
Galántáról jön, Budapesten él, és év elejéig Los Angelesbe is rendszeresen járt Takács Nikolas, aki december 27-én a Müpában ad nagykoncertet Felvidék – Anyaország – Nagyvilág címmel. Az énekessel amerikai álmairól és a Los Angeles-i valóságról, soulos éneklésről és szlovák hiphopról, az X-Faktor utáni évekről, és arról is beszélgettünk, hogyan lett egy estére császár Harlemben.
Harminc éve állsz színpadon, idén töltötted be a negyvenet. Számvetés is lesz kicsit a decemberi Müpa-koncerted?
Igen, de jó érzésekkel vágok neki, mert van miről beszélni. Az a koncert címe, hogy Felvidék – Anyaország – Nagyvilág, és szeretném összefoglalni az eddigi pályámat, hidat képezni a különböző lemezek és korszakok között. Megzenésítjük a kezdeteket is, és teljesen új köntösben játszunk el olyan dalokat, amelyeket gyerekkoromban hallgattam. Minél több dalt szeretnék belesűríteni a programba, akár egyvelegben is, mert jóformán már kilenc szerzői lemezem van. Lesznek slágerek, és olyan dalok is, amelyek még soha nem szólaltak meg élőben – például a novemberben megjelenő duettlemezről.
Ezen nemcsak énekesekkel, hanem zenészekkel is duettezel. Legutóbb például Tátrai Tiborral az I Am Seenben, aki ízlésesen gitározik keveset – és szépet – a dalban.
Varázslat volt Tibusszal játszani. Azt mondta, már hiányzott neki, hogy csak pár hanggal teremtsen hangulatot. Rá is kellett szólnom, hogy ennél kevesebb már ne legyen, mert a végén még azt mondják, hogy nem engedtem többet játszani. (nevet) A stúdiózás előtt két hétig nem aludt, annyit agyalt, hogyan tudna úgy belefolyni a dalba, hogy ne nyomja agyon a hangulatát. Ez se nem pop, se nem blues, de azért van benne az is. Kicsit arra emlékeztette, amit a Tátrai Banddel játszottak.
Ritkán van ilyen, hogy szöveget is írsz egy számhoz, nem csak zenét.
Nem vagyok szövegíró, de néha elkap az ihlet. Az I Am Seen még Los Angelesben gurult ki belőlem. Cserháti Zsuzsa egyik dala, az Ugyanaz a fény jutott eszembe: „Látszom, és nem vagyok látható.” Azt éreztem, hogy ez most egy olyan periódus az életemben, amikor újra kezdenek látni – és ez még a Sztárban sztár előtt volt. Hálás vagyok mindenért, ami most az életemben van, mert szeretve vagyok, és az is hall, akivel mindig beszélgetek – nevezzük Istennek.
Az X-Faktor óta, amivel megismert az ország, volt olyan időszak, amikor úgy érezted, hogy megint láthatatlan lettél?
Ebben a szakmában a siker egy relatív dolog, és elképesztő amplitúdókat jár be az ember. Valamikor sok minden jön egyszerre, és mindenki akar egy darabot belőled. És vannak üresebb járatok, amikor szintén jelen vagy, de nem rólad szól minden. Nem is vágyom rá alapvetően, szóval nem hiányérzetből született ez a dal. Néha el kell tűnni kicsit, szusszanni és újragondolni a dolgokat, hogy aztán vissza tudj térni.
A tehetségkutatókkal járó siker, amilyen gyorsan jön, olyan hamar szerte is tud foszlani. Te hogy élted meg az X-Faktor utáni éveket?
Nekem az volt a szerencsém, hogy tudtam, mi a valós élet. Amikor Magyarországra jöttem Galántáról, bekerültem a Kőbányai Zenei Stúdióba, ahol sok régi nagy művész tanított, akik még aktív zenészek voltak, és sokat énekeltem velük. Jávori Vilmossal, Babos Gyulával, aztán amikor a Vili bácsi meghalt, akkor mindenki próbált segíteni, és vinni, ahová tudtak. Solti Jánossal is volt egy zenekarunk, amiben Halász János, Charlie zongoristája is játszott. Folyamatosan nagy nevek vettek körül. Ez a jazzvilág nem volt az akkori mainstream része, de tudtam, hogy a tévéműsor olyan elképesztő magasságokat hoz magával, ahol nem lehet hosszú ideig megmaradni. Az nem normális, hogy ülök a limuzinban, és rohannak utánunk az emberek. Ez volt a mi Michael Jackson-pillanatunk, mert tényleg szupersztárok voltunk az országban az X-Faktor alatt és után. Az összes csarnokot megtöltöttük, és megmentettük a Sony kiadót, ami az X-Faktor nélkül nem létezett volna már, de ráhúzott még két évet, én pedig eladtam 124 ezer példányt az első CD-mből.
