Grime-király, jungle-királynő – ilyen volt Skepta és Nia Archives a Szigeten

Pénteken a két, talán legangolabb klubzenei műfaj legnagyobbjai közül lépett fel egy-egy a Szigeten: Skepta, a grime alapfigurája a Nagyszínpadot tarolta le, Nia Archives, a jungle revival központi alakja pedig a Revoluton csinált magával ragadóan önfeledt bulit.

Az angol zenei színtér mindig is egy külön kis világ volt, ahonnan számtalan, az egész világot felforgató műfaj és irányzat indult az útjára. De az olyanok mellett, mint mondjuk a punk vagy a dubstep, amikből tényleg globális jelenség lett, akad pár olyan is, ami nem igazán eresztett gyökeret máshol. Ilyen a grime és a jungle is, két nagyon fontos és meghatározó műfaj, melyek mégis megmaradtak 100%-ban angolnak. És most egy napon érkezett a Szigetre a két műfaj legnagyobbjai közül egy-egy, akik közt viszont – ahogy a választott műfajaik közt is – legalább annyi az ellentét is, mint a párhuzam.

SKEPTA – The King Of Grime

A grime az ezredforduló utáni években alakult ki, a UK garage és a hip-hop (és még pár más műfaj) találkozásából, a dubstep testvérműfajaként, de a dubsteppel ellentétben túl angol volt a világnak, és máshol egyszerűen nem találtak fogást rajta. Annak ellenére sem, hogy a műfaj azért adott a világnak jó pár gigabulislágert, melyek egy része pont Skepta nevéhez fűződik, akit most végre itthon is megnézhettünk – ezeknek a slágereknek köszönhetően a nagyszínpad egyik kiemelt fellépőjeként.

Itthon, ahogy írtuk már párszor, nincsenek elkényeztetve a grime-rajongók: sokáig a Sziget volt az egyetlen hely, ahová meghívták a műfaj olyan kiemelkedő képviselőit, mint Dizzee Rascal, P Money és Stormzy, és ez csak idén év elején változott meg végre, amikor az alapfigura Flowdan zseniális, de fájdalmasan rövid akváriumos fellépésével végre meglett az első nemzetközi grime-klubkoncert is itthon. Flowdan a pályája elején annak a Roll Deep crew-nak volt a tagja, ahol egy rövid ideig Skepta és tesója, a később a műfaj egyik legerősebb lemezét (Integrity, 2015) kihozó JME is megfordult, de hamar továbbléptek, és 2005-ben elindították a saját kollektívájukat/kiadójukat Boy Better Know néven. Ez a grime megkerülhetetlen, óriási tiszteletnek örvendő alapköve lett, Skepta és tesója pedig máig tartják magukat a műfaj legnagyobbjai közt. Azonban míg JME megmaradt a grime szorosabban vett keretei közt, Skepta sokkal inkább hajlamos elkalandozni más rokonműfajok, például a rap és a trap felé, ami nagy szerepet játszott abban, hogy kettejük közül ő lett a nemzetközileg is ismert sztárelőadó, olyan brutálisan sikeres dalokkal, mint az  A$AP Rockyval közös Praise the Lord (Da Shine).

AMIT ÉLNIÜK KELL, ÉS AMIT INKÁBB ÉLNÉNEK – A GRIME RÉGEN ÉS MA

Természetesen a szigetes, karrieráttekintős besztofnak ható setlistben is helyet kaptak ezek a műfaji kitekintések, de – ahogy az várható volt – a klasszikusabb, nagyon angol grime-darabok mentek a legnagyobbat. Kezdésnek ráadásul rögtön a Shutdownt kaptuk, ami nemcsak Skepta, hanem az egész műfaj egyik legikonikusabb dala. És akkor ezek után jött még a UKG-gyökerekhez visszanyúló Cops & Robbers és a klasszikus That's Not Me... ami alatt a kivetítőn felbukkant a tesó, JME is a legendás, közösen elkövetett BBC-s freestyle felvételein. Mindezt úgy, hogy a koncert előtt egy jó negyedórát már Skepta állandó DJ-je, a szintén Boy Better Know-alapfigura DJ Maximum tolta az olyan grime-alapvetéseket, mint a JME & Giggs-féle Man Don't Care. Huhh. Milyen felütés ez már? Ennél erősebb koncertkezdésről álmodni se lehetne. Viszont itt jött be, amitől kicsit amúgy tartottam, hogy érkeztek a grime keretein kívüli dalok, kezdve rögtön a lassabb Gas Me Up (Diligent)-tel, ami a brutálisan erős nyitás után nagyon visszavett a lendületből. Ami innentől kezdve egy kicsit egyenetlen volt, ahogy ugráltunk ide-oda az ütős grime és hip-hop és a "for the girls" felkonferálással felvezetett rádióbarátabb dalok közt. Utóbbi nekem azért is fura, mert a csajok is a legdurvább csapatásokra bulizták a legnagyobbat, nem pedig az érzelmes dallamokra. Szóval itt azért kicsit előbújt belőlem a grime-sznob, aki még a tényleg 100%-ban a műfaj keretein belül maradó Flowdan-koncerten is megkapta, hogy "you are too hardcore".

