Léctestamentum. A vak dromedár nem megy Medinába XXII.

Fekete Ádám személyes hangvételű próbanaplóval zárja az évadot. Egyhúros kölcsönhangszere új távlatokat nyit számára az improvizációban mint létformában és világérzékelésben, új perspektívákat az egypúpúságban, a konyhaesztétikai poroszkálásban. Ez az írás először a Recorder magazin 136. számában jelent meg.

Kedves B.!

Chik White-nak hívják (írják) aktuális kedvencemet, Instagramon követem; félhetente új szobaimprovizációval lepi meg a hálógörgetőket; de nem csak Instagramon szegődtem ennek a nyögő-sikoltó-harákoló-jajveszékelő hangszál- és egyszál (elhangolt, elhurkolt) gitártrubadúr EGYÉNNEK a nyomába, hanem a gyakorlatban is: egy újonnan beszerzett (ajándékba kölcsön kapott) diddley bow-val élek egy ideje itthon, ezzel a nyakba akasztható, egyhúros csodával; ezt nyűvöm, nyüstölöm, ezzel pendülök kelve-fekve, ezzel rögtönzöm dalaimat, kétbites blues-zsoltáraimat, egy nevenincs nép aszemikus zsoltárait.

A hangszert Donnák Jancsi építette, korábbi levelemben emlegetett barátom, bűntársam („my partner in various crimes”). Egyetlen lécen egyetlen basszusgitárhúr, ennyit képzelj, amint belefut egy üres, fölül nyitott, szépen bordázott ezüstkonzervdobozba (a Bukovics azt mondta, gyümölcskonzerv doboza volt, csak azok vannak ilyen hullámpalaszerű redőkkel kidekorálva), mindezt hevederrel erősítem a törzsem elé, és... egy egyhúros roncsgitár, na! Vak dromedárom maga. Captain Beefheart (aki hörgőfalzettjeivel Chik White hallgatása közben is az eszünkbe juthat) gitártízparancsolatában emlegeti One String Sam, a detroiti utcazenész I Need a Hundred Dollars című fohászát; ha beírod a keresőbe, egy hagyományos diddley bow képe is eléd penderül, egy felistrángozott péklapát, amin üvegnyakkal, gyűszűvel, öngyújtóval lehet művelni a csúszkaintonációt (ez fekszik a kolduló-sirámhoz a michigani padkán).

Chik gitárja többszólamú ugyan, szanaszét-temperált húrjaitól mégis megvan benne ez a magaépítettség; privát hangolással dolgozik, fogatlan kulcsban, amire a vokális technikák legkülönbözőbb módozataival rezeg rá (Chik szája is mint fogatlan üreg: tátong, süvít). Egyszer-egyszer mintha ki lehetne venni az animális – a blues leganimálisabb, nazális-gutturális hangzótónusaira visszabontott – szájzenéből, szájzárzenéből, nyelvgyök- és szájpadlásrobajlásból egy-egy értelmes mondatot, kántálnivaló morfémasort, refrént; de ezek rögtön visszahullanak a kiáltásba, hangegyvelegbe.

Tudod, rengeteg blues-énekest kereszteltek el a hangszíne / mesélői vehemenciája alapján (Screamin’ Jay Hawkins, Howlin’ Wolf… több most nem ugrik be) – na, Chiknél mintha csak az üvöltés, ugatás, nyüszítés, suttogás exponense élné túl a trubadúrt, éneket és kíséretét a puszta rezonanciáig visszagyalulva, egy állat megnyilatkozásáig. Dalai mégis a legdalabb dalok; bennük, belőlük kizárólag a közlésvágy, a közléscsontváz marad. Én ezt úgy fejtem meg, hogy a nyelv megkerülésével a hang valami mással próbál meg kapcsolatba lépni; valami túlsónak, túlnaninak felajánlott nyomok ezek; (véglény üzen így a végeken túlra); és nem véletlenül halljuk itt a felajánlás szó liturgikus felhangjait, minthogy a dalnok egyszerre áldozó és áldozat, ahogy a dala is: eloldozódik, fölfele száll, de magába is roskad, hamvába hull, a földdé lesz egyenlővé. 

Hallgasd a Face Across The Door című lemezt, elmormolt marlborózsolozsmáit, az  urbánus busmanság tündöklését! 