Aztán csillapodott ez az intenzitás, megszűnt a kiadó, és ketten maradtunk a menedzseremmel, próbáltunk valahogy érvényesülni. Persze voltak fellépések, de nagyobb lehetőségek nem jöttek. Amikor az ember képernyőn van, akkor érdekes, ha meg nincs, akkor azt mondják, hogy el van tűnve. Ezen át kell lendülni, és elfogadni, hogy nem lehetsz mindig szem előtt.
Tényleg futottak a limótok után?
Igen, nagyon durva sztorik voltak. Bújtatni kellett minket, és titkos utakon vinni a koncerthelyszínekre. Tömegnyomor volt minden egyes klubban, mert akkor még kötelezően klubozni kellett. Előírta a szerződés, hogy menjek orrba-szájba fellépni és keressem a pénzt. Úgyhogy mentem, és tényleg rocksztárélet volt az az időszak.
Hogy bírtad ezt a darálót?
Egyszer kijött rajtam az övsömör – az nem volt kellemes. De szerencsére volt már egy kis eszem akkor is, illetve szerettem, amit csinálok. Még azt is, ha hajnal 3-kor kellett énekelni egy szegedi diszkóban. Abban is megtaláltam az örömöt, ami átlendített a nehézségeken.
Amikor ez a nagy felhajtás eltűnik az ember körül, biztos megüti még akkor is, ha fel van rá készülve.
Meg. De sokat segít, ha van teendőd. Akkor ütött volna meg úgy igazán, ha a nagy hajtásból a semmibe esek, de én folyamatosan készítettem lemezeket és jártam fellépni.

És Amerika is akkor jött be az életedbe.
Igen, 2015-ben már kacérkodtam Amerikával, és kapcsolatba kerültem több zenésszel is. Kaptam egy lemezszerződést is egy amerikai kiadótól, ami akkoriban indult, és vissza akarta hozni a kihalóban lévő, élőzenekaros soul- és R&B-zenét Amerikában. Három ember vitte ezt a kiadót: egy hangtechnikus, aki a Take 6-szel dolgozott, a basszusgitáros Larry Kimpel, aki mindenkivel játszott Amerikában, aki csak számít, és Jimmy Levine, aki Marvin Gaye szaxofonosa volt. Akkor még nem volt művészvízumom, úgyhogy Kimpelhez és a családjához mentem ki. Náluk laktam, és közben szuper dolgok történtek, telefonon beszéltem sok mindenkivel, és raktuk össze az albumomat. A már meglévő dalaimat hangszerelte újra az amerikai zenekar.
SWEET SOUL MUSIC – A SOUL VÁZLATOS TÖRTÉNETE A NEGYVENES ÉVEKTŐL NAPJAINKIG
Milyen lett volna az a lemez?
Nagyon jó. Az amerikai zenészek teljesen más ízzel nyúlnak a dalokhoz. Nem jobb, ahogy eljátsszák, csak más. Itthon is kiváló zenészek vannak, akik a világ bármely pontján megállnák a helyüket, de a fekete amcsi zenészek máshogy érzik ezt a zenét. Ahogy elkezdték játszani a Never Ever című dalt, azt konkrétan megkönnyeztem. Olyan érzés tört rám, hogy megállíthatatlan vagyok. Talán még jobban is énekeltem utána. Volt egy Tasty Moments című, nagyon szexi nóta is: arra a grúvra is le lehetett énekelni a csillagokat.
Mégis összeomlott az egész albumkiadás az utolsó pillanatban.
Elkezdtük előkészíteni a kiutazásomat és a művészvízumot, ami másfél-két év volt, és mire összejött, meghalt Jimmy Levine, aki a kiadó finanszírozásáért felelt. Kimpel pedig 30 év után elvált a feleségétől, és visszaköltözött Chicagóba. Szóval úgy mentem vissza Amerikába 2017-ben, hogy már nem volt meg a bázisom. Pedig minden elő volt készítve, csak ki kellett volna fizetni: a dalmegjelenés és a három hónapos kampány, ami arról szól, hogy turnézol a rádió- és a tévécsatornáknál, ki vagy plakátolva Los Angelesben, és elkezdődik a karriered. Ennek ellenére kint maradtam egy fél évet. Az egy nagyon nehéz időszak volt. Koncertezni tudtam, mert Amerikában olyan zenészekkel lehet játszani, hogy leesik az állad. Ők is akkor vannak megbecsülve, amikor valamelyik világsztár mögött zenélhetnek, de ha nincs turné, akkor kis klubokban játszanak pár dollárért, és örülnek, ha jön egy szólista és felléphetnek vele. Szóval a zenekar megvolt, de nem tudtam befektetni 30-40 millió forintot abba, hogy elinduljak egy dallal.
