A rock ’n’ roll paródiája vagy az előtti tisztelgés? – ilyen volt a Hollywood Vampires az Arénában

Ez a kérdés már az intro alatt felmerült bennem, mert az pont olyan volt, mint mostanában bármelyik, még aktívan turnézó veterán rockzenekar klisés bekezdése. És valahogy éreztem, hogy ezen a ponton már eldőlt, hogy mi várható ezen az estén. Nem tévedtem nagyot.

A szupergroup már a tizenegy éve megjelent debütáló lemezével elárulta, hogy ez a projekt kevésbé közös alkotóműhely, sokkal inkább egy szórakoztatóipari termék, hobbizenekar, utazó cirkusz. Azon az albumon ugyanis a tizenhét dalból csupán négy saját van, a többi rockklasszikusok feldolgozásai. Körülbelül ezt az arányt kapta a budapesti közönség is: húsz számból öt saját szerzemény hangzott el.

Ettől a ténytől és a gyanúsan AI-generált videóktól volt az egésznek egy furcsa hangulata: mintha egy kis, vidéki fesztiválon lépne fel egy apukák alkotta hobbizenekar, akik elhozták fiatalkoruk kedvenc dalait a nagy példaképek életműveiből. Mindez csak azért kár, mert Johnny Depp kivételével valóban profi zenészekről beszélünk, ez nem is kérdés. Az Alice Cooper koncertjeiről (is) jól ismert Tommy Henriksen gitáros és Glen Sobel dobos valóban lenyűgözően jók, ahogyan az Aerosmith-legenda Joe Perry is meggyőzött arról, hogy nem járt még el felette az idő. Talán ő volt számomra a legnagyobb meglepetés. Egyszerűen jó volt látni és hallani a játékát, színpadi jelenléte is impresszív volt. A frontember szerepben tetszelgő Alice Cooper pedig maga a csoda. A 78 éves rocklegenda lendületes, fiatalos színpadi energiái szinte hihetetlenek. Ő és Jagger a legjobb példák arra, hogy 80 körül is tud valaki energikus énekes lenni egy rockzenekarban.

Szóval adott egy pokolian jó zenekar, amelynek energiái látványosan összeérnek a színpadon. Mennyivel jobb lenne, ha ez máshol is megtörténne, és több saját ötlettel állnának elő. Mert én már annyi, de annyi zenekartól hallottam a Highway to Hellt, hogy megszámolni sem tudom. De senki meg sem tudta közelíteni azt, amikor Angus játszotta azokat a hangokat, én meg csak néztem és nem akartam elhinni, hogy végre ők vannak a színpadon.

Fel tudom úgy fogni, hogy adtak egy ízelítőt az elmúlt évtizedek gigaslágereiből (volt Bowie, The Doors, The Who és Velvet Underground is többek között), de szerintem egy fiatalos energiákkal működő formáció ennél többre lenne képes. Vagy máshogy fogalmazva: többre hivatott.

Mint például az előttük játszó Ivan & The Parazol. A kapott harminc percüket maximálisan kihasználva letoltak nyolc energiabombát mindenféle sallang nélkül. Igazán ütős volt, kihozták magukból és a szűk időkeretből, amit lehetett.

De zárjuk pozitívan: Johnny Depp nem akart főszereplő lenni ilyen technikás zenészek társaságában, így azt a négy feldolgozást leszámítva, amit ő énekelt, szinte végig a színpad szélén maradt. Szívmelengető volt, hogy a Heroes közben a kivetítőn megjelenő dalcímfordítások között ott szerepelt a hősök szó is. Jó választás volt a Bela Lugosi’s Dead felvételről történő bejátszása is nyitányként, bár érdekes, hogy Marilyn Manson is ugyanezzel a Bauhaus-klasszikussal indítja idei koncertjeit. De egyébként jól passzol ez a dal a zenekar nevéhez. A hangzásra sem lehetett panasz és arra sem, hogy ne csináltak volna jó hangulatot a jelenlévőknek. Csak ez így mégis inkább egy rock ’n’ roll paródia volt. Mondjuk legalább abból az egyik legjobb.

szöveg: Reszegi László
fotók: The Aaron Perry (a képek a turné nürnbergi állomásán készültek)