Gyönyörű, éteri és vagány – megjelent a megújult StEFREM első szerzői albuma, az Égrekiáltó

Egy kárpátaljai padláson megtalált, százéves görögkatolikus liturgia dallamaitól a Budapest Park színpadáig, a bizánci zenétől a Platon Karataevvel és Дevával való együttműködésekig hosszú utat járt be a StEFREM. A korábban Szent Efrém Férfikarként ismert, nemzetközileg is számon tartott formáció 24 év után először kizárólag saját szerzeményekből álló albumot ad ki, az Égrekiáltóval pedig nemcsak az együttes repertoárja alakul át, hanem a művészi identitása és önmeghatározása is frissül. Hogy hogyan, azt élőben szeptember 10-én, a Magyar Zene Házában nézhetjük meg elsőként.

Az Égrekiáltó az első teljes album a StEFREM történetében, amin kizárólag saját szerzemények szerepelnek, létrehozásában pedig minden tag szerzőként is részt vett. „Sokáig egy Rejtő Jenőtől kölcsönvett idézet volt jellemző a StEFREM-re: »célunk nem volt, tehát minden irány a miénk!« Mindent is énekeltünk a kísérletező kortárs zenétől a Coldplayig, és bár ebben volt egy nagy adag zenei kihívás, illetve az ide nekem az oroszlánt is érzés, kezdtem úgy érezni, hogy túl sok az oroszlán, és nem tudjuk, kik is vagyunk. Az új lemez egy névjegy, ezen is vannak oroszlánok: sokfélék, de őket mi neveltük fel.”

A StEFREM-et 2002-ben Bubnó Tamás alapította. Az általa meghatározott korszakot erősen formálta a görögkatolikus és bizánci zenei hagyomány, a szakralitás és a klasszikus férfikari megszólalás. Az elmúlt években a vezetést fia, Bubnó Lőrinc vette át, a generációváltással pedig fokozatosan az együttes művészi működése is átalakult. De mit kezd a következő generáció egy olyan művészeti örökséggel, amely már előtte komoly sikereket ért el? Hogyan lehet tovább vinni valamit anélkül, hogy pusztán megismételnék? És hol húzódik a határ a hagyomány folytatása és a saját művészi identitás kialakítása között?

„Én is görögkatolikus környezetben nőttem fel, de nem lélegzem a keleti liturgiát – legfeljebb műkedvelő vagyok. És bár valahol sajátom az a világ, de inkább olyan mint egy múzeum vagy egy családi arcképcsarnok, ahol mindenki ismerős, de ugyanakkor kicsit távoli” – mondja Bubnó Lőrinc. „Az Égrekiáltón mind a 12 zene születésénél ott voltam, barátaim, családtagjaim írták ezeket a dalokat, amiket aztán közösen öntöttünk formába, majd producerként én tettem rájuk a végső csomagolást. Ez egy közeli, intim viszony a saját zenénkkel. Ezt korábban nekem sosem sikerült kialakítani más szerzők műveivel, ami persze nem a daraboknak a hibája, de mindenesetre tény. Számomra most létkérdés, hogy ezek a dalok jók legyenek és működjenek.”

A korábbi, erősebben liturgikus és komolyzenei karakter mellett egy pop- és crossover hatásokra nyitottabb, személyesebb zenei világ született meg a lemezen, amin a szakralitás sem magától értetődő adottságként van jelen: a dalokban a hit mellett egyre hangsúlyosabbá válik a kétely, az önvizsgálat, az emberi kapcsolatok és a válaszkeresés.

Az Égrekiáltó így két generáció hithez való viszonyáról is mesél. Míg az alapító nemzedék számára a szakrális hagyomány biztos kiindulópontot jelentett, a következő generáció már kérdez, közelít és távolodik – és ennek a mozgásnak is helyet ad a zenében.

A generációváltással az együttes belső működése is megváltozott. A korábban egy markáns művészeti vezető köré szerveződő alkotói modell helyét fokozatosan egy közösségibb struktúra veszi át. Ennek egyik legfontosabb következménye, hogy a StEFREM tagjai valamennyien részt vettek az album megírásában. Az eredeti dallamok mellett javarészt saját szövegek kerültek a lemezre, így a tagok személyes kérdései és tapatai is közvetlenebbül jelennek meg a dalokban. Az „égrekiáltás” ezért egyszerre jelenthet felfelé fordulást, kétséget, kérdést, tiltakozást vagy reményt.

