„A karrieremnek ez a periódusa hirtelen zúdult rám, és egy picit felzabált” – mondja a Kincugi utáni évekről Dzsúdló, aki egészen Japánig utazott, hogy visszataláljon a zenélés öröméhez. Ennek eredménye eddigi legszemélyesebb albuma lett, amin örökölt mintáival, kívülállóságával, és azzal is számot vet, hogy miért nem tudja megélni a pillanatot. Dzsúdlóval a civilről, nagy koncertjeiről és a siker abszurd mércéiről is beszélgettünk: elárulta, miért nem fog a Puskásban játszani, mi a legféltettebb kincse és életének legdisztópikusabb ügye, hogyan bukkan fel A lét elviselhetetlen könnyűsége a civil legjobb dalában, és mi vár arra a fiatalra, aki be akar törni ma a zeneiparba. Ez a Recorder magazin 137. számában megjelent interjú bővített változata, Dzsúdló október 2-án és 3-án duplázik a Budapest Parkban.
Tekerjünk vissza kicsit az időben. Mondtad, hogy az elmúlt években belecsúsztál egy mentális mocsárba. A Kincugi megjelenésekor még jól voltál?
Akkor kezdődtek a dolgok. 2023-ban történt egy szintlépés: kijött a Kincugi, megcsináltam az első Arénámat, és húztunk egy határvonalat, hogy innentől ez nagyprodukció. A karrieremnek ez a periódusa hirtelen zúdult rám, és egy picit felzabált. Olyan sok minden történt, hogy az egész egy nagy darának érződött. Próbáltam a régi eszközeimet bevetni, hogy jól legyek mentálisan, de már nem segített, hogy néha elmentem pszichológushoz vagy elvonultam egyszer-kétszer. Úgy éreztem, hogy egy burokban vagyok, és nem tudok megélni pillanatokat. Hogy képtelen vagyok a jelenben létezni.
Ez odáig fajult, hogy nem emlékszem dolgokra. Nem vagyok krónikusan feledékeny, hanem egyszerűen annyi szép élményt kapok az élettől, hogy ezek sokszor kiesnek. Emlékeztetnem kell magam, hogy úristen, ez milyen jó volt, és akkor talán megmarad. Emiatt csúsztam bele egy rosszabb periódusba, és sokáig csak görgettem magam előtt a problémát. Ma már sokkal jobban kezelem, és hamarabb megállok, ha elindulok a lejtőn. A nyári szezon alatt nehéz a mentális jóllétre figyelni. Mindig úgy indulok neki, hogy ez most más lesz, sokat fogok sportolni, pihenni, és eddig mindig úgy zártam, hogy most se sikerült. De idén már tényleg figyeltem rá.
Februárban, az MVM Dome-ban beszéltél először arról, hogy az elmúlt időszakban nem voltál jól. Arra a koncertre három óra alatt eladtad az összes jegyet. Miért nem vállaltad be a Puskást?
A Puskás nehéz ügy. Lehet, hogy ez önzőségnek hangzik, de ha Puskásból nem tudok négyet csinálni, akkor nem csinálok egyet sem.
Mert ha odamész, akkor rögtön Azahriah triplájához mérnek?
Igen. Nagyon örülök, hogy volt egy ilyen történelmi koncertsorozat, de az egy megismételhetetlen sztori. A Puskásban amúgy is sok a nehezítő tényező: egyetlen napra kibérelni olyan sok pénzbe kerül, hogy kevesebb dolgot tudsz megvalósítani például látványban. Három-négy koncerten jobban eloszlanak a költségek, de az MVM Dome-ban sokkal szabadabbra engedhettem a fantáziámat, mert olcsóbb a bérleti díj. Ha választani kell, inkább csinálok egy dupla-tripla MVM-et, minthogy elmenjek a Puskásba.
Akkor meg a Pamkutyával versenyzel. Kicsit már abszurd is, mennyire számokban méri a sikert a mai zeneipar. Nemcsak a streamingen, vagy hogy hány jegyet adsz el, de azt is nézik, hogy mennyi idő alatt.
