Négy évtizednyi apokalipszis élőben – ilyen volt a Current 93 a Magyar Zene Házában

Volt már pár hiánypótló koncert idén itthon, de talán egyik sem volt akkora dobás, mint a megalakulása után 44 évvel először Budapestre látogató, stílusteremtő zenekar, a Current 93 fellépése a Magyar Zene Házában. David Tibet és csapata ráadásul kiváló időzítéssel, újra ereje teljében érkezett hozzánk – egy olyan korszakában, amely egyszerre szól a múlttal való megbékélésről és új utak kereséséről. A különleges koncerthez pedig rendhagyó beszámoló született, más-más megközelítéssel, több C93-rajongó szemszögéből.

Frank Olivér: Mindenkinek van egy listája – legalább fejben – azokról a zenekarokról, akiket mindenképpen szeretne megnézni élőben. Nekem erről az évek alatt elég sok nevet sikerült kiikszelni, köztük olyanokat is, akik szinte lehetetlennek tűntek. A Current 93 nagyjából 30 éven át volt ott stabilan a lista csúcsmezőnyében – annak ellenére, hogy egy aktív zenekarról van szó, amely igaz, hogy csak pár fellépést vállal évente, de azért folyamatosan koncertezik. De őszintén szólva, sokáig szándékosan nem is tettem semmit azért, hogy ez megváltozzon.

A kezdettől fogva inkább különböző zenészekkel közösen vitt szólóprojektként működő formációt egy rövid, a Psychic TV tagjaként eltöltött időszak közben/után, 1982-ben indította el David Tibet, és a korai lemezek rituális zajkollázsai még abszolút a korszak okkultizmussal átitatott ipari zenei irányvonalát vitték tovább. Innen azonban fokozatosan tolódott el a projekt egy akusztikus, folkos irányba, és lett pár más előadóval együtt a neofolk műfaj kiindulópontja. David Tibet viszont a zajosabb, kísérletezőbb énjét sem hagyta maga mögött, plusz mellé a pszichedelikus és krautrock hagyományokból is sokat merített (különös tekintettel a Sand nevű német zenekarra), és ebből egy egészen brilliáns és egyedi hangzást kevert ki a zenekar körül mozgó figurák aktív közreműködésével. És ehhez jöttek még a szövegek, melyekben a Tibet fejében kavargó, vallási, okkult és ezoterikus elemekből, gyerek- és népdalszövegekből (na meg a korai időszakban mindenféle drogos víziókból) kikeveredett bizarr massza tükrözödött vissza, tökéletesen kiegészítve a hasonlóan zavarbaejtő és formabontó zenei világot.

A '80-as évek végétől a '90-es évek közepéig tartó csúcsidőszakban a C93 és a lemezeken rendszeresen felbukkanó zenészek (azaz Michael Cashmore (Nature And Organisation), Douglas P. (Death In June), Boyd Rice, Steven Stapleton (Nurse With Wound) és Rose McDowall (Strawberry Switchblade)) életműve egy terjedelmes, közreműködésekkel és keresztutalásokkal teli kis univerzumot alkotott, és az olyan lemezek, mint a Thunder Perfect Mind, a Crooked Crosses For The Nodding God vagy a Of Ruine Or Some Blazing Starre semmit nem öregedtek azóta sem, és ma is pont olyan egyedinek és frissnek hangzanak, mint annak idején. Köszönhetően annak is, hogy míg a többi neo-folk alapzenekarnak számtalan követője akadt, Tibet bizarr világán senki nem tudott fogást találni, így megmaradtak teljesen egyedi jelenségnek a színtéren belül.

A fent említett társaság a '90-es évek második felére nagyrészt szétesett, de a lendület még kitartott egy ideig és még az ezredforduló körül is készültek kiemelkedő C93-anyagok (mint a lenyűgözően bizarr Misery Farm kislemez, vagy a nyomasztás netovábbja, a Thomas Ligotti szövegeit használó I Have A Special Plan For This World). Az új évezreddel viszont Tibet mintha elvesztette volna a talajt a lába alól és (pár ritka kivételtől eltekintve) sorra jöttek a korábbi munkák nagyon halovány árnyékának tűnő, sokszor félelmetesen unalmas, sőt, néha szimplán hallgathatatlan anyagok. És emiatt maradt olyan sokáig a koncertes wishlistemen a zenekar. A '90-es években még nem nagyon volt esélyem koncertek miatt utazgatni, az ezredforduló után viszont, mikor már rendszeresen mentem erre-arra, nem tudtam rászánni magam, hogy becélozzak egy Current 93-fellépést, mert a koncertfelvételek alapján az akkori – a régebbi dalokat ráadásul szinte teljesen mellőző – fellépések pont olyan fáradtak voltak, mint maguk a lemezek. Egy szinte garantált csalódás miatt meg nyilván a fene sem akar utazgatni.

