„Most megjött a jó rész” – Bárdits Éva-interjú

2026.08.21. 09:17, vferi

wide1_362.jpg

Tíz évig készült, júniusban végre megjelent első szólólemeze, az Inertia, ami kritikusunk szerint „látszólag egyszerű, valójában nagyon is összetett”. Bárdits Éva az Aires Altos, a Holnaplányok és a Gondozási Központ után most először vállalta fel saját neve alatt dalait, amelyekben a lo-fi folk, a zajkollázsok és a politikai gondolkodás ugyanúgy helyet kapnak, mint a sérülékenység vagy a belső gyermek. Mesélt arról, miért nem akar rocksztár lenni, hogyan lett a zenélés önterápia, mit tanult a Holnaplányok felbomlásából, és miért érzi úgy, hogy a kapitalista patriarchátus még mindig velünk él. Ez a Recorder magazin 136. számában megjelent interjú bővített változata.

Mi akartál lenni gyerekkorodban?

Óvodában focista, felsőben restaurátor. Igazából művész akartam lenni, csak azt nem mertem mondani. Gimiben már kimondtam, hogy festő akarok lenni, aztán felvételiztem a Képzőre, jártam oda fél évet, és rájöttem, hogy ez mégsem való nekem. A romantikus képzetek, amik voltak a fejemben arról, hogy mit jelent művésznek lenni, akkor lerombolódtak.

Aztán mégis művész lettél.

Igen, de sosem kevertem össze a megélhetéssel. Most sem próbálok pénzt keresni a művészeti tevékenységemmel, mert úgy érzem, az nekem elrontaná az egészet.

Mi a polgári foglalkozásod?

Muzeológusként dolgozom az Artpool Művészetkutató Központban, főleg leltározom. Egy csomó érdekes dologgal találkozom, és nem annyira teljesítményalapú a munka, mint egy multinál, de ez számomra nem hivatás. Örülök, hogy le tudom rakni, nem kattogok rajta, és van kapacitásom utána a saját dolgaimmal foglalkozni. Mondjuk zenélni.

wide3_183.jpg

Hogyan jutottál el oda, hogy megírd az első dalodat?

Az a gimis barátommal való szakítás után volt. Ő is zenélt, akartunk közös zenekart csinálni, aminek az lett volna a neve, hogy Bélpokolgép.

És mi volt a dal, amit erről a szakításról írtál?

Szerintem az egész első Aires Altos-album ebből jött. Nem direkten, de az ember első szerelmének a vége egy speciális pokol. A zenélés amiatt is jó volt, mert a nővérem is beszállt, és vele tudtunk ezen keresztül is kapcsolódni. Én gyerekkoromban egyáltalán nem mertem énekelni a nővérem előtt, mert ő nagyon magas piedesztálon volt a fejemben. Ő mindig akart velem kánonokat énekelni, de én képtelen voltam erre, ezért azt csinálta, hogy felvette kazettára, ahogy énekel, és aztán saját magával énekelt kánonban a kazettára.

Hogyhogy angolul kezdtél el szövegeket írni?

Főleg azért, mert sokkal több angol nyelvű zenét hallgattam, mint magyart. Másrészt mert teremt némi távolságot az ember érzéseitől és gondolataitól, ezért reflektálni könnyebb angolul. Van két magyar nyelvű Aires Altos-szám, és egyszerűen nem tudom nem belehallani a magyar altert. Ez idegesít. Magyarul sokkal hamarabb észreveszi az ember, amikor maníros és őszintétlen.

Ahogy végighallgattam az összes zenédet, az volt az egyik benyomásom, hogy nem hallom bennük, hogy bármilyen magyar zenei hagyományhoz kapcsolódnának. Szerinted hatottak rád magyar előadók is?

Volt egy Fürgerókalábak-kazettám, amit egy kórházi tartózkodás alatt egy hétig folyamatosan hallgattam. Anyukám Muzsikás-bakelitjeit pörgettem a nagymamámnál, az is hatott. Sokat hallgattam Quimbyt, Hiperkarmát és Kispált, a koncertjeikre is jártam. De amikor magamnak kerestem zenét, akkor egyből az angol irányba mentem.

Magyarradar: Aires Altos

Mire volt jó a zenélés?

Dolgoztak bennem érzések, amiket nem tudtam helyére tenni, és ennek a túlcsordulása lett, hogy ezekből számokat csinálok. Önterápia volt. Aztán rájöttem, hogy szeretek bíbelődni, szeretem a hangokat, tök szórakoztató elfoglaltság összerakni egy számot.