Ez fura, tényleg. Az elmúlt években az arénázás lett a mérce: már azok is ott lépnek fel, akik nem tudják megtölteni ezeket a helyeket. Akkor kapsz fesztiválokon jobb időpontot és több pénzt, ha volt egy arénakoncerted. Valahol nagyon nyomasztó ezzel versenyezni, mert úgy érzed, akkor lehetsz jobb, ha hamarabb adod el a jegyeket. Ez alól én sem vagyok kivétel. Iszonyatosan szomorú voltam, amikor három óra alatt adtam el az MVM Dome-ot. Úgy éreztem, sokkal gyorsabban kellett volna.
Nagy show, nagy slágerek – Ilyen volt Dzsúdló az Arénában
Hova tudsz ebből kilépni?
Biztos fogok még arénakoncertet csinálni, de úgy érzem, ezeken a helyeken megnéztem, amit meg akartam. Most izgalmas, egyedi koncerteket szeretnék csinálni különleges helyszíneken, amivel kilépek az arénás loopból. Örülök, hogy ilyen jól sikerültek ezek a nagy fellépések, de közben nem ezek életem koncertjei.
Túl sok a stressz és a szervezés?
Az MVM-et nagyon szerettem, de a Papp Lászlósat egyáltalán nem tudtam megélni. Bármit csináltam vele, az egy idegen tér maradt. Ezért is akartam nagyon személyesre venni az MVM-et. A díszletet egy színházi térré alakítottam, amiben felépítettem a saját közegemet.
Konkrétan egy kis falut, templommal, Kádár-kockával. Ez kapcsolódik az új lemez tematikájához is: a zeneiparban megőrzött civilséghez, a vidékiséghez, a gyökerekhez való visszatéréshez. Amikor meg még nagyban dolgoztál az albumon, akkor egy építkezés volt a színpadkép a Park-koncerteden.
Vizuális típus vagyok, és a színpadi teret úgy kezelem, mint egy albumborítót. Azt szeretném, hogy pont olyan beszédes legyen, a karaktere pedig ahhoz igazodjon, ami a zenében történik. A Dome-koncerttel a civil albumnak akartam megágyazni, és annak, hogy hol tartok lelkileg – vagy inkább hol szeretnék. Talán kicsit túl is toltam a személyességet. Izgultam is, mert ez megint olyasmi volt, amibe nagyon mélyen belerángattam magam, és ha mégsem sikerül, akkor feleslegesen. De örülök, hogy bejött. Azt a koncertet meg tudtam élni, és jó élményként maradt meg.
A jobb oldalon sokan nem láttak téged a templomtoronytól.
Amiatt nagy stressz volt bennem.
Tudtad előre, hogy ez lesz?
Tudtam. Kicsit azt is éreztem, hogy nem jól mértem fel, hogy mekkora egy templomtorony. Ezért is oldottuk meg, hogy a templom tetején is tudjak énekelni, és a koncert alatt sok helyre mentem. Igyekeztem elvenni az élét annak, hogy sokszor nem látnak az emberek.
Miért akartál egy templom tetején énekelni? Tudom, hogy a családodnak erős kapcsolódása van a valláshoz: nagyapád kántor volt, nagymamád pedig sekrestyés.
A templom nekem mindig egy erős komfortérzetet adott. Sosem a vallás vagy a hit nyugtatott meg, amikor templomba mentem, hanem maga a hely. Nagymamám egy kántorlakásban élte le az életét, és amikor meghalt, a ház a templom tulajdonában maradt. A falu nemrég hagyományőrző házzá alakította, ahol kenyérsütő versenyeket, kerámiaprogramokat stb. tartanak. Ettől én először nagyon visszakoztam, mert úgy éreztem, hogy az a mi házunk. Miközben nem a miénk. A Dome-ban ezt a mezőzombori templomot akartam újjáépíteni.
Te is olyan előadó vagy, aki egy album után mindig azon szorong, hogy van-e benne még egy album?