Egy idő után már gyakorlatilag lemondtam arról, hogy valaha lesz még olyan C93-album, amire felkapom a fejem, aztán 2018 végén történt valami egészen váratlan: megjelent a The Light Is Leaving Us All, ami a várakozásokat felrúgva egy elképesztően erős anyag lett. Olyan, aminek simán ott a helye a klasszikus korszak legjobbjai mellett, ráadásul nem hangzásban próbál visszatérni az akkori anyagokhoz, hanem új utakat nyitva idézi meg a kreativitásukat. Úgy simul bele tökéletesen az életműbe, hogy közben végre újat is mutat. Ráadásul azóta kiderült, hogy ez nem egyszeri csoda volt és Tibet mintha magára talált volna: a 2022-es If A City Is Set Upon A Hill, valamint a sorlemezek mellé kijött különböző experimentálisabb anyagok is olyanok, mintha az a közel húsz év meg sem történt volna, és Tibet hirtelen visszakerült volna a régi alkotói csúcsformájába. És nagyon úgy tűnik, hogy ezt ő is érzi. Az ezt követő években a koncertes setlistekben is jött egy éles váltás, és Tibet újra keblére ölelte a klasszikus korszakot, ami mára odáig jutott, hogy a budapesti koncertre teljesen kikopott minden a köztes időszakból: a '98-as Soft Black Stars és a Light Is Leaving... közt megjelent anyagokról egyáltalán nem került elő semmi. Mintha meg sem történt volna az a két évtized, és a fentiek fényében ez (szerintem legalábbis) abszolút nem is baj. Azaz a lehető legjobb időszakban jutottak el végre hozzánk is, hogy egy komplex, nagyjából kétórás audiovizuális utazás során mutassák be, hogy mitől is a Current 93 az egyik legjobb és egyben legfurcsább zenekar, ami az ezerfelé ágazó ipari zenei színtérből kinőtt.

Az csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy „előzenekar” is van, ami igazából a jelenlegi felállás egyik tagjának, Davide Pepe olasz audiovizuális művésznek volt az ambient és kisérleti elektronika közt egyensúlyozó szólóprojektje, aminél egyenrangú elem a zene és a time-lapse felvételekből és széteffektezett videókból álló vetítés. Abszolút pozitív meglepetés volt, és a lassan hömpölygő hangképekből fél óra elteltével, szünet nélkül, de a Boney M-féle Rivers of Babylon közbeékelésével (David Tibet és az ő fura humora...) nőtt ki a Current-koncert, miután szépen sorban, egyenként megjelentek a színpadon a többiek, és az újabb és újabb beszálló hangszerek játékából végül összeállt az egyik legkorábbi C93-dal, a Maldoror Is Dead alapja, ami manapság már persze nem az eredeti, kaotikusan zajos, hanem a neofolk korszakban újragondolt verziójában kerül elő a koncerteken. És ez meg is adta az alaphangot, amit majdnem végig tartottak is: a kísérletező Current 93 nem igazán került elő, maradt végig az akusztikus, hol melankolikus, hol katartikus, pszichedéliával átszőtt neofolk-hangzásvilág. Amiben, ahogy a lemezek alapján is sejthető volt, a Light és a City új dalai tökéletesen simultak be a klasszikus lemezekről összeválogatott számok közé.