És hogyan érintett az a része, hogy ezeket el kell játszani mások előtt?

Az egy idegen dolog volt nekem. Elég introvertált ember vagyok, de rendelkezem némi elfojtott exhibicionizmussal is. A koncerteken mindig nagyon izgultam, de most már egy csomószor egészen magabiztos vagyok. A Holnaplányok alatt éreztem ebben egy fordulatot. Addig azt hittem, hogy amikor a színpadon vagyok, akkor be kell bizonyítanom, hogy ügyes vagyok, és akkor majd szeretni fognak az emberek. Aztán leesett, hogy nem ez történik, hanem eljönnek az emberek, én csinálok valamit, és az vagy szórakoztató nekik, vagy nem. Nem az a tét, hogy szeretnek-e, mert nem mint személyt érzékelnek, hanem mint produkciót. Ez felszabadító volt.

Az izgalmas volt, hogy mások hallgatják a zenéidet az interneten?

Persze, de nagyon furcsa, hogy mi az, amire rápörögnek az emberek, és mi az, amire nem. Például amikor a nagyon gagyi laptopommal felvett első Aires Altost kiraktam, nagyon meglepett, hogy Tumblren megosztották általam komolynak tartott zenészek. Aztán amit Trutat néven csináltam, és sehol nem futtattam, azt senki nem is hallgatta meg, pedig azt egy sokkal összeszedettebb, hangzásban sokkal érdekesebb dolognak tartottam. Pár évente ír valaki, hogy „fú, mi ez a lemez?”, és például Bertók Marcival így találkoztam, aki aztán az alkotó- és élettársam lett. Rám írt, hogy ez tetszik neki, és csináljunk már egy közös koncertet.

Az Aires Altosszal egy pont után mintha igényed támadt volna arra, hogy másokkal zenélj.

Az Aires Altos-lemezt egyedül vettem fel, de utána hívtak koncertezni, és azt megugorhatatlannak éreztem, hogy egyedül álljak színpadra, ezért kértem meg a tesómat és Balogh Galluszt, aki dobolt. A legjobb az ötfős felállás volt, amiben a nővérem férje is zenélt. Az egy igazi családi zenekar volt.

Miért nem folytatódott ez?

Nekem már elegem volt azokból a számokból, meg abból is, hogy én írom az összeset, de a többiek nem akartak írni, plusz a tesóm terhes lett. Aztán nem sokkal később jött a Holnaplányok.

Az egy egész nagy váltás volt abban is, hogy magyarul énekeltetek, meg abban is, hogy egy igazi kollaboráció volt.

Igen. Abból az impulzusból jött a Holnaplányok, hogy Neményi Lillával voltunk a Kolorádón, néztük a zenekarokat, és nagyon idegesek lettünk, hogy már megint itt egy zenekar, amiben egy lány énekel, és bocsánatot kér folyamatosan. Mintha ez kötelező lenne. És ezt nem azok a lányok ellen mondom, akik bocsánatot kértek, mert én is mindig bocsánatot kértem a színpadon. Nagyon egyértelművé vált hirtelen, hogy nőként sokkal kevésbé érzed úgy, hogy jogod van ott lenni. Ott elhatároztuk, hogy mi csinálunk egy olyan zenekart, amiben nem fogunk bocsánatot kérni. Vicces, hogy aztán Bocs, h élek lett a lemez címe.

Számodra mik voltak a legjobb pillanatai a Holnaplányoknak?

A Kolorádós koncertünk mindenképpen. Ott bejöttek az első sorba a lányok, és ordították a szöveget végig. Egyébként én minden koncert után teljesen rottyra kerültem: az volt a rutinom, hogy elvonultam egyedül a vécébe, és ott fél óráig bőgtem. Kicsit abszurd helyzet, hogy ordítod ki magadból a traumáidat a színpadon, mások meg táncolnak rá. Utána nagyon magányosnak éreztem magam: hogy most akkor mi van.

Bocs h feloszlottunk - kritikánk a Holnaplányok lemezéről

Szerinted lehetett volna hosszabb életű ez a projekt? Érzek egy olyat, hogy az a fajta düh, ami a számokban volt, egy pillanatnyi élethelyzetből jött, és nem biztos, hogy kitartott volna éveken keresztül.

Ezt jól érzed. Lillával akkor hasonló érzelmi állapotban voltunk, bele is tudtuk hergelni egymást, és nagyon rá tudtunk hangolódni arra, hogy megéljük ezt a haragot. Most már nagyon nem ebben vagyok, és nem érzem, hogy lett volna ebben még sok ilyen mérges szám. De egyébként elmehetett volna egy másik irányba is a Holnaplányok, nem a harag, a szomorúság és a gyász az egyetlen, amit meg lehet énekelni.