Mindezt saját epifániáimra szeretném kifuttatni, minthogy, nem túlzok, zsinórban jönnek a megvilágosodások tulajdon hangszeremmel (bow-mmal) kapcsolatban, csak úgy sorjáznak a lécelmélet koanjai. Már-már vallásos tapasztalat ez: nyakadba venni egy darab fát, rajta a masszív fémideggel, ami saját lábam túlfeszült inaira, hajókötélzetére emlékeztet (az idült izomfeszesség velejárójára). Első rögtönzött dalom szövege: you were crucified / but you came back / to save us all, a semmiből, vagyis hát: a fából, egyenesen a lécből került elő, onnan a kezembe, majd tenyeremtől a koponyaüregemig vibrálva kisvártatva a nyelvemre tolult, ez a Krisztust megfestő három nyurga sor, a megfeszítés képe, ahogy a húr a testemre eszkábált lécre feszítve pengett, és semmihez sem hasonlítható (mélyen zörgő, cseppet sem tiszta) hang szabadult fel belőle.

A hang persze hasonlított más húros hangszerek hangjaira, a japán koto, illetve az etióp begena jutott az eszembe (az utóbbiba egészen beleszerelmesedtem, ajánlom az Elders of the Begena: The Harp of David in Ethiopia című gyűjteményt; az etiópok dicsőítő segédeszköze ötezernyolcszáz éve), mégis egyedi volt, önjogú, minden hang, ami a testemen át ebből a szerkezetből, fűzfapörölyből vagy ősciterából, spasztikus dávidhárfából előpattant, egyke minden egyes kibocsátott hullám. Megrendített. Nem volt még ilyen felcsatolható (testemen ruhaként, detonátormellényként hordható, ketyegtethető) apparátom, szinte belőlem, a lényemből kinövő fám. (Rezem az már volt, a tuba, de az mindig idegen, hideg tömeg maradt, hidegen olvadt rám a pubertáskori tűzoltózenekarban.)

Zsiga tegnap egy szigetmonostori kertben azt kérdezte: „Kéred a protézisedet?”, és nyújtotta. Találó, nem? Protézis, nyújtófa, egy fél darab (hasadt) kereszt, amin át megszólalsz, megszólal a történeted, ami azért mégsem a tied, nem benned van, hanem a fában, a fémben, a kibelezett gyümölcskonzervben, a hangolószegekben. Az anyag tárolja. Kristóf, egy másik buliban, szintén a szigeten, a primitivista folkhagyományról mesélt (american primitivism): arról, hogy a kezedben van a hangszer, a kezedben a zene, mint anyag (agyag) és mint szerszám (véső), amit gyúrsz, simogatsz, lapongatsz, reszelsz, körmöddel belevájsz, izgatod az ujjbegyeddel, és hogy a dal ebből a testközeliségből születhet, ebből a nagyon is fizikai munkából, ami visszaíródik a kézbe, a felkarba, vissza a rostokba. 

Egy másik felfedezés: a fájdalom, ami egy-egy húrszeánsz után purhabként tölti ki a tenyérpárnáimat, az ínhüvelyeket, karizmokat, egészen a csuklyásig (hiszen soha nem gitároztam, nem tudom, hogy kell megfelelően használni a hangszert), tehát ezek a túlerőltetések, sérülések, göbök és letapadások egy egészen felemelő új élménnyel ajándékozzák meg a bennem sarjadó zenész-alteregót: a szabadság, a függetlenség élményével. Úgy érzem, ez a zsongás és zsibbadás új minőséget, új funkciót hoz létre, egy zenészkezet, ami többé már nem állítható semmiféle munka szolgálatába, nem kolonializálható; ez a kéz mától nem tartozik a többi dolgozó-, vásárló-, termelő-, másoknak hasznot hajtó kéz közé; a fájdalom áthuzalozza belülről, csak magamagának és önmagán keresztül egy magas rendnek a csatlósává avatja. Ez a kezdeti izomláz eksztázisa, persze. De fontos tapasztalat. Akárcsak az, hogy a megfeszített visszatérése, akár egy bolyongó hang ekhója, ami lecseng körülötted, és elcsendültével visszazeng, visszafurakszik beléd, tehát hogy a feltámadás misztériuma milyen hétköznapi: áthatja tereinket, és gyakorlás útján kis dózisokban is átélhető. 

Ha van kedved, csekkold le: Facebook-on küldött hangüzenetekként rögzítettem tíz amatőr szerzeményt, a tíz első napon, amit vele töltöttem. Már több mint egy hónapja van velem. Szálka nem megy az ujjamba, de néha bevérzik, ha túl nagy elánnal ütöm, rángatom. Mostanában a gyógynövényes nyugtatóim dobozával, üvegszívószállal, filctollakkal preparálom, illetve a napi gimnasztikához, erősítéshez és nyújtáshoz használt azúrkék gumikötél végével paskolom. Egy-két Iggy & The Stooges számot már vakon is el tudok rajta kísérni. 

Vigyázz magadra a hőségben!

Ölel,

a vak dr.