Persze annak, hogy a számok pontosan háromnegyede régi, húsz évvel ezelőtti klasszikusokból állt, volt egy kis múltidézős hangulata, de nekem abszolút nem volt az az érzésem, mint pár hasonló koncertnél, hogy a közönségigényeket kielégítő retrózgatásról lenne szó, hanem tényleg olyan volt, hogy Tibet is mintha most fedezte volna fel magának újra a korai időszakot és tobzódott volna az olyan csodálatos, sokáig mellőzött alapdarabokban, mint az Imperium, a The Great, Bloody and Bruised Veil of the World, a ráadásban előkerült Oh Coal Black Smith, meg persze a közmegegyezés szerint a zenekar csúcslemezének tartott '92-es Thunder Perfect Mind dalai. A C93 furább oldala csak egyetlen kitérőben, a hisztérikus Panzer Ruin alatt került elő, ami így egészen lehengerlően hatott a többi, csendesebb dal közt. A koncert egyetlen gyenge pontja pedig pont az egész életmű egyik legjobb és legfontosabb darabja, a Lucifer Over London alatt jött el, aminél az egyébként az elektronikáért felelős Andrew Liles egy kriminálisan túlhangosított gitárra váltott, és harmadrangú blues-rock zenészt idéző témákkal zilálta teljesen szét a dalt, ami amúgy akár az este abszolút csúcspontja is lehetett volna.

De ezen gyorsan túltette magát mindenki, mert a koncert ezt leszámítva hibátlan volt, és úgy idézte meg a múltat, hogy közben haladt tovább az utóbbi pár év anyagai által kijelölt irányba. Mindezt olyan komplex vizuális kiegészítéssel, amihez foghatót ritkán látni. A Davide Pepe által összerakott és élőben kevert vizuálban egymást váltották az ő timelapse videói és egyéb felvételei, valamint az adott dalokhoz köthető anyagok: kézzel írott dalszövegek, Tibet festményeinek animált verziói, a nemcsak zenei, de vizuális megújulást is hozó The Light Is Leaving Us All lemezhez köthető, elfolyó szemű és arcú archív fotók, valamint különböző utalások régi borítókra (az ínyencek külön örülhettek, hogy a Panzer Ruin alatt még a Looney Runes borítójáról és a C93-életmű legbizarabb részéhez tartozó The Apocalyptic Folk In The Nodding God Unveiled kislemezhez kijött képregényből ismert Durto alakja is felbukkant).

És habár a bejelentéskor jó páran szívták a fogukat a helyszín, azaz a Magyar Zene Háza miatt (ami még valószínűleg egy ideig nem fogja tudni maga mögött hagyni az építése és megnyitása körüli ellentmondásokat), de végül az is nagyon bevált: a hangosítás és látvány is kiváló volt, és még a koncertterem furcsa építészeti és dekormegoldásai is passzoltak az amúgy is mindig szokatlanabb helyszíneket preferáló zenekarhoz. A szervezésért egyébként a Fekete Zaj csapata felelt, akiknek már eddig is jó pár fontos hiánypótlás kötődött a nevéhez, de az, hogy összehozták ezt a koncertet – ráadásul ilyen tökéletes időzítéssel –, az egyik legnagyobb dobásuk marad még szerintem nagyon sokáig.

Nagy Gergő: Úgy alakult, hogy életemben már másodszor mentem Current 93-ra (amit fejben mindig „Current Kilencvenhárom”-nak mond az ember, és úgy is toldalékolja) valaki olyannal, aki még sosem hallgatott Current 93-at, és ezért persze azon gondolkodtam, vajon milyen hatása lehet ennek olyasvalakire, aki nem gimis korában fedezte fel és hallgatja azóta is rendszeresen. Két éve Stockholmban láttam utoljára a Currentet, most is valami „best of”-show-t vártam, felvillantva a korai hangkollázsos-tape loopos hülyeségeket, a Thunder Perfect Mind elképesztően letisztult, már akár „dalnak” is nevezhető számait, és persze az azóta készült rengeteg lemez időnként „dalként” is működő darabjait. Az utóbbi években a Reindier Van Houdt (zongora) és Alasdair Roberts (gitár) páros hozta az alapokat élőben, volt láthatóan helyben irányított vizuál, David Tibet pedig, akit egy személyben szoktak a Current 93-nak nevezni, végigszavalja-kiabálja-hörgi-suttogja-vinnyogja a végeérhetetlen, misztikus és apokaliptikus szövegeit. Ezeket úgysem lehet mindig érteni koncerten, de ahhoz talán pont eleget, hogy átjöjjenek belőle a fő témák. Tibet 2014-ben Sing Omega címen össze is rakta egy kötetbe a szövegeit, én egészen magával ragadónak találtam, amíg úgy fél év alatt átrágtam magam rajta. Ez a gnosztikus-apokaliptikus képekkel, szimbólumokkal épülő, groteszk tudatfolyamszerű szöveg, amely tulajdonképpen folyamatos majdnem minden Current-számban, az előadásban (lemezen is, de élőben pláne) olyan, mint amikor a félőrült misztikus-remete prédikálni kezd, és kimond mindent, hogy az revelációként hasson – akárhogy is hallgat zenét az ember, az ilyesmi biztosan kimaradt a popzenei repertoárjából.