A zenei közeg befogadott benneteket?

Nem igazán. Nem illettünk bele semmilyen színtérbe: a punkoknak túl popzene voltunk, a popzenének meg túl punkosak.

Egy korabeli interjúban mondtátok, hogy „egy pillanatig sem jutott eszünkbe, hogy olyat csináljunk, amit a zeneiparban el lehet adni”. Ez akár az egész zenei tevékenységed mottója is lehetne, nem?

Igen, ezt a síromra kérném. Egyébként ez egy reakció a saját fantáziáimmal szemben is. Nyilván tök vonzó fantázia, hogy az ember rocksztár legyen, de közben az, amivel a zeneiparban való érvényesülés járna, nem összeegyeztethető azzal, amit csinálni akarok. Például tökre nem szeretnék brandet csinálni saját magamból, hogy aztán számonkérjék rajtam, miért próbálgatok ki különböző dolgokat.

Miért lett vége a Holnaplányoknak?

Lényegében összevesztünk Lillával. Én személyesen nagyon belefáradtam abba, hogy menedzseri pozícióba kényszerültem anélkül, hogy ez ki lett volna mondva. Azt éreztem, hogy ha én nem szervezem meg a dolgokat, akkor nem lesznek megszervezve.

Már kevésbé vagy dühös, mint pár évvel ezelőtt?

Igen. Nyugodtabb lett az életem, van benne rendszer, járok kilenctől ötig a munkahelyemre, és meg is öregedtem. A húszas éveimben az a folyamatos mozgás és bizonytalanság nekem elég nehéz volt. Tök jó, hogy lett egy stabil életritmusom és egzisztenciám, amin nem kell mindennap gondolkodni.

wide2_286.jpg

De közben azok a dolgok nem javultak, amik miatt dühöngtél a Mércébe írt cikkeidben vagy a Holnaplányok számaiban, ugye?

A kapitalizmussal és a patriarchátussal ugyanolyan elégedetlen vagyok, de rezignáltság van bennem azzal kapcsolatban, hogy ezek a hatalmas struktúrák az én életemben valószínűleg csak nagyon picit fognak változni. Nem fog holnap eljönni a világforradalom, azt hiszem. Azért is van egy csomó balos ember megzizzenve, mert nehéz együtt élni azzal a tudattal, hogy ebben kell élnünk.

Mit tett az elméddel a kormányváltás?

Nem leszek ezzel népszerű, de számomra elmagányosító érzés volt. Tökre megértem, hogy mindenki nagyon várta, hogy ennek a társaságnak vége legyen, de félelmetes az a totális reflektálatlanság, amivel az új most kezelve van. Én egyáltalán nem vagyok lelkes attól, hogy egy olyan országban élek, ahol kizárólag három jobboldali párt van a parlamentben. Nem éltem meg azt a nagy felszabadulást meg eufóriát, amit sokan megéltek. Pedig az egész felnőttkoromat a NER-ben éltem, de kicsit úgy érzem, hogy még mindig abban élek. A lényeg szerintem nem változott.

Hogyan illeszted be az alkotást a mindennapjaidba?

Nem olyan egyszerű, mert az elidegenedett bérmunka leszívja az embert. De vannak jobb időszakok, amikor hazamegyek, és azt érzem, hogy még képes vagyok felvenni a hangszert, vagy leülni valamihez és dolgozni rajta. Régen voltak olyan képzeteim, hogy akkor üljön le az ember művészkedni, ha épp buzog benne az inspiráció, de közben az is van, hogy ha épp nem vagy hangszerközelben, amikor jön az inspiráció, akkor hiába jön. Szóval ott kell lenni.

Mondtad, hogy tíz évig dolgoztál ezen az új lemezen. Honnan tudtad, hogy mikor van kész?

Azért is volt gyötrelmes, mert sokszor a nulláról újrakezdtem számokat, más számok meg tíz különböző verzióban léteztek, amiknek szinte semmi közük nem volt egymáshoz. Amikor végre rájöttem arra a módszerre, amivel úgy éreztem, hogy jól hangzik, onnantól elég biztos voltam benne, amikor kész volt egy szám.

Hogyan alakult ki ennek a lemeznek a zenei világa?