Ott álltál a kapujában, hogy valóra váljon az amerikai álmod. Hogy élted meg, amikor ez a lehetőség szertefoszlott?
Rettenetesen nehéz volt, nem fogok hazudni. Próbáltam menni és ismerkedni, de az én személyiségem alkalmatlan a hollywoodi kapcsolatépítéshez. Nem tudok pofátlanul odaállítani egy beszélgető csoporthoz, belevágni a szavukba, és bemutatkozni meg tolni magam. Ezek a networking partyk, amikre menni kell orrba-szájba, inni és névjegykártyákat cserélni – nekem ez nem megy. Megpróbáltam, de fél év után úgy döntöttem, hogy nem akarom ezt csinálni, és hazajöttem.
Nikolas Larry Kimpellel.
Gyerekkorod óta vágytál Amerikába. Amióta jársz Los Angelesbe, mennyire értékelted át az amerikai álmot?
Hálás vagyok azért, hogy tudom, hogyan működnek a dolgok. És nagyon szomorú is vagyok azért, mert tudom, hogyan működnek a dolgok. Amikor látod, hogy a pénzen múlik, az jó, mert tudatosul benned, hogy nem te vagy kevés a nagy Amerikához, hanem egyszerűen nincs annyi pénzed, hogy el tudj indulni. Ez ad egyfajta nyugalmat – ugyanakkor ki is ábrándít ebből az álomból.
SZEMÉLYES PROBLÉMÁID GENERÁCIÓS TÜNETEK – SOUL A 21. SZÁZADBAN
Kelet-európaiként mennyire fogadott el az amerikai közönség? Little G Weevil mesélte, hogy ő egy ideig nem reklámozta, hogy magyar, mert a bluest elsősorban amerikaiaktól akarják hallani az amerikaiak.
Nekem csak pozitív tapasztalataim voltak ilyen téren. Jön egy európai srác, énekli a régi soulos, R&B-s dalokat a nagy előadóktól, akik már nem élnek, vagy már nem játsszák ezeket. Nem úgy énekli, mint egy fekete srác, de mégis ott van egy olyan íz, ami ismerős és rokonszenves nekik. Látják, hogy fehér vagyok, ami kapásból egy érdekesség, és amikor megkérdezik, honnan jöttem, el vannak ájulva, hogy honnan ismerem ezeket a dalokat. Én egy kuriózum voltam Amerikában.
Kirk Whalummal.
Mondtad, hogy kiábrándultál. Azért jársz még ki Los Angelesbe?
Év elején voltam kint, de most nagyon elfoglalt vagyok. Koncertezni szerencsére ki tudok menni bármikor, mert olyan jó benyomást tettem a Mint klub tulajdonosaira, hogy azt mondták, rajtam múlik, mikor akarok ott fellépni. Ez jó, mert megválogatják, hogy kit engednek fel a színpadra. Ha jó a portfóliód, és dolgoztál már amerikai zenésszel, akkor nyitottabbak. Az senkit nem érdekel, hogy Magyarországon milyen státuszban vagy. Kell valami kötődés Amerikához, és ha látják, hogy Kirk Whalummal meg Larry Kimpellel játszottál, az plusz pontot ér. Nehezen engednek be, de ha már ott vagy és jó benyomást teszel, és jön rád a közönség, akkor visszavárnak. És rám hálistennek jött, mert van egy nagyobb haveri bázisom. Az a jó az amcsikban, hogy támogatják egymást. Ha a társaságban valaki színész, a másik meg zenész, akkor elmennek egymás rendezvényeire. Így volt velem is: tudták, mikor lesz a koncertem, és jöttek, megvették a jegyet, és még fogyasztás is volt. Szóval koncertezni bármikor szívesen megyek, de nem szeretnék hosszabb időt kint tölteni életvitelszerűen, mert nem érzem jól magam Los Angelesben.
A Mintbe mennél vissza? Korábban csináltál egy bárturnét is.
Énekeltem több klubban is, de ha visszamennék, akkor a Blue Note-ban lépnék fel Los Angelesben.
Ez a legendás jazzkiadó klubja?
Igen, nemrég nyílt, előtte nem volt klubjuk Los Angelesben. A Catalina Jazz Club volt a leghíresebb L.A.-ben, de most a Blue Note nagyon fut. Stevie Wondernek is az a kedvenc helye, sokszor látni ott. De az az igazság, hogy inkább New York az én világom. Ott még nyitottabbak arra a zenére, amit képviselek.
Nikolas amerikai művészneve (Nico Ross) a The Mint fellépőtábláján.
Ott is játszottál?