„Én sosem írtam ezelőtt dalt, épp ezért amikor megtudtam, hogy ez lesz az új lemez vezérmotívuma, egyszerre kezdett nyomni a hatalmas felelősség – hiszen ezzel a barátaidnak is ki kell állnia a színpadra –, és közben bizsergetni az érzés, hogy lehetőségem van egy egészen új szinten kapcsolódni a közönséggel, valami olyasmit eléjük tárni, ami az én reflexióm a világra. Nagyon hálás vagyok, hogy megélhettem, ahogy a dalom megszületett, megszólalt és elkezdett saját életet élni. Jó, ha valaki szereti, és teljesen oké, ha valaki nem. Kicsit úgy képzelem ezt a változást az együttes életében, mint amikor egy tabukkal terhelt család leül az asztal köré, csöndben ülnek felfoghatatlannak tűnő ideig, majd valakiből kibukik az első mondat, és ezen úgy meglepődnek, hogy elkezdenek beszélgetni, és kialakul valami egészen mélységű kapcsolódás. Szeretném hinni, hogy most ez fog következni” – mondta Balázs Edgár, a StEFREM tagja.

Az Égrekiáltóhoz kapcsolódóan a StEFREM teljes vizuális identitása is megújul, és az album minden rétegében régi és új, szakrális és kortárs, örökség és kísérletezés kerül egymás mellé. Az új öltözék kialakításán Somogyvári Edit stylist dolgozott, akinek az volt a feladata, hogy a ruhákban is megjelenjen az a kettősség, amely az új StEFREM-et meghatározza.

„Azt gondolom, hogy a Szent Efrém tagjai lejöttek angyalként a földre. Ezt próbáltam vizuálisan megjeleníteni: most egy földi létben, emberként élnek itt, mindenkinek van egy saját kis entitása, saját személyisége, ami a ruhákon is látszik. A földi jelenlétet a sár, a földszínek, a natúr dolgok képviselik, az égből lecsorgó fény pedig arany formájában jelenik meg. Fontos volt őket megismerni is, hogy egy pici, személyes dolgot az ő személyiségükből is bele tudjak vinni a ruhákba. Vannak vintage és új darabok is: a régi és az új összegyúrása adja ezt az egészet, hiszen a régiből születik most valami új is az új lemezükkel.”

Az új vizuális világ fontos részét jelentik Wanda Martin fotóművész képei is. „Szerintem ez a csillagok együttállása volt, hogy a Szent Efrémmel együtt fotóztunk, ugyanis az ő zenéjükben is az testesül meg, ami az én fotográfiámban. Ha ránéznek az emberek a képeimre, azt látják, hogy nagyon sokszor egy festői, klasszikusabb vizualitás keveredik modern elemekkel. Ezt akartam belehozni ezekbe a képekbe is: itt van ez a gyönyörű, éteri helyszín, és közben azért belehoztunk egy kis vagányságot is. Már nagyon-nagyon régen vágytam arra, hogy a régi Tőzsdepalotában fotózhassak valamilyen anyagot. Itt megvannak ezek a grandiózus, nagy terek, a klasszikus építészet, amibe a pózokkal egy kis vagányságot, modernséget vittünk, a tradicionálisabb családi portréra emlékeztető képekbe pedig például egy halszemobjektívvel csempésztünk szürreálisabb hangulatot.”

A projekt egyik legkortársabb rétegét Visnyai Zoltán grafikus, AI-művész munkája adja, aki a mesterséges intelligenciát emeli be a StEFREM új vizuális univerzumába. Már önmagában is különös találkozás ez: egy évszázados liturgikus hagyományokból építkező együttes történetében napjaink egyik legújabb alkotói technológiája jelenik meg.

„Ezt a zeneiséget leginkább élőben értettem meg, akkor állt igazán össze, és az rendített meg a legjobban, hogy mennyire csodálatos: családtagok, nagyon közeli emberek ennyire sokat és ennyire együtt tudnak dolgozni, és meg tudnak bízni egymás munkájában. Ezt a nagyon erős összetartozást és rétegzettséget szerettem volna belerakni a munkámba is. Vizuálisan azt keresem, hogy legyen benne az a bátorság és erős vizualitás, ami az én munkáimat jellemzi, de legyenek benne ők is – ez egy útkeresés, amelyben valahol megtaláljuk azt a középutat, amiben benne vagyunk mindannyian. Ez a szakralitás, akár a hétköznapok szintjén is, valahogy mindannyiunk életében benne vannak. Nekem nagyon izgalmas átszellemülés, hogy egy másik eszköztárral foghatok hozzá ehhez.”

Az Égrekiáltó már elérhető a streaming platformokon, élőben pedig szeptember 10-én a Magyar Zene Házában mutatják be. Jegyvásárlás, Facebook-esemény.

Fotók: Wanda Martin