Euforikus melankólia – egészen pazar volt a Nation of Language szigetes koncertje

Az idei Sziget egyik legemlékezetesebb koncertjét egy itthon alig ismert brooklyni szintipoptrió adta.

Florence ide, Wolf Alice oda, az idei Szigeten a Nation of Language koncertjét vártam a legjobban. A szintis, new wave-es brooklyni zenekarra még a második lemezük, a csodás A Way Forward idején figyeltem fel (amúgy a Dope Calypso-gitáros Kelemen Laci év végi toplistájában), a Sziget előtt pedig interjúzni is sikerült az énekes Iannel, aki pont annyira kedves és okos fazon, amilyennek a zenéje alapján tűnik. Elárulta azt is, hogy a bátyja évekkel ezelőtt járt már egyszer Budapesten, és hosszan áradozott róla neki, így amikor bemondta a pénteki koncerten, hogy „a Sziget világhírű” és „megtiszteltetés itt lenni veletek”, el is hittem neki.

Több duma nem is nagyon volt, a Nation of Language csak játszott, és fénysebességgel derített jobb kedvre mindenkit, aki a tűző nap elől betévedt a Revolut sátorba. Ianék a 80-as évek brit újhullámos popzenéjéből, egy kis krautrockos lüktetésből, magával ragadó dallamokból és poszt-punkos basszusokból gyúrnak össze érzelmes-táncos szintizenét, ami lemezen elbűvölően melankolikus, élőben viszont egészen bulis tud lenni. Tökéletesen lehet rá jobbra-balra lépegetni – 40 felé már ezt is táncnak hívja az ember.

Tulajdonképpen arról van szó, hogy koncerten sokkal jobban kijön az, ami a Nation of Language egyik erőssége: hogy ez nem egyértelműen szomorkodós zene, és nem is szigorúan vett tánczene, hanem a kettő együtt. Az a fajta felemelő, sokszor euforikus melankólia hatja át, ami számomra a National zenéjét is, és amire élőben tök jól lehet mozogni.

Ezt teszi Ian is, aki már az első számban megmutatja, hogy tényleg a Future Island tánciskolájából jön: ha nem is olyan viccesen túlmozgásos figura, mint Samuel Herring, de simán betáncol egy nagyszínpadot, és nem tudsz neki olyan nagy ívű mozdulatot, olyan fura szökellést, vagy kétméteres terpeszt mutatni, amit cikinek tartana.

Ennyire egyszerű zenéhez vagy sztoikusan visszafogott, vagy pont ennyire túltolt előadás kell, Ian pedig egyedül elcipeli a bulit a hátán. Néha annyira fellelkesül egy-egy daltól, hogy nem tudja megállni, hogy ne tekerjen bele a szintikbe, amiket a felesége, Aidan kezel, és kifacsarodott testtel énekel a mikrofonba, mert különben nem érne vissza a verzéhez. Jókedve ragadós: a Talking Heads-es topban játszó Aidan az összes dalt végigénekli, pedig csak néhányban vokálozik. Jobb szélen Alex, a basszgitáros ellenpontozza őket: ő a rezzenéstelen kúlság szobra, aki némán, érzelmek nélkül hoz dögöt a zenébe.

Szép, hogy az elszalasztott álmokról szóló This Fractured Minddal kezdenek, mert innen indult a zenekar is: Ian az indierock zenekara, a The Static Jacks feloszlása után évekig pizzafutárkodott és pincérkedett, miközben próbálta beindítani a saját bandáját, és közben irigykedve figyelt másokat, akiknek ez sikerült. Innen egyenes út vezethetett volna a megkeseredéshez, de végül sikerült összekaparniuk a pénzt az első lemezükre (aminek a felvételeire még az esküvőjükön is gyűjtöttek), hogy aztán a new wave-imádat jegyében fogant Introduction, Presence 2020 májusában jöjjön ki, és rögtön elmaradjon az első komolyabb turnéjuk. Ezért nekiálltak rögtön megírni a másodikat, a személyes kedvenc A Way Forwardot, ami óta stabilan lépkednek előre: a ’23-as Strange Discipline-t a Rough Trade kiadó az év lemezének választotta, a Sub Popnál kiadott, tavalyi Dance Called Memory pedig a leghallgatottabb lemezük lett.

A Szigeten az egész pályájukat belesűrítik egy órába, és ez a karrier-keresztmetszet megmutatja, hogy a Nation of Language milyen változatosan tud játszani a szintizenéken belül. A new wave-es első és a krautosabb második album után az új lemezen hangsúlyosabbak lettek a gitárok, amitől a dalok élőben kapnak egy fátyolos, shoegaze-es hangulatot, és már száll is a magaslabda Ian felé, hogy elsüsse a klasszikus rocksztár-pózait. Ian egyébként végig perfektül énekel, ha pedig még alá is vokáloznak a többiek, isteni az egész.

Ez egyébként a koncert merengősebb blokkja (Wounds of Love, I’m Not Ready for the Change), ami után végleg elszakadunk a földtől, és jön a boldog lebegés. A koncert a megállíthatatlanul zakatoló, tippre Aidan és Ian szerelembe eséséről szóló Across the Fine Line-nal ér fel a csúcsra – nem is lehetne szebben zárni az egészet. Benne van a pakliban, hogy egy izzadós klubbulin, sejtelmes fényekkel talán még jobb lett volna a koncert, de tökéletesen illett a Szigetre is, ahol ugyanaz a pár száz ember ment ki rájuk fél 5-kor, aki máshol is megnézte volna őket, de számról számra dagadt a tömeg, mert a zene bevonzotta az arra sétálókat. 

A Nation of Language képes volt ezt az egy órát teljesen gondtalanná varázsolni, és elhitetni velünk, hogy az élet szép, szintipoppal minden jó, és ha egy kis szerencsénk van, talán még a világvége is elmarad – köszi érte!

„ÖNMAGAM LEHETEK, ÉS ETTŐL MINDEN JÓL ALAKUL MAJD” – NATION OF LANGUAGE-INTERJÚNK.

szöveg: Soós Tamás
fotók: Lékó Tamás

A 2026-OS SZIGET A RECORDEREN:

További beszámolókért és fotógalériákért katt a nevekre: Dijon, Wolf Alice, Lambrini Girls, Bad Nerves, Sombr; Twenty One Pilots; Chet Faker; Carson Coma és Biffy Clyro; Tankcsapda, HEALTH, Golden Hours, Zawose Queens; Bring Me The Horizon; Florence + The Machine, Naïka; Jorja Smith; Skepta és Nia Archives; Black Country, New Road, Loyle Carner, Fcukers, Teen Mortgage, Parcels, Paris Paloma, LEAP, Night Tapes; Faithless, Morcheeba, Goran Bregovic. Plusz: Trap, polgárpukkasztás, tradicionális zene és a világ legjobb bűvészei, avagy a Sziget a nagyszínpadon túl.

Még több fotó: