titokzatosak, és egy kis időbe telik, mire rájövünk, miről is szól a szám, hol van a lelke. Alain olyan, mint Peter: a dalai kiforrottak, itt a verze, ott a refrén. Virtuóz zenész, arab údon is ugyanolyan jól játszik, mint elektromos gitáron. Igazából bármit eljátszik bármilyen hangszeren, és a dalai hihetetlen jól szólnak a sok rétegnek köszönhetően, amiket rápakol.
Az én dalaim tényleg jazzesebbek, mert mielőtt bekerültem a seattle-i színtérbe, jazzdobos voltam. Jazzt és klasszikus zenét tanultam, és egyetem alatt nagyzenekarban is játszottam ütőhangszereken. Mindig is szerettem a jazzt, mert az akkordszerkezetei rengeteg lehetőséget rejtenek. Egyszerűen több opció van a jazzben, mint a rock & rollban, a harmóniák természetéből fakadóan. De én inkább azt mondanám a stílusomra, hogy filmszerű. Szinte képeket látsz magad előtt, amikor hallgatod. Írtam pár filmzenét az ezredforduló környékén, és mondták is néhány dalomra, hogy morriconés. A másik kedvenc filmzeneszerzőm John Carpenter. Menekülés New Yorkból, úristen, mekkora a zenéje!
Peter Bucknak volt egy klubja Seattle-ben, és ha jól rémlik, ott találkoztatok a ’90-es évek elején, és azóta együtt játszotok különböző formációkban. Mitől ilyen jó a kémiátok?
A Crocodile Cafe-ban találkoztam Peterrel, ami Seattle híres rockklubja volt, a ’90-es években mindenki ott lépett fel. A tulaj igazából az akkori felesége volt, de Peter finanszírozta a helyet. A Crocodile volt a klubházunk: mindig ott találkoztunk, és ott láttuk a jobbnál jobb rockzenekarokat, mint a Nirvana.
Egyszer Peter elhívott, hogy játsszak vele és Kevin Kinney-vel, aki egy lenyűgöző dalszerző Atlantából, a ’90-es években volt egy Drivin N Cryin nevű zenekara. Megtudta, hogy játszom nagybőgőn, szóval nem is dobolni hívott. Nagyon jól sült el az este, és kiderült utána, hogy amúgy dobos vagyok. Akkor elhívott dobolni, trióban léptünk fel Scott McCaughey-val, akivel Peter a The Minus 5 nevű indie rockbandában játszott. Piszok jó a zenei kémiánk, barátok pedig azért maradtunk ennyi éven át, mert a mentorom volt. Öt évvel idősebb nálam, és sokat tanultam tőle arról, hogyan lehetsz jó ember, jó zenész és jó üzletember a zeneiparban. Peter az egyik legokosabb ember, akivel valaha találkoztam, és folyton kikérem a tanácsát.
Szoktad mondani, hogy az első két albumot áthatotta Mark Lanegan szelleme, akivel együtt játszottál a Screaming Treesben. Ha még élne, valószínűleg ő is énekelne a Drink The Sea-ben.
Mindannyian játszottunk Markkal: én 30 éven át, Alain producerként, Duke-kal kiadott két közös lemezt, és Peterrel is írtak dalokat. Mark halála sokkolt minket, mert egyáltalán nem számítottunk rá. Nem gondoltam volna, hogy túl fogja élni a ’90-es éveket, de amikor sikerült neki, azt hittem, olyan kemény fickó, hogy túl fog élni mindenkit. Sajnos nem így történt, és ez mindannyiunkat megrendített. Utána Duke-kal csináltunk egy angliai turnét 2024-ben, és akkor kezdődött a Drink The Sea története. Amikor agyaltunk a dalokon, gyakran megfordult a fejünkben, hogy vajon ez tetszene Marknak? Ez akár egy Screaming Trees-szám is lehetne, az meg olyan, amit Mark szívesen elénekelt volna. Mark Lanegan szellemisége benne van a DNS-ünkben.
| Drink The Sea |
A gyászfolyamat is táplálta a korai Drink The Dea-dalokat?