Sok Steve Albini-interjút néztem. Neki ugye az a filozófiája, hogy ami kijön a hangszerből, annak kell nagyon jónak lennie, és ahhoz kell a legmegfelelőbb eszközöket megtalálni. Tehát nem az van, hogy valamit felveszel, és majd megcsináljuk posztban, hanem az ott már legyen jó. Ez a hozzáállás nagyon tetszett nekem, és a saját eszközeimmel próbáltam kikísérletezni, hogy mi az, ami a legjobban működik. Például ezért is van rajta akusztikus gitár, pedig sokkal egyszerűbb lett volna elektromos gitárral felvenni. A fő szempont az volt, hogy tetszik-e, ahogy hangzik, és ehhez nagyon sokat próbálgattam dolgokat. Amivel a legnagyobb bajban vagyok, az az éneklés, mert a saját éneklésemet nem tudom éneklésként hallani.

Miként hallod?

Valahogy a saját sérülékenységemet hallom benne. Az éneklés az, amit a legkönnyebben szoktam megítélni az embereknél. Ő tud énekelni, ő nem tud. Ezt nehéz kikapcsolni magamban. Néha segít, ha rárakok százféle effektet, és már nem úgy hangzik, mint a hangom.

wide6_39.jpg

Vannak a számok elején és végén ezek a nem zenei hangok, ezek a hangszigetek. Hogyan kerültek oda?

Jobban szeretem, ha a zene valami feszültséggel teli hangból jön elő, mintha csak a csöndből jönne. Úgy éreztem, hogy ezektől jobb lesz hallgatni a zenei részeket, már kicsit várod, hogy jöjjön valami zene. Ezt zenehallgatóként is szeretem. Olyan, mint egy jutalom: most megjött a jó rész.

De ha konkrétan nézzük, akkor min múlik az, hogy éppen egy vízcsobogást raksz oda, vagy motorhangot, vagy ásást?

Van, hogy megtetszik egy hang, máskor pont az a fajta feszültség van benne, ami illik ahhoz a dalhoz, néha meg tartalmilag is magyarázza egy kicsit. Filmszerűvé is teszi, felidéz képeket. Belerakja a hallgatót abba a mindsetbe, ami ahhoz a dalhoz szükséges.

Mesélj kicsit a dalszövegekről!

Ebben nem sokat változtam az Aires Altos vagy a Holnaplányok óta: a saját tapasztalataimat próbálom értelmezni és keretezni. Ha ezeket az összefüggéseket direktben kimondja az ember, akkor nem lehet velük azonosulni, mert annyira absztraktak.

wide5_74.jpg

Az honnan jön, hogy ilyen gyerekdal- vagy mondókaszerűen énekelsz?

Sokat jártam pszichológushoz, és ott ugye egy folyton visszatérő dolog, hogy foglalkozz a saját belső gyermekeddel. Sokat gondolkodom a gyerekkoromon, a gyermeki énemen, plusz az is belejátszik, hogy a nővéremnek három gyereke van, ezért sokat vagyok gyerekek között. Egészen döbbenetes látni az ő felnövésüket, ahogy hétről hétre változnak, kinő az agyuk. Az ötödik szám a leggyerekdalosabb hangzású, és a legpszichopatább szövege is annak van.

Eléggé nehezíted a lemez nemzetközi terjedését azzal, hogy nem találtál ki magadnak egy jól hangzó angol művésznevet.

Gondolkodtam azon, hogy Vicus néven hozom ki, de olyan előadó már van, és egyébként férfi. Valahogy úgy voltam vele, hogy Bárdits Évának hívnak, és ezt a lemezt nagyon a magaménak érzem. Azt hiszem, kicsit büszke is vagyok rá. Hát akkor legyen ott a nevem.

Mi a viszonyulásod azokhoz az emberekhez, akik meghallgatják a zenédet?

Mindenkinek nagyon hálás vagyok. Azok közül, amiket csináltam, a Holnaplányokat hallgatták magasan a legtöbben, és azt érzem, hogy van egy limitje annak, amit visszajelzésként be tud fogadni az ember. Nyilván örülök, ha a zeném beszél emberekhez, kommunikál velük, csak az én érzékelésem szempontjából mindegy, hogy az tíz ember vagy tízezer.

wide4_120.jpg

Mit szeretnéd, hogy történjen veled a következő öt évben?

Van három vicces magyar szám, amit fel akarok venni, meg szeretnék egy full instrumentális albumot is csinálni. Szeretnék egy kicsit jobban megtanulni énekelni, meg minden hangszeren egy kicsit jobban játszani. Sokat szeretnék alkotni.

interjú: Varga Ferenc
fotó: László Loren
https://recorder.blog.hu/2026/08/21/_most_megjott_a_jo_resz_bardits_eva_interju
„Most megjött a jó rész” – Bárdits Éva-interjú
süti beállítások módosítása