A csillag nem gyógyítja a gyászt. A mackó záróévada

Öt évadnyi kollektív generációs pánikroham után A mackó fináléja bebizonyította, hogy Christopher Storer nem gasztrorealityt, hanem a gyász öt fázisának klinikai leiratát készítette el. Ez a kritika először a Recorder magazin 137. számában jelent meg.

A mackó fináléja nemcsak egy étterem történetét zárta le, hanem azt a transzgenerációs traumafeldolgozást is, amellyel a sorozat alkotója, Christopher Storer teljesen átírta a presztízsdráma szabályait. A búcsú karcos és húsbavágó: ez az összegzés a belassult tempót fanyalogva fogadó kritikák mögé nézve fejti fel a Berzatto család belső mechanizmusát. És pont annyira feszült, hogy beleremeg a gyomrunk. 

A Mickey és Richie dinamikájára felhúzott felvezető epizód harminc percnyi színtiszta szorongással ágyazott meg annak a mély elakadásnak, amelyből a karaktereknek a folytatásban ki kellett kecmeregniük.

A forgatókönyv pontosan követte a gyász klasszikus stádiumait: a korai tagadás és düh után a negyedik évad elhozta az alkudozás és a depresszió fojtogató bénultságát. Pont itt hibázott a szaksajtó, amikor hiányolta a konyhai adrenalin-túladagolást. Carmy ürességét unalmasnak nevezni azonban körülbelül olyan szakmai vakság, mintha A taxisofőr egzisztenciális örvényét azért unalmasoznánk le, mert Travis Bickle hosszú percekig csak némán vezeti a kocsiját a neonfényes éjszakában, ahelyett hogy jelenetenként fegyvert rántana. Storerék hagyták a karaktert elcsendesedni, mert a trauma valódi természetét akarták megmutatni, hogy a záró etapra eljuthassunk a végponthoz: a rideg, de felszabadító elfogadáshoz. 

Storer egyáltalán nem bánt kesztyűs kézzel a karaktereivel. Sydney kénytelen volt szembesülni a mindent megbénító döntésképtelenségével, dinamikájuk Carmyval pedig alapjaiban definiálja újra a tévés partnerkapcsolat fogalmát. Sugar alakja is túlmutat a háttérben maradó adminisztrátor szerepén. A Jamie Lee Curtisszel közös, brutálisan intim szülőszobai epizód – a sorozat egyik legintenzívebb kamaradrámája – sűrítve mutatta meg a Berzatto család lényegét: a pánik és a szeretet szétválaszthatatlan fojtását.

A legnagyobb utat mégis Richie járta be. Az ő fejlődése adja meg a történet igazi szívét: annak bizonyítékát, hogy senki sem menthetetlen, ha van mögötte egy közösség, amely megtartja. A Michelin-hajsza mögött ugyanis végig ott lüktetett a lényeg: a családi mikroközösség. Ez a konyha gőzében összekovácsolódott csapat azt a fajta mocskos, de elszakíthatatlan összetartozást mutatta meg, amelyet a tévében utoljára talán a Szégyentelenek tudott ennyire sallangmentesen ábrázolni. 

De ez a közösség nem létezhetne az origója nélkül. A széria valójában Carmy egyszemélyes pszichés kálváriája, egy kíméletlen one-man character study. Mert habár a végére a tökéletességmániája foglyaként érzelmileg szinte teljesen kiszállt a kapcsolatokból, az ő könyörtelen víziója volt az a láng, amely mindannyiukat formára égette. 

A befejezés ráadásul bátor, kijózanító fricska a modern, toxikus karrierizmusnak, amelyre a hajtásban elfáradt generációnknak óriási szüksége volt. A forgatókönyv egyértelművé teszi, hogy ha a csúcsra járatott munka vagy az önpusztító elitmizéria felzabálja a mentális egészségedet, jogod van kiszállni. Nem ciki elengedni a presztízst a túlélésért. Storerék nem akartak nagy tanulságokat a szánkba rágni, egyszerűen olyan lezárást adtak, amelyben a dolgok a helyükre kerülnek. Olyan sorozatot írtak, ahol a karakterek nem forgatókönyvírói bábok, hanem hús-vér emberek, akiknek drukkolunk, akiktől tanulunk, és akiket végül fáj elengedni. 

9,5/10

Gyuris Fruzsina