Mondhatjuk, igen. Már csak azért is, mert folyton beszéltünk róla – mindenkinek megvannak a saját sztorijai, hiszen más-más korszakában ismertük. Nekem az a kedvencem, hogy Peterrel írtak egy komplett albumot, amit sosem vettek fel. Peter átjárt Mark házába, és mindig írtak egy dalt, de sosem rögzítették. Létezik tehát egy rejtélyes dalcsokor, ami ott lebeg valahol az univerzumban, és soha senki nem fogja hallani. A Drink The Sea jó módja volt annak, hogy mint barátai, összejöjjünk, és tisztelegjenek előtte. Szerintem a legjobban úgy tudjuk leróni a tiszteletünket a halottaink előtt, ha egyszerűen tovább csináljuk azt, amiben jók vagyunk.
Élőben szoktatok néhány számot játszani a többi zenekarotoktól is – a The One I Love-ot az R.E.M.-től, a Hangin' Tree-t a Queens of the Stone Age-től, a Making a Crosst a Desert Sessionsről, és a Long Gone Day-t a Mad Seasontől. A Long Gone Day egy szokatlanabb, lírai dala volt a Mad Seasonnek, marimbával, kongával, illetve Mark Lanegan és Layne Staley duettjével. Egyszer azt mondtad, dalszerzőként erre a számodra vagy a legbüszkébb.
Nagybőgőn írtam, Mark akusztikus gitáron játszott, és felvettünk egy gyönyörű instrumentális számot, mielőtt Layne (az Alice In Chains, illetve a Mad Season énekese – a szerk.) bejött volna a stúdióba. Mondtam is, „nem biztos, hogy bírni fogod, mert ez kicsit más lett”, de imádta. Kapásból mondta, hogy el akarja hívni rá Markot, hogy duettben énekeljék. Ültek egymás mellett a keverőpultnál egy-egy mikrofonnal, írták a szövegeiket, és csak úgy oda-vissza énekeltek egymásnak. Pár nekifutásból be is fejezték a dalt.
Nem tudom, hogy ez-e a legjobb számom, mert nagyon sokat írtam, de annyiban különleges, hogy ez volt az első, amit más énekelt el. A Screaming Treesben akkor még nem írtam ilyet, szóval ez volt az első kiforrott, megvalósult dalom. Nem egy tipikus rádiósláger, de idővel nagyon népszerű lett – talán azért is, mert a címe és a hangulata is egy letűnt korszakra emlékeztet.
Egyszer úgy fogalmaztál, hogy bármelyik klubba lemész egy városban, biztosan találsz egy dobost, aki jobb nálad. Ugyanakkor nem nagyon látsz olyat, akik hozzád hasonlóan játszana. Dobosként hogyan próbáltad egyedivé tenni a játékodat?
Amikor elkezdtem dobolni, először jazzt játszottam, mert megörököltem a nagyszüleim jazzlemezeit a második világháború, a swing és a big bandek idejéből. Count Basie-t és Duke Ellingtont hallgattam, és olyan dobosokért lelkesedtem, mint Max Roach, és olyan gyorsan akartam játszani, mint Buddy Rich. És gyors is voltam, de aztán rájöttem, hogy én nem ilyen vagyok. Mármint nem ilyen a személyiségem, csak imponált technikailag, ezért megpróbáltam utánozni.
Arra jöttem rá, hogy a dobosok ugyanolyan egyediek, mint az énekesek. Egy énekesnek a fizikuma – az arca, a hangszálai, az orra, a termete, a homloka – meghatározza a hangját. A dobosnál ugyanez van: a tested, és ahogyan a lelked mozog benne, tükröződik abban, hogyan játszol. Ezért elkezdtem úgy játszani, amit ösztönösen éreztem magamban, ahelyett, hogy fejben megpróbáltam volna valaki másra hasonlítani. Imádtam például John Bonhamet, de Led Zeppelint csak Seattle-ben kezdtem el hallgatni. Akkor esett le, miért szeretik a jazzdobosok Bonhamet: ha megnézed a videóit, nem üti durván a dobot, nagyon árnyaltan játszik, és teljesen uralja a játékát. Hozzám legközelebb az amerikai jazz, a rhythm & blues és a soul áll: a Motown, a Stax Records, Stevie Wonder és hasonlók. A dobolás ezeken a felvételeken nagyon grúvos és laza: senki sem próbálja ellopni a show-t, egyszerűen csak kiszolgálják a dalt.