Igen. Ez úgy megy, hogy a zenész ismerősöd elmondja, hol fog játszani, felír a listára, aztán felhív a színpadra. Így három vagy négy klubban is felléptem. Az egyik csúcs Harlemben volt, a Harlemi éjszaka nevű klubban, ahol kizárólag feketékből álló közönség előtt játszottunk. Kiváló zenészek voltak, és mindenki játszott mindenkivel. Ez nem kifejezetten open mic, mert azon bárki felmehet a színpadra; itt listára vannak felírva a zenészek, és meg kell beszélned a zenekarral, hogy mit fogsz énekelni. Amikor felmentem, mindenki nézett, hogy ki ez a csávó. Elénekeltem A House Is Not a Home-ot – a Luther Vandross-féle verziót –, és én voltam a császár. Nem jó érzés magamat dicsérni, de utána tényleg mindenki meg akart hívni egy italra.
Az, hogy ilyen jól tudod énekelni az amcsi zenéket, abból fakad, hogy már kiskorodban is ezeket hallgattad a szüleid révén, vagy pedig kifejezetten treníroztad magad erre?
Is-is. Két fő csapás volt az életemben: a nagyszüleim révén magyar nóta és cigányzene szólt otthon, mert a papám klarinétos volt, ükapám és az ük-ükapám pedig prímás. Anyuék meg a funkyt szerették, és George Benson, Earth Wind & Fire, Whitney Houston, Kool & The Gang szólt körbe-körbe. Ez biztos beépült a tudatomba és fülembe is, de utána sokat hallgattam magamtól is ezeket a zenéket. Felfedeztem újakat is, és ami tetszett, frazírban, megfogalmazásban, azt próbáltam leszedni. Így idővel kialakult egy eszköztáram, és szép lassan a stílusom is.
SZÍVÜKET, LELKÜKET BELETETTÉK – 33 KLASSZIK LP A SOUL ARANYKORÁBÓL
Énekesként kik hatottak rád a leginkább?
George Benson és Whitney Houston. Talán fura, hogy egy énekesnőt is mondok, de ahogy Whitney érezte a zenét, az valami elképesztő. A hangja, a hangterjedelme… Egy hangtechnikus mondta, hogy egy levegővétele többet ér, mint sok énekesnek az egész életműve. Van benne némi igazság. De felfedeztem magamnak olyan karakteres, nagyformátumú énekeseket is, mint Luther Vandross, Will Downing, vagy Peabo Bryson. Azokat szeretem, akik úgy igazán tudnak énekelni. Akiknél hallod, hogy megvan a hangterjedelem, az énektechnika, tudnak dinamikázni, és szépen ki vannak énekelve a frazírok. Őket érdemes hallgatni.
A hiphophoz milyen viszony fűz? Még az X-Faktor előtt turnéztál a szlovák hiphop alapcsapatával, a Kontrafakttal, és felléptetek a Cypress Hill előtt is.
Nagyon szeretem a rapet. Ez a műfaj sokkal korábban lett érdekes Szlovákiában, mint Magyarországon. Nem akarom kihagyni Gesztit, de a Rapülők kicsit más műfaj volt, Szlovákiában viszont a Snoop Dogg-féle, G-funkos hiphop volt nagyon menő. A Kontrafakt sok ilyen számot csinált, és Rytmus szólókarrierje is erről szólt. Nagyon élveztem, hogy a rapperek rappelnek, de enyém a refrén, és a végén jönnek a fillezések. Galántán volt egy saját csapatunk is, amivel jártunk hiphopfesztiválokra. Nagyon jó húzása volt minden dalnak, és a koncertek is jól sikerültek.
A Kontrafakttal egy komplett, országos turnét csináltam, mindenhol telt házzal, mert nagyon sikeres volt a zenekar. Eleinte az előzenekaruk voltam, aztán beszálltam két-három dalba, amiben filleztem és refrént énekeltem. Ők már akkor hívtak Amerikából zenészeket, például Mary J. Blige zongoristáját, aki épp akkor végzett Usher turnéjával, aztán jött a Kontrafakttal játszani. A basszusgitáros pedig egy elképesztő gospelénekesnővel, Kim Burrell-lel játszott, és egyenesen Nashville-ből jött Pozsonyba. Nagyon nagy formák voltak, és a turné megkoronázása volt, amikor a Cypress Hill előtt játszottunk több tízezer embernek. Az is egy felejthetetlen élmény.
Takács Nikolas: Felvidék – Anyaország – Nagyvilág
Helyszín: Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Időpont: 2026. december 27. (vasárnap) 20.00
Belépő: 3900-12900 Ft
Jegyvásárlás. Facebook-esemény.
interjú: Soós Tamás
nyitókép: Müpa