Ez a megvilágosodás hiányzik nálam még több, mint 30 évnyi Current-hallgatás után is, és gondolom, aki sosem hallgatta Tibetet, annak a Zene Házás koncerten is könnyen olyan alaknak tűnhetett, amilyenből bölcsészkaros egyetemista éveimben sokkal találkoztam: aki kellő mennyiségű vörösbor után előveszi a verseit és felolvassa. Csakhogy őt sosem állították le, mint bölcsész költőt a buliban, tehát a ’80-as évek eleje óta olvassa, szavalja, suttogja, kiabálja, hörgi, nyüszíti a verseit. Az, hogy nincsenek „dalszerű” dalok, értelmezhető éneklés, hanem a szavalat dinamikája a hagyományosan „lila ködös hülyeséget” jelentő magasságokba és mélységekbe kalandozik, még rá is erősít erre. Én mindenesetre pontosan ugyanazt éreztem a koncert jó két órája alatt, amit az elmúlt 30 évben is a lemezeket hallgatva: hogy amellett, hogy ez egészen nyilvánvalóan röhejes, kellő ráhangolódással ugyanakkor jó is. Nem úgy, hogy „nem röhejes, hanem jó”, hanem úgy, hogy „röhejes, de ezzel együtt jó”.

A repetitív (és sokszor kimondottan szép és szépen hangszerelt) alapokra töményen ráküldött szöveg valami sajátos tudatállapotba helyezi a hallgatót, ahol nem probléma az, hogy mindez nem „komolyan vehető” (különben is, mit is jelent az, hogy egy szöveg „komolyan vehető”, és mégis ki hallgat zenét azért, hogy „komolyan vegye”?), és nincsenek szokásos popzenei azonosulási pontok, és talán épp csak annyi történik, hogy ebben az állapotban az Alaister Crowley/William Blake típusú misztikus képek, Tibet vissza-visszatérő motívumai egyszerűen hatnak, és kész. Nem világosodsz meg a végére, nem kezdesz Crowley-t olvasni és okkult-mágickus rituálékat végezni (David Keenan England’s Hidden Reverse: A Secret History of the Esoteric Underground c. könyvében remek leírások találhatók róla, miféle mágickus gyakorlatokkal kísérleteztek a színtér szereplői annak idején), nem lángol fel benned a gnosztikus módon rejtett tudás, hanem csak élvezted, és kész. Lehet, hogy még akkor is, ha sosem hallgattál Currentet addig.

A műsor tényleg „best of”-módon foglalta össze Tibet munkásságát: Davide Pepe fél órás vetítéses-hangos perfomansza és a szokott Boney M-intro után a Maldoror Is Ded Ded Ded adta meg az alaphangot rögtön a korai korszak egészen agyament módon szürreális, vonyító-sipító-hömpölygő szövegmondásával. Utána aztán lemezek szerinti blokkokban hömpölygött tovább az egész mindig kicsit más zongora-gitár témákra, ezt a hegedű (Aloma Ruiz Boada) meg a különböző fúvósok (Michael York) színezték, alátett az elektronika (Andrew Lilies), fölé meg a vizuál (Davide Pepe), de ez alapvetően úgyis csak kellemes és érdekes (vagy épp kellemetlen és repetitív) aláfestés a szöveg áradásának.

Jött egymás után két szám a Light Is Leaving Us All lemezről, utána három a Thunder Perfect Mindról, majd kettő a nem is olyan régi If a City-ről, később kettő a zongorás-minimalista Soft Black Starsról. A blokkok között néha egészen meglepően korai számok vezettek át: az Earth Covers Earth, vagy a bejátszott dobalapra két torzított gitárral baromkodó Panzer Ruin, később meg a Lucifer Over London és az Imperium V. Végigmentek a Tibet szövegeiben a kezdetektől vissza-visszatérő témák, a Maldoror „ded ded ded ded”-kántálásától kezdve a régebbi központi képeken/fogalmakon (imperium, nihil) keresztül a csend és csillagok motívumaiig, vagy a 2018-as The Light Is Leaving Us All lemezről ismert eltűnő fény. A Lucifer Over London végén a teljesen hülye, mantraszerű „SixSixSix makes us sick / we’re SickSickSick of 666” betét azt is illusztrálta, hogy Tibet sokszor egyszerű szóvicceket játszik a rengeteg ismétlésben.