Haha, igen! De egyre kevésbé szorongok. Még van bennem album. A Szörnyeteg után rágörcsöltem, hogy minél gyorsabban csináljak egy nagy projektet, és feszesebbre húzzam a diszkográfiám. Úgy éreztem, ha most nagyon befogadják, amit csinálok, akkor most kell tolni. Ebben nyilván benne van az is, hogy a piac milyen tempót diktál, de ez a szorongásom szerencsére kezd elmúlni. Az utóbbi pár évben lett egy természetes önbizalmam, mert azt látom, hogy van egy közönség, ami jön velem. Ez egy nagyon stabil mag. Nem is feltétlenül célom, hogy új hallgatókat húzzak be. Szeretnék még jobb és nagyobb előadó lenni, de már nem ez hajt elsődlegesen. Nagyon elégedett vagyok a jelenlegi pozíciómmal.
Az mennyire foglalkoztat, hogy ne ismételd önmagad? A Kincugin érződött, hogy tágítani akartál a Dzsúdló-hangzáson – volt rajta hyperpop, deep house és drum 'n' bass is –, utána pedig kifejezetten egy útkeresős időszak következett.
Mindig foglalkoztat, hogy valami mást, valami furaságot csináljak, és egy kicsit más köntösbe bújtassam a zeném. Szívesen csinálnék mellékprojekteket, például egy club EP-t deep house és drum 'n' bass ügyekkel. Ez is vitt ki Japánba, hogy olyan producerekkel dolgozzak, akikkel amúgy soha nem találkoznék, és nem hatnának rám. Közben meg van egy nagyon sajátos Dzsúdló-hangzás, ami az enyém, és nem véletlenül dolgoztam ki. Ezt nem akarom teljesen elengedni, mert úgy érzem, az már egy másik zenei projekt lenne.
Régebben az volt a fő kritika, hogy van egy karakteres világod, de ritkán mozdulsz ki belőle.
Melyik előadónak nincs négy lemez után karakteres világa? Mindig ugyanabból a magból táplálkozom, de motivál, hogy kikacsintgassak belőle. Vicces amúgy, mert a Kincugi kísérletibb dalait nem nagyon fogadta be a közönségem. Most már arra hivatkoznak a legjobb lemezemként, de amikor kijött, akkor a Fotofóbiát emlegették. Manapság az foglalkoztat, hogyan fog kinézni a diszkográfiám. Nem olyan dalt akarok kihozni, ami behoz plusz 10-20 ezer hallgatót, hanem olyat, ami megállja a helyét 10-20 év múlva is. Nekem nagyon megható volt a Bródy-nap a Szigeten, ahol tulajdonképpen elköszönt az aktív pályájától. Amikor felcsaptam a Bródy-diszkográfiát, hogy melyik dalát válasszam, akkor szembesültem vele, milyen örökérvényűek a számai. Amit 40 éve írt, az ma is tökéletesen illik egy fiatal előadó szájába a Sziget nagyszínpadán.
Melyik dalát választottad?
A Filléres emlékeimet. Az lehetne egy Dzsúdló-dal is. A melankóliájához és az üzenetéhez is nagyon tudok kapcsolódni. Sokat küzdök azzal, hogy nagyon ragaszkodok a tárgyakhoz. Nem mondom, hogy gyűjtögető vagyok, de a csajomnak van miért aggódnia. Hatalmas szentimentális értéket tulajdonítok a tárgyaimnak. Amikor elolvastam a Filléres emlékeim szövegét, nagyon tudtam menni azzal, hogy a tárgyak mire emlékeztetnek a múltamból, hogyan hatnak rám, és mennyire nehéz tőlük megválni, mert olyanok, mintha a lelkem darabjai lennének.
Mi a legféltettebb kincsed?
Nagymamám kerámiafája, aminek a kis ágain kerámia pálinkás poharak lógnak. 23 évig néztem ezt a vázát a polcon nagymamámnál, és amikor meghalt, elhoztam. Lehetetlen belőle inni, de nagyon jól néz ki.
„Olyan basszus kell, ami kitapossa a szívedet a helyéről” – első interjúnk Dzsúdlóval 2020-ból
Hogyan jött az ötlet, hogy külföldön keress új inspirációkat az új lemezhez?