Erre akkor jöttem rá, amikor elkezdtek hívni mások lemezeire – session dobosnak az R.E.M.-hez, vagy a Queens of the Stone Age-hez, bár a The Lost Art of Keeping a Secretben pont vibrafonon játszom. Meghallgattam a dalt, és azt doboltam, amit éreztem, hogy passzolna hozzá. Idővel kialakult a saját stílusom, ami abból fakad, ahogyan a ritmusokat érzem, nem pedig abból, amit tanultam. Bár az is igaz, hogy közben elutaztam Nyugat-Afrikába, hogy dobmesterektől tanuljak, mert meg akartam ismerni a dobolás eredetét. Aztán elmentem Kubába, majd Brazíliába is. Ezt hívják a dobolás ABC-jének: Afrika, Brazília, Kuba. Használok párat az ott tanult technikákból is a játékomban.
Nem szokványos az életutad: már sikeres rockdobos voltál a Screaming Treesben és a Mad Seasonben, amikor elkezdted beleásni magad más népek zenéjébe, elvégeztél egy etnomuzikológus mesterképzést, és bejártad a világot, amiből több könyved és egy dokumentumsorozatod is született (The Singing Earth). Mi vitt errefelé? Az, hogy addigra már szétesett a Screaming Trees, vagy tovább akartad képezni magad dobosként?
A Screaming Trees 2000-ben oszlott fel, a Mad Seasonnel pedig csak egy albumot vettünk fel 1995-ben, nem is nagyon koncerteztünk, és a második albumunkat soha nem fejeztük be, szóval 2000-ben már nem volt zenekarom. Session dobosként játszottam mások lemezein, és volt egy csomó szabadidőm. Jobb dobossá és zenésszé akartam válni, mert azt éreztem, hogy király a seattle-i rockzene, de megvannak a határai, hogy mit lehet dobolni benne. A világzene gyerekkorom óta érdekelt, és a ’90-es évek elején egy csomó nagyszerű albumot újra kiadtak CD-n: megvehettem Fela Kuti albumait, és egy csomó menő cuccot, amit Peter Gabriel hozott ki a Real World kiadónál. Amikor ezeket hallgattam, arra gondoltam, hogy basszus, el kellene mennem Afrikába, Kubába, Brazíliába. Elmentem Balira is, hogy megtanuljak indonéz gamelánon játszani.
Ezzel párhuzamosan 2000-ben kijózanodtam. Borzalmas alkoholista voltam, nem esik nehezemre bevallani. Keményen piáltam, amit igazából Mark Lanegan mellett tanultam meg. A kijózanodással együtt elkezdtem meditálni is, és megtanultam lecsendesíteni az elmém. Ez a zenei fejlődésemben is sokat segített. Ha tovább ittam volna, biztosan nem írtam volna meg ezeket a zenéket, és talán már nem is élnék. A zenetanulással egy teljesen új dimenzió nyílt meg az életemben, mert ez formálja, hogy ki vagyok, és azt is, hogy milyen zenéket írok. Minden összefügg mindennel, ezért is mentem vissza kétszer is az iskolába, és szeretnék még egy PhD-t is csinálni.
Ekkoriban ajánlották fel azt is, hogy legyél az R.E.M. dobosa, miután Bill Berry ’97-ben kilépett a zenekarból, te pedig a New Adventures in Hi-Fin (1996) és a Berry nélkül készült Upon (1998) is játszottál. Nem bántad meg, hogy nem fogadtad el?
Nem a dobos posztot ajánlották fel, hanem azt, hogy legyek a csapat tagja, és játsszak ütőhangszereken és vibrafonon, amiken a stúdióban is. El is mentem velük pár koncertre, és végül főleg bőgőztem, mert így Mike Mills tudott billentyűzni. Az R.E.M. az egyik kedvenc zenekarom volt, az egyetemi bandámmal játszottunk is pár számot tőlük 1985 körül, amikor még nagyon új zenekar voltak. Óriási élmény lett volna csatlakozni hozzájuk, de lehet, hogy akkor nem utaztam volna be az egész világot. Persze, az R.E.M. is turnézott világszerte, de az nem ugyanaz, mint elmenni a perui Amazonashoz, és a shipibo indián törzs sámánjaival zenélni, vagy hónapokig tanulmányozni az afrikai dobmesterek játékát. Az embernek néha nehéz döntéseket kell hoznia, amikor megválasztja az útját.
