A szomorú fiúk is nevetnek néha. Lázár tesók: Évszakok (lemezkritika)

2026.09.23. 11:02, RRRecorder

A Lázár tesók végivették mind a négy évszakot, hol könnyed, akár kifejezetten vicces, hol melankolikus vagy éppen megható dalokban. Az egy lemezre összerakott sorozatból értetük meg, mitől működik igazán jól ez a zene. Ez a kritika először Recorder magazin 137. számában jelent meg.

Bár Lázár Ágoston és Lázár Domokos duójának zenéje mindig is könnyedebb volt, mint amit az Esti Kornélban játszanak, 2025-ben így is meglepett, amikor a Tavasz EP-vel elkezdték ezt a sorozatot – kedves, gördülékeny, finoman hangszerelt art pop dalokkal, sok szerelemmel. A Nyár tényleg nyárias volt, például egy felszabadult koffeinhimnusszal (Kell a kávé). Az Ősz és Tél már közelebb állt ahhoz, amit korábban vártunk tőlük, bár itt is elfért például egy olyan refrén, hogy „üstökös vagyok, ami a szíved felé tart” (Üstökös) ami ironizáltan giccses, ámde az ő előadásukban mégis igazán megható kép.

Az albumon egyszerűen egymás után rakták a négy EP-t, amik így mégis kiadnak valami többet. Egyrészt kijön az, hogy a vidámság, szerelem, mulandóság, katasztrófa együtt áll össze azzá az egésszé, amire végső soron mégis csak azt kell mondani: „az élet de szép” (Emlék leszek). Hiszen „a szomorú fiúk is nevetnek néha egy sötét sarokban, ha már elzsibbadt a szájuk a sírástól”; sőt, a Kurvára fáj is tulajdonképpen majdnem egy vidám dal.

Másrészt az albumot egészben hallgatva állt össze nekem, mitől működik itt az életmegfejtés és (ön)ironizálás, pedig mindkettő könnyen lehetne kellemetlen. A tesóság náluk nemcsak életrajzi tény, hanem egy beszédhelyzet, ezáltal esztétikai minőség. A tesók nem monologizálnak, de nem is az általános nyilvánossághoz beszélnek (nem megmondanak) – egy olyan intim térben szólalnak meg, ahol az általános megfogalmazások is valójában személyesek.

Előadó: Lázár tesók