Persze Skeptától nem is elvárható, hogy végig megmaradjon a keményvonalas daraboknál, elvégre pont amiatt is lett ekkora név, mivel mert nyitni más műfajok felé. Ahogy haladtunk előre, kiderült, hogy egy kicsit elszámították a játékidőt, így a vége felé pár tracket átugrottak az eredeti setlistből, de a tervezett zárás a két kihagyhatatlan közkedvenccel persze bennmaradt: a már említett Praise the Lord és a tavalyi, Fred Againnel közös, egészen brilliáns dubstepalapra felhúzott Victory Lap, ami a Shutdown-féle nyitással tökéletes keretet adott a karrierösszegzős koncertnek. Ami egyébként abszolút minimalista volt: a giga kofferekből álló díszletet leszámítva nem volt semmi puccosság, csak DJ Maximum és Skepta volt a színpadon, bármi extra showelem nélkül, de ez abszolút elég volt ahhoz, hogy ez legyen az idei Sziget egyik legemlékezetesebb koncertje. Úgy is, hogy az élvezeti értékén azért kicsit csorbítottak egyes Bring Me The Horizon-rajongók. Merthogy Skepta után ők következtek a nagyszínpad aznapi zárójaként, és bár az akkor már órák óta a színpadhoz közeli helyeken dekkoló rajongók közt voltak jó páran, akik teljesen jól elbulizgattak a grime zenékre, mások látványosan fanyalogtak és úgy álltak egy helyben, mint a cövek, sőt, még olyan is akadt, aki a Victory Lap alatt beinduló ugrálástól teljesen felháborodott, hogy jaj, hát őt itt lökdösik! Mondjuk arra kiváncsi lennék, hogy akkor a BMTH alatti masszív moshpitekhez mit szólt egy órával később...

BRUTÁLIS MEGLEPETÉSEK TÁRHÁZA – ILYEN VOLT A BRING ME THE HORIZON A SZIGETEN

Emiatt – és talán a hangulat miatt is – valószínűleg jobban jártunk volna, ha Skepta nem a nagyszínpadon, hanem a Revoluton lép fel, ahová amúgy stílusban is jobban passzolt volna. De ez már csak szőrszálhasogatás, és innen is óriási köszi a Szigetnek, hogy évről évre elhoznak valakit a grime színtérről a fesztiválra.

NIA ARCHIVES – The Queen Of Jungle

Pár órával később Nia Archives viszont már tényleg a Revoluton lépett színpadra és olyan önfeledt bulit tolt, ami szintén ott lesz az idei Sziget legjobb emlékei közt. De ha már pár mondatban kitértünk arra is, hogy mi is az a grime, akkor tegyük meg ezt a jungle-lal is, ami a producer-énekesnő választott műfaja. A jungle a '90-es évek legelején a korszak egyik legfontosabb zenei katalizátoraként és olvasztótégelyként működő angol rave színtérnek volt az egyik sajátos terméke, ahol az ős-hardcore, a breakbeat és az acid house találkozott a dancehall- és ragga-ritmusokkal, vokálokkal és a sound system kultúrával. A műfaj pár évig nagyot futott underground klubkörökben, és a '90-es évek közepének egyik ikonikus irányzatává vált, de nagyrészt megmaradt Anglián belül, hogy pár év alatt aztán ott is kikopjon a klubkultúrából, amikor a hangzást tovább alakítgató producerek eljutottak a drum 'n' bass alapjaihoz (ami a jungle-lal ellentétben már globálisan is berobbant a köztudatba).