Tavaly kimentem Japánba, ahová gyerekkorom óta el akartam jutni. Ez az út nagyon-nagyon jó hatással volt a lelki békémre, és a motivációmra is. Tetszett az a kölcsönös tisztelet, amivel egymáshoz közelítenek a japánok, meg az a nyugalom, ami átjárja az országot. Annyira felfrissített, hogy arra gondoltam, talán dolgozni is teljesen más lenne egy új környezetben. A projektmenedzserem, Biksi Gabi küldött nekem japán playlisteket, amikben producereket bogarásztam, és kigyűjtött egy csomó kollektívát, akiknek rengeteg üzenetet küldtem. Nyilván a legtöbbjük nem válaszolt.
Nem néztek furán, hogy miért írogatsz Magyarországról?
De. Plusz nyelvi korlátok is voltak. Japánban sok kollektíva van, amelyik cégszerűen működik: van 10-15 producerük, te kötsz velük egy szerződést, és elkezdtek dolgozni zenéken. Ez se vonzott, mert túl szigorú rendszernek tűnt. Végül egy producer srác visszaírt, akiről kiderült, hogy koreai, de szívesen átjön Szöulból Tokióba, mert az olyan, mint innen elmenni Debrecenbe. Nagyon vártam a közös munkát, de amikor kimentem, nagyon remegtem, hogy most mi lesz. Mindenféle végkimenetel lefutott a fejemben, hogy nem tud majd rendesen angolul, nem lesz annyira rugalmas, vagy nem érti, mit akarok. A stúdiózásnál mindig maximális komfortot teremtek, mert úgy tudok a legjobban írni, és rástresszeltem, hogy itt semmi komfortom nem lesz. Végül lett, mert kivittem a spanjaimat, ami sokat segített, meg tényleg jó arc volt az ampoff. Már elfelejtettem, milyen egyszerű új emberekkel kapcsolatot teremteni és zenélni, pedig anno úgy kezdtük Tembóval is, hogy csak ráírtunk egymásra.
A koreai producer mellett egy japán rapperrel (Only U) is dolgoztál. Ő mennyire népszerű kint?
Szerintem azért is írt vissza, mert nem annyira népszerű. Egy ruhaboltban hallottam meg az egyik dalát, leshazamoztam, és ráírtam, mert nagyon tetszett a hangszíne. Akkor 100k havi hallgatója volt, a közös óta 250k-nál tart. Úgy képzelem el a bulijait, mint amikor itthon nagyon berobbant a trap, és voltak a nagy OTL-bulik az Analog Music Hallban meg ilyen helyeken, és félórás slotokban mentek egymás után az artistok. Ő is ilyesmiket nyom, csak szerintem arénákban. Sokat beszélgettem a japán rapperrel és a koreai producerrel, hogy milyen kint zenét csinálni. Fura mód ez a zene ott egyáltalán nem megy, mert mindent felzabál a K-pop meg a J-pop, és a többi zene leszorul egy elképesztően tág undergroundba. A koreai srác mondta, hogy nagyon nehéz megtalálni a helyed az undergroundon belül, mert akkora az egész, hogy picit mindenki kapálózik. De szeretnék majd jobban elmerülni a japán klubéletben, mert az is nagyon izgalmas lehet.
A civilt megelőző rabiga EP egy útkeresős anyag volt. A japán út azért is kellett, mert kerested, hogy milyen legyen a negyedik lemez, és egy ideje már nem találtad?
Inkább valami mást kerestem. A civilen három évig dolgoztam, és az első évben nagyon sok sessionbe belenéztünk, amik nem vezettek semerre. Megírtam tíz dalt egy hét alatt, de vasárnap úgy mentem haza, hogy tudtam, nem fogok belőlük használni egyet se.
Olyanokat írtál, amiket már megírtál korábban?
Az is benne volt. De simán lehet, hogy ott van köztük a legjobb dal, amit valaha írtam, csak már nem tudtam értékelni, ami a megszokott környezetemben született. Nagyon sok ilyen session volt, aminél nem éreztem, hogy „ú, de jó volt ez most”, és ki akartam kerülni ebből a loopból. Ennek előszele volt, hogy kimentem a Barcelonában élő spanomhoz, Saolához, és annyira jó volt utazni ahhoz, hogy zenét csináljak, hogy meg akartam ismételni.
Mondtad, hogy igyekszel nem ahhoz kötni a boldogságodat, hogy épp mennyire vagy sikeres. De ahhoz mennyire kötöd, hogy milyen jó dalokat írsz éppen?
A pszichológusom tanácsolta, hogy ne kössem össze a kettőt, de hát könnyű ezt mondani. Azt érzem, hogy folyamatosan nyugszom meg. Ahogy egyre kevésbé üt a FOMO, egyre kevésbé zavarnak ezek a dolgok. De jelenleg még nem megy. Mindig is nagy volt bennem a versenyszellem, motivált, hogy még többet, még jobbat csináljak, még jobban előtérben legyek. Nyilván ezzel függ össze, hogy nem tudok megélni sikereket. Amikor három óra alatt sold out lett az MVM Dome, az azért nem tudott lecsapódni bennem, mert az első öt percben, amikor láttam, hogy el lesz adva, már azon kattogtam, hogy mi olyat fogok tudni csinálni, ami ezt felülmúlja. Mi van, ha semmit? Ez egy ördögi kör, amiből igyekszem magam kiszedni. Tüneti vagy alkalmi szinten már tudom is kezelni.
"Csomóan azt kérik, öleljem meg őket" - második interjúnk Dzsúdlóval 2021-ből
Volt olyan sikered, amit ennek ellenére meg tudtál élni?
Ezt a szezont már úgy nyomtam le, hogy kikötöttem: nem vállalok olyan fesztivált, amin nem vagyok headliner. Ezt sikernek és egyfajta megérkezésnek érzem. Büszke vagyok, hogy itt tart ez a produkció: nem feltétlenül magamra, hanem arra a tudatosságra, ami a menedzsmentet, a support systememet, a grafikusokat satöbbi jellemzi. Fura amúgy, mert a három órás sold outot nem éltem meg sehogy, de a koncertre végül nagyon büszke voltam. Amikor vége lett a koncertnek, úgy éreztem magam, mint amikor lemész a víz alá, de jó mélyre, és ott nagyon nagy csend van. A koncert után teljes izoláltság volt: nem hallottam semmit, csak ahogy dobog a szívem a fülemben. Eltöltött egy jó érzés, hogy ezt így sikerült megcsinálni.
A dalszerzésnél ez hogy van? A dalokra tudsz büszke lenni?
Az új lemeznél arra vagyok büszke, hogy sok mindent felvállaltam. A rosszat álmodtálnál volt egy belső vívódásom, hogy mennyire bántom meg vele egy szerettemet, és mennyire rakom ki őt az emberek elé. Büszke vagyok, hogy végül felvállaltam ezt a kockázatot, és büszke vagyok a dalra is, mert rizikós volt, hogy egy olyan konfliktust terítettem ki a családommal, amit még nem oldottam meg. Az a tudat zavart, hogy hamarabb van kiteregetve emberek elé a szennyes, minthogy feldolgoztam és lezártam volna. Egyébként Krúbit kértem meg, hogy hörögjön a végén, de nem tudta vállalni, úgyhogy végül a producer, Somogyvári Dani screamel benne.
Szerintem is ez a legjobb szám a civilen: a melankolikus Dzsúdló-hangzást átviszi valami kísértetiesbe. „Az apám a kertben a szellemekkel / Ugye fogják egymást, mint a nagy tanítók / Igen nagy férfiak, igen nagy kuruzslók / És ott tüzet raktak, hogy majd ebbe megleled / A saját arcodat, a saját lelkedet.” Ez a kép egy rémálomból jött?
Igen. Van egy visszatérő álmom, amit nyilván az apám idézett elő bennem, de A lét elviselhetetlen könnyűsége is Kunderától. Most olvasom másodjára, és rendszeresen kiborít Tereza rémálma, amikor egy uszodában vannak, és Tomas szeretőivel sétál körbe-körbe, a faszi meg csak áll középen, és aki nem guggol le, amikor szól, azt lelövi. Ez a kép, hogy közepén áll valaki, és dirigál, és amikor nem csinálják, amit elvár, azért büntetés jár, nagy hatással volt rám, és elkezdtem vele dolgozni zeneileg is. Érdekes, hogy a lemez megjelenése óta nem tért vissza az álmom.
Spanok mindenhol – Ilyen volt Dzsúdló házibulija a Budapest Parkban
Mesélj a Kameráról is! A jól vagyokkal indul a lemez, amiben nyilvánvalóan nem vagy jól, a záró dal pedig számomra arról szól, hogy tanulod más szemszögön keresztül nézni a világot, de tudod, hogy ez könnyen illúziónak bizonyulhat. „Ezen a kamerán keresztül az életet máshogy látom / Ezen a kamerán kívül megölnek a szörnyek.”
Érdekes dilemma, hogy melyik a valósabb: a szörnyek, amik tényleg ott vannak körülötted, vagy a kép, amit nézel, hogy ez de jó volt. Ez abból jön, amiről beszéltünk, hogy nem tudom megélni a pillanatokat, és sokszor nem is emlékszem rájuk, ezért csak úgy tudok kapcsolódni hozzájuk, hogy visszagörgetem a telefonomban a képeket. Csak ezeken keresztül tudok felépíteni egy fonalat, hogy mik történtek velem, ami kibaszott szomorú.
Tényleg meg tudod élni utólag az élményt, ha látsz róla egy képet?
Hát, a semminél jobban.
És elönt a boldogság?
Igen. Ez egy disztópikus ügy. Lehet, hogy ilyenkor csak újraírom a múltat, hogy kapcsolódjak valahogyan hozzá, de valamiben meg kell kapaszkodni.
És miért akartál írni egy olyan számot az albumra, aminek az a refrénje, hogy vrumm-vrumm?
Mert imádom, ha vrumm-vrumm. Pár éve mondogatjuk a barátaimmal, mert azt szeretjük, ha egy kocsi nagyon durrog, nagyon röfög. Sokáig nem érdekeltek az autók, levetettem magamról a maszkulin ügyeket. Valószínűleg apám miatt, mert ő nagyon ezekben volt, én meg úgy voltam, hogy akkor én nagyon nem ezekben leszek. De eltelt pár év, és rájöttem, hogy én is nagyon szeretem az autókat. A vrumm-vrumm meg annyira infantilis, hogy akár vicces is lehet.
Ha a Kincugival egy autókázós lemezt akartál írni, amit jó vezetés közben hallgatni, akkor a civil olyan, mintha az éjszakai albumod lenne, amit meg sötétben, egyedül érdemes.
Ennek örülök. Olyan lemezt szerettem volna írni, amin még jobban kitárulkozom, és elmélyítem a perszónámat. Lehet, hogy ez valakinek már sok, vagy nem az, amit várt, de lassan 30 éves leszek, és most ezek az ügyeim. Az foglalkoztat, hogy ha a közeljövőben családot alapítok, akkor milyen apa leszek, és mivel kell szembenéznem. Az nyomaszt, hogy civil embernek tartom magam, miközben nem vagyok az. Vagy hogy nem tudok megélni pillanatokat. Vagy hogy apámmal milyen a kapcsolatom. Nem akartam ezeket megmásítani, amiben nyilván van egy kockázat, mert ezek a fajta dilemmákat, félelmeket azok értik, akik hasonló korban járnak.
Tartottál tőle, hogy ez a lemez lepattanhat a fiatal hallgatóidról?
Nem tartottam, mert tudtam, hogy ezt akarom. Már ötletem sincs, mit akar hallgatni egy tizenéves, ezért nem is próbálom meg kitalálni. Azokhoz akarok szólni, akik jönnek velem, és nőnek velem.
Azon egyensúlyoztál, hogy ez mennyire legyen egy lassabb, melankolikusabb album?