Mi a seattle-i grunge-színtérrel kapcsolatos legnagyobb tévhit?
A legnagyobb tévhit Seattle-ről az, hogy egy grunge-színtér volt. Rengeteg más menő és független zene volt, ami szintén szerves részét képezte a színtérnek. Király underground jazz szólt a városban, ami egyszerre volt avantgárd és progresszív – ennek a Mad Season-lemezen is játszó szaxofonos, Skerik volt a vezéralakja. De volt nagyon jó underground hiphop is: tudod, az a fajta okos rap, ami azelőtt volt, hogy az egész átalakult ostoba popzenévé. Létezett egy korai elektronikus zenei, dj-s vonal is, de az inkább kísérletezős elektronika volt, nem az a zene, amit Ibizán hallasz a klubokban. Voltak énekes-dalszerzők is egy szál gitárral, és mellettük független filmesek, meg divattervezők, akik elhagyatott ipari épületekben tartottak divatbemutatókat. Tele volt a város művészekkel, és a zene ennek csak egy része volt. Lehet, hogy a leglátványosabb része, de a többi művészeti ág nélkül nem lett volna ugyanaz. Ez egy nagyon izgalmas időszak volt, Seattle legkirályabb korszaka. Utána egy tech-város lett belőle, a technológia pedig nem kultúra. Az csak tech. Amikor a zene és a művészet kiszorult onnan, a város elvesztette a pezsgését.
A grunge egy elég megosztó műfaji megjelölés. Titeket nem zavart? Most újrahallgattam a Mad Season-albumot, és az például sokkal inkább egy blueslemez.
Évekkel később Mississippiben játszottam öreg blueszenészekkel, akik még a '40-es években születtek, és még 70 évesen is fasza blueslemezeket csináltak a Fat Possum Recordsnak. Szóval játszottam igazi delta blues lemezeken, de szerintem a Mad Season is az volt: a világ legkeményebb blueslemeze.
A grunge címkét a barátom, Jack Endino találta ki, aki a korai Sub Pop-albumokon dolgozott producerként. Hangos, torzított gitárokat, kissé hanyag, nyers játékot, szóval azt a stílust értette alatta, amit a Stooges hozott. Imádtuk a Stoogest. Aztán ezt a címkét egyszerűen rásütötték minden seattle-i zenekarra, pedig csomóan egyáltalán nem ilyen zenét játszottak. A Screaming Trees sem volt grunge banda. Az egy punkzenekar volt az SST kiadónál, jóval azelőtt, hogy a Sub Pop egyáltalán létezett volna. A Nirvana, a Pearl Jam, a Soundgarden és az Alice in Chains felemelkedése idején lettek igazán népszerűek, de a Screaming Trees-lemezek inkább americana albumok. Néhány dal kifejezetten úgy szól, mintha amerikai country rock lenne. A grunge egy gyűjtőfogalom volt, amivel mindent betakartak. Nem olyan felháborító dolog, ami ellen az ember lázadozni akart, inkább úgy voltunk vele, hogy „na, már megint ezt a címkét használják, miközben fingjuk sincs, mit jelent.”
Eszedbe jut néha, hogy nyertél egy Latin Grammy-t is Jack Endinóval?
Haha, igen! Vicces, hogy Grammyre még csak nem is jelöltek semmivel, amit Seattle-ben csináltam, de amikor elkezdtem producerként dolgozni Brazíliában, rögtön összehoztam egy listavezető slágert (Nando Reis All Star című dalát – a szerk.). Jackkel közösen voltunk a producerei Nando 2016-os lemezének, a Jardim-Pomarnak is, és nyertünk vele egy Latin Grammyt (a legjobb portugál nyelvű rock/alternatív album kategóriában – a szerk.). A tanulság számomra az volt, hogy rengetegféle módon lehet zenélni és zenét tanulni. Ha az ember kitartó, olyan dolgok történhetnek vele, amikre soha nem számított. A kulcs az, hogy csinálni kell. Ha kiégsz, vagy feloszlik a zenekarod, csinálj másféle zenét, és képezd magad folyamatosan. Ne gondold azt, hogy már mindent tudsz. Minél többet tudok a zenéről, annál inkább rájövök, milyen keveset tudok. A zene végtelen.
interjú: Soós Tamás
nyitókép: Tad Fattig