Legkésőbb az ezredfordulóra a jungle gyakorlatilag halott volt. Persze voltak, akik alkalmi szinten vissza-visszanyúltak hozzá, és voltak bulisorozatok és producerek, akik életben tartották azért a műfajt, de nagyon marginális szinten, az underground legtávolabbi szegleteiben. Pár éve azonban, az egyébként is egyre prominensebb '90s revival hullám részeként ez elkezdett megváltozni, és a jungle lassan, de biztosan visszakúszott a köztudatba, amiben kiemelt szerepe volt annak a Nia Archives néven alkotó fiatal lánynak is, aki 1999-ben, azaz már a jungle-aranykor lecsengése után született. Szóval ő közelsem úgy a műfaj alapfigurája, mint Skepta a grime esetében, de valószínűleg pont emiatt is nyúl máshogy, sokkal nyitottabban és szabadabban a jungle-alapokhoz, amiket korai atmospheric drum'n'bass hangzással, pop- és R&B-hatásokkal, és még ki tudja, mi mindennel kever. Sőt, még a gitárt is beemelte az eszköztárába, ami elsőre abszolút műfajidegennek tűnhet, mégis kiválóan működik.

AKKOR IS BOLDOG, AMIKOR SZOMORÚ – NIA ARCHIVES-PORTRÉNK

Ezekből az elemekből egy olyan keveréket hozott össze, ami egyszerre idézi meg a jungle és a d'n'b aranykorát, de közben nem a régi klisék üres ismételgetése, hanem modern és újító. És ez – a kicsit rekedtes, fátyolos hangjával együtt – olyan elegyet alkot, ami a szélesebb közönség számára is abszolút befogadható, ellentétben a jóval karcosabb régi jungle-darabokkal. Nia eredetileg önképző módon kezdte a zenekészítést, de hamar egyértelmű lett, hogy van hozzá tehetsége, és szerencsére megtalálta a megfelelő mentorokat, majd a Covid alatt a saját számait online terjesztve lett egyre szélesebb körben ismert, és innen már egyenes út vezetett addig, hogy már az első EP-i is komolyabb sikereket érjenek el. Eddig két nagylemeze jött ki (a Silence Is Loud '24-ben és az Emotional Junglist '26-ban), és ezekkel végleg bebiztosította a helyét a jungle és drum'n'bass revival egyik központi figurájaként és legfontosabb női alakjaként. És aláhúzva azt a minden Sziget-cikkemben unalomig ismételt mantrámat, hogy a fesztiválon a kisebb színpadok legalább olyan izgalmasak, mint a nagy, idén leszervezték őt is a Revolutra.

Itt pedig – pár extrával kiegészítve – kábé végigvette mindkét lemezét, háttérben az elmaradhatatlan gitárossal, egy szintislánnyal és a teljes színpadi díszletet jelentő kanapéval, amire néha leült egy kicsit, de jellemzően inkább fel-alá mászkált, táncolt, énekelt, és főleg: mosolygott. Üvöltött róla, hogy minden pillanatát imádja annak, amit csinál, de közben „csak” egy végtelenül kedves és közvetlen lány, akinek – a tehetségének és a baromi kemény munkájának hála – végre bejött az élet, és most tobzódik abban, hogy azt csinálja, amit a legjobban szeret. És ez a teljesen önfeledt hangulat átragadt a közönségre is, a színpadon pedig a záró Baianá alatt teljesedett ki, amiben a nyaktörő tempójú jungle-alapok dél-amerikai dallamokkal keverednek, és ami alatt Nia és zenészei már csak vigyorogva és táncolva szaladgáltak fel-alá a színpadon. Ilyen egy tízpontos koncert.

Azt sem nagyon hittem volna, hogy a jungle még valaha visszajön a sírból, de hogy ezt nem csak valami múltbarévedős retróként teszi, hanem relevánsan, újat mutatva és izgalmasabban, mint valaha, arra végképp nem fogadtam volna tíz, de akár még öt éve sem. Most ellenben élőben is megtapasztalhattuk, hogy ez nemcsak megtörtént, de egy ilyen méretű fesztiválon is simán helye van, még a műfaj szülőhazájától ennyire távol is.

Szöveg + fotók: Frank Olivér (infinitebeat.hu)