Valószínűleg annak, aki sosem hallgatott Currentet (de egyébként nekem is) a formájuk szerint „dalszerűbb” dalok váltak ki legjobban ebből a folyamból: a Descent of Long Satan and Babylon, a Gothic Love Song és a hátborzongató Soft Black Stars, meg a teljes szétesésbe torkolló Lucifer Over London. Ezeknek első hallgatásra is befogadható és felismerhető struktúráik vannak, és Tibet performansza fantasztikusan töltött és feszített ívet tud nekik adni. A gitáros Alasdair Roberts vokáljaitól a szavalat sokszor még hatásosabbá vált, én meg azon kaptam magam, hogy a Thunder Perfect Mind dalaiban nem is csak a szöveget tudom tökéletesen felidézni, hanem még az is bevillan, ahogy ’93-ban pont ezt hallgatva szállok fel az 56-osra a Moszkva téren. Aztán a ráadásban még az Oh Coal Black Smith-t is eljátszották a Swastikas for Noddy lemezről, így a népmeséből adaptált sztori-vonal is felbukkant katartikusan.

Én sem nagyon tudtam elképzelni, milyen lehet a Current 93 élőben, amíg néhány éve el nem mentem a londoni Union Chapelbe, ahol az akkor egészen új If a City lemezt játszották el egészben, néhány Light Is Leaving Us All-számot, meg egy vérfagyasztó Sleep Has His House-verziót. Aztán két éve Stockholmban, amikor még az In the Heart of the Wood and What I Found There is volt, láttam, hogy van ennek egy erős nosztalgia-oldala is, elvégre amit az ember 30 éve hallgat magától, azt szinte biztosan jó lesz élőben is megnézni. Jó, ott van a bölcsész költő-effektus is, hogy kicsit röhög az ember ezen évtizedekig – de azért ez mégiscsak más, mint az olyan pökhendi alterzenészek, akiknél konkrétan hallani lehet, hogy magukban azt gondolják, ezek igazából versek, nem holmi dalszövegek. Egy pillanatig nem állítanám, hogy tudom, Tibet „mit gondol”, de az biztos, hogy a Current még erősebben épít a hang és az előadás élőségére, arra, hogy a popzenében az ember nemcsak olvasgatja a szöveget icipici kortárs kötetekben, hanem konkrétan egy hangot hall, aki beszél (vagy énekel) hozzá. Megfelelő azonosulási pontokkal, refrénekkel, ilyesmivel a pökhendi alterzenész szövege is működik, és kiváltja a „hozzámbeszélés” hatását. Mindezek hiányában Tibet meg épp hogy kikerüli ezt, és válik úgy művészetté, hogy közben tudsz röhögni is rajta. Ha valaki perceken keresztül, károgva ismételgeti, hogy „nihil”, hogy ki és mi „ded ded ded ded”, hogy „Lucifer over London!”, vagy 24 perces orgona-drónra, hogy „sleep has his house”, az meg is érdemli. Ugyanakkor viszont a repetitíven is szép, meg szépen hangszerelt, vagy épp indusztriálisan borzalmas alapokra mantraszerűen rátolt, végeérhetetlen szövegből szinte tudattalanul választja ki magának a hallgató, aminek van számára értelme, ami erős sor vagy kép: „why can’t we all just walk away”, „the light is leaving us all”, „sleep has his house”. És ezektől végül úgy érzi, hogy ez azért mégis jó, akkor is, ha közben röhög rajta. Akkor is, ha sosem hallgatta. Akkor úgy megy haza utána, hogy „valami történt”, ami hatással volt rá: talán nem a megvilágosodás, de azért mégiscsak „jelentett valamit”, és komolyan, nincs művészet, ami ennél többet akarhat.

Fotók: Frank Olivér (infinitebeat.hu)

Davide Pepe

Current 93