Nem. Adta magát, hogy erre álljon be a BPM. Ez egy mesélősebb lemez, ezáltal picit vontatottabb tud lenni, de nem korrigáltam rajta – viszont sok dalt lehúztam róla. Eredetileg ez egy 14-15 dalos lemez lett volna, és fura mód pont azokat a számokat hagytam le, amik egy fokkal gyorsabbak, feszesebbek voltak. Ezek majd kijönnek egy sideprojektben, de most ebben a zenei hangulatban vagyok. A Kincugi után volt egy időszakom, amikor rengeteg instrumentális zenét hallgattam, pedig előtte egyáltalán nem találtam meg magam ilyen zenékben. Nemcsak elektronikát, hanem full akusztikus dolgokat, meg punk ügyeket, amikben annyira ki van herélve a vokál, hogy úgy szól, mintha széttorzított gitár lenne. Tembo mindig mondogatta, hogy sok zenét elront a vokál, és a Kincuginál megértettem, hogy miért. Akkor azt éreztem, hogy minden zene jobb lenne ének nélkül. Lehet, hogy ez dolgozta meg azt is, hogy ültetettebb, melankolikusabb tempója van a lemeznek, mert engem megnyugtat, ha egy fokkal üresebb, szellősebb a zene, amit hallgatok.
„Mindig azon agyalok, hogyan lehetne Dzsúdlót még furcsábbá tenni” – Tembo-interjú
Nagyon szerettem az új Tame Impalát. Meg az új Baby Keemet is. Mostanában meg folyamatosan Burialt hallgatok megint.
És itthonról?
Van, amit szeretek, például gyuris vagy Beton.Hofi új dolgait. Mindent csekkolok, ami itthon megjelenik, de ezeket nem hallgatom rendszeresen. Kíváncsi vagyok, merre fog menni a hazai szcéna, és mikor jönnek izgalmas új arcok, akik valami mást csinálnak, máshogyan szólnak. Szerintem most annyira telített a zenei piac, és minden is le van fedve, hogy nagyon nehéz betörni egy új arcnak. Nekünk picit egyszerűbb dolgunk volt, mert nagyobb tér volt arra, hogy valami mást csináljunk, és sok lehetőségünk volt megmutatni magunkat. Léteztek még délutáni slotok egy fesztiválon, amiknek volt értelme, vagy el tudtunk menni előzenekarként egy klubturnéra valakivel. Nekem az első koncertem a Cloud9+ előtt volt Kecskeméten.
Az is elszomorít, hogy milyen lett a klubélet itthon, és bezárt egy csomó hely. Az elmúlt években nem kluboztam, mert egy ekkora produkciót nem lehet levinni oda, de szeretnék csinálni nemsokára egy mini-klubturnét. Azt érzem, ha a pályám elején nem klubozhattam volna, nagyon más lenne a kapcsolódásom a rajongóimmal. Szomorú, ha ez a lépcsőfok kihullik az előadók életéből, mert ez fontos, hogy közel kerülj az emberekhez, és megtapasztald, mennyire más egy klubban fellépni, mint egy fesztiválon vagy egy arénában. Abból a szempontból is áldásos helyzetünk volt, hogy egyből ugrottunk öt-hat lépcsőfokot, és én például úgy kerültem be fesztiválokra, hogy egyből jó slotban voltam, délután 6-7 körül. Ma annyira nincs pénzük a fesztiváloknak, hogy megszűntek a kisszínpadok, és csak két nagy van, amin ugyanazok a tagok adják egymásnak a mikrofont, mint az összes többi fesztiválon. Ma egy előadónak sokkal agresszívabbnak vagy különlegesebbnek és furábbnak kell lennie, hogy fel tudja hívni magára a figyelmet.
„Még egyáltalán nem érzem azt, hogy megérkeztem” – Dzsúdló a Koncertsztorik podcastban
Kinézted már azt a feltörekvő előadót, akit elviszel magaddal előzenekarként a klubturnédra?
Ha látok egy jót, szívesen elviszem. Tudom, hogy ez öreges duma, de sokszor azt látom, hogy a fiatal előadók egy-két-három mai előadó keverékei. Nyilván nehéz ezt kikerülni, mert ők rajtunk nőnek fel, de egy olyan artistot szívesen vinnék és támogatnék, aki nem próbál egy kicsit Azahriah, egy kicsit Beton.Hofi, egy kicsit meg Desh lenni.
Mondtad, hogy életműben gondolkodsz. Milyennel lennél elégedett?
Ha ezek a dalok még 30-40 év múlva is tudnának adni valamit, még játszanák őket, és együtt öregednénk meg a közönségemmel, azzal nagyon boldog lennék.
interjú: Soós Tamás
fotó: